Fred Hoyle: az ember, aki több Nobel-díjat is megérdemelt volna, mégsem kapott egyet sem

Sir Fred Hoyle brit matematikus-csillagász az egyike volt azoknak, akik 1983-ban nem kaptak fizikai Nobel-díjat. Őt ugyanakkor az különböztette meg a Föld összes akkori csillagászától és fizikusától, hogy ő vezette azt a kutatást, amiért végül az amerikai fizikus, Willy Fowler és az indiai asztrofizikus, Subrahmanyan Chandrasekhar részesültek a Svéd Akadémia elismerésben. 

Fred Hoyle

A kutatók munkája a csillagok nukleoszintézisének elméletén alapult, ennek volt úttörője Hoyle – maga Fowler sem értette, hogy a kutatás vezetőjét miért hagyták ki a díjazottak közül. Lord Rees, a Royal Society elnöke szerint mára széles körben elismerik, hogy a Svéd Királyi Tudományos Akadémia hibát követett el – ahogy a Biochemistben megjelent búcsúztatójában is olvasható, alig akadt olyan területe a csillagászatnak, amelyben ne működött volna, ha pedig eltávolodunk a tudós köröktől, science fiction regényei mellett a hétköznapi érdeklődők is sokat köszönhettek neki: ő alkalmazta először a Big Bang, a „nagy bumm” kifejezést az ősrobbanásra (mellékvágány, de az azonos címet viselő sorozat Hoyle nélkül valószínűleg az eredeti, egyébiránt rettenetes Lenny, Penny and Kenny címen futna).

Hoyle egyébként éppen az ősrobbanás elméletének egyik legnagyobb kritikusa volt, van abban némi irónia, hogy ezzel a jól sikerült névadással talán mindenki másnál többet tett az elmélet népszerűsítéséért.

Nem kért az atombombából

Hoyle a második világháború idején radarfejlesztéssel foglalkozott, majd a szupernóvák felé fordította a figyelmét – miután gyorsan belátta, hogy esélyes, hogy egy ígéretes fiatal tudóst valószínűleg a maghasadásra állítanának rá a háborús időkben, és már előre tartott az atombombától, lelkiismereti okokból fordult a felderítés felé. 

Az elöregedett, felrobbanó csillagok nemcsak azért érdekesek, mert annál nagyobb robbanást, mint ami egy csillagra vár az élete végén, el sem tudunk képzelni, hanem azért is, mert épp a katonai szolgálata során ismerkedett meg két csillagásszal, akik jobb híján szintén radarkutatással foglalkoztak. Az a kutatás, amelynek a brit csillagász végül a hírnevét köszönhette, ha a Nobel-díjat nem is, a Thomas Golddal és Hermann Bondival való beszélgetéseiken alapszik: később velük együtt adta ki azt a tanulmányát, amelyben az állandó állapotú világegyetem modellje mellett érvel.

Az atom azért érdekelte

Annak ellenére, hogy hamar belátta, mekkora pusztítást lehet végezni az atombombával, Hoyle-t maga az atomenergia határozottan érdekelte. A csillagászok többségével ellentétben egy állandó állapotú világegyetem létét feltételezte, miután nem tartotta valószínűnek, hogy minden anyag egyszerre keletkezett volna az ősrobbanás vagy akár Isten keze által. Ezt a meggyőződését még azután is fenntartotta, hogy a későbbiekben a Hubble űrtávcső egyre több arra utaló bizonyítékot tárt fel, hogy a valóságban nem ennyire egyszerű az eset. Attól eltekintve, hogy ebben például pont nem volt igaza, korántsem lehetett komolytalansággal vádolni: a háború vége után a csillagok szerkezetével foglalkozott Cambridge-ben.

Hoyle 1946-ban fogalmazta meg elsőként a nukleoszintézis elméletét – ez volt az, amiért később nem kapott Nobel-díjat. A nukleoszintézis a csillag centrális magjában zajlik le, és egy sor nehezebb elemet hoz létre, ezek pedig, amikor a csillag szupernóvaként felrobban, szétszóródnak az univerzumban, és előbb-utóbb új csillagot alkotnak, amelyben a nukleoszintézis már ezekkel a nehezebb elemekkel zajlik le. Hoyle mindezt laboratóriumi körülmények között is igazolta, az erről írott tanulmány hozta meg végül barátjának és kollégájának, William Fowlernek a Nobelt. Hoyle a szupernóvák robbanásainak tudta be azt is, hogy léteznek különösen ritka elemek az univerzumban.

Fred Hoyle tornyot mászik, vagyis a csillagok felé tör. Mozaikkép a londoni National GallerybenFotó: Wikimedia Commons

A zseniális jóslat

Ebben az időben Hoyle egy másik tudományos bravúrt is bemutatott: annak ellenére, hogy nem volt hívő, az antropikus elvben mégis hitt. Ez a megközelítés két állításon alapul: egyfelől kimondja, hogy az, hogy tudatos szemlélőként épp ott helyezkedünk el az univerzumban, ahol, azt is jelenti, hogy valamennyire kivételes helyzetben vagyunk, amennyiben alkalmasak vagyunk a környezetünk megfigyelésére, az univerzumnak pedig megfigyelhetőnek kell lennie. 

Innentől könnyen eljuthatunk odáig is, hogy kell léteznie valamilyen teremtőnek vagy Istennek, ami vagy aki így alkotta meg a világot, de nem szükségszerű belebonyolódni a teológiába – Hoyle sem tette, bár ennek a felfedezésnek a hatására kezdett el beszélni valamiféle rendezőelvről vagy vezérlő kézről, amely az univerzumot úgy alakította, ahogy. 

Az elvnek számos kritikusa van, mindenesetre az biztos, hogy Hoyle az alapján, hogy meglepően sok szén akad a Földön, hiszen ez az általunk ismert élet alapja, megjósolta, hogy léteznie kell a 12-es tömegszámú szénizotóp egy olyan gerjesztett állapotának, amellyé könnyebben fúzionál a hélium és a berillium. Ezt sokan az elv hasznossága melletti bizonyítéknak tartották, bár maga Hoyle nem így hivatkozott rá. Igaz, a későbbiekben beszélt az univerzum valamiféle finomhangoltságáról, amit kvázi vallásosságként is lehetne kezelni – legalábbis Nick Bostrom, az Oxfordi Egyetem filozófusa a finomhangolást teológiai érvként kezeli.

A népszerűség és a sci-fi

1949-től kezdve Hoyle egy csillagászati műsorban is szerepelt a BBC rádiójában, és épp egy ilyen beszélgetés alkalmával alkotta meg a Big Bang Theory elnevezést az ősrobbanásra, de közben a tudomány mellett a regényírásra is jutott ideje. Első regénye, a Fekete felhő 1957-ben jelent meg, de tudományos munkáiban is több megosztó ötletet vetett fel, többek között a Stonehenge-ről is írt egy könyvet, amelyben bemutatta, miképpen használhatták kőkorszaki obszervatóriumként a rejtélyes építményt. A tanulmányt a Nature közölte 1966-ban. 

A Fekete felhő (Black Cloud) címlapja, Richard Dawkins ajánlásával

A Fekete felhőt a modern tudományos-fantasztikus irodalom egyik klasszikusának tartják. Hoyle ebben a könyvében is a Földön kívüli élettel foglalkozott – jelen esetben a Föld egy teljességgel idegen, nem szénalapú intelligenciával szembesül –, az Androméda című könyvében pedig egy számítógép tervrajzát fogja be egy rádióteleszkóp, amelyet valahonnan az Androméda-ködből sugároznak. Ez utóbbiban felmerül egy érdekes definíciós probléma is, a gép ugyanis legyárt egy embert, de vajon embernek tekinthető az, amit egy Földön kívüli intelligencia tervrajza alapján hoznak létre? 

Az Osszián küldetésében szintén szerepelnek földönkívüliek, azzal együtt, hogy a regényben Írország példátlan fejlettségét Hoyle főhőse kezdetben a tudományos kutatásokra fordított bődületes állami pénzekkel indokolja (Hoyle maga a Cambrige-en tanított, valamint megalapította az egyetem elméleti csillagászati tanszékét, amelynek ő is volt a vezetője egészen 1972-es lemondásáig, amikorra megcsömörlött a politikától). 

A pánspermia-elmélet

Hoyle a tudományos élettől ennek ellenére nem vonult vissza, és a földönkívüliek iránti érdeklődése sem csökkent: a nyolcvanas években dolgozta ki az élet Földön kívüli eredetét leíró pánspermia-elméletet Chandra Wickramasinghe matematikus közreműködésével. Az elmélet szerint az ősrobbanáshoz hasonlóan az ősleves sem létezett, az élet pedig 570 millió évvel ezelőtt került a Földre, nem túl meglepő módon az űrből. A tudós, majd halála után társa, Wickramasinghe azt állítja, hogy az eddigi legmeggyőzőbb magyarázat az élet kialakulására az, hogy a bolygók között baktériumok vándorolnak vagy sodródnak, amikor pedig megfelelő körülményekre bukkannak, elindul az élet kifejlődése – tulajdonképpen a földi élet csírái üstökösökön keringtek, míg otthonra nem leltek itt.

A díj, ami nem lett meg

Több forgatókönyv kering arról, hogy hogyan történhetett, hogy Hoyle-t kihagyták a Nobel-díjból – van, aki azt gyanítja, hogy a tudományos-fantasztikus regényei miatt nem vették elég komolyan, mások arra gyanakszanak, hogy az ősrobbanás-lobby állhatott a dolog hátterében, de könnyen lehet, hogy a tudós szókimondó, nyers modora miatt maradt le a Nobelről. 

Simon Mitton, Hoyle életrajzírója szerint senki sem kételkedett benne, hogy az eredeti tanulmány megérdemli a Nobel-díjat, sőt, Hoyle sokkal többel járult hozzá a felfedezés sikeréhez, mint társai. A Guardian szerint valószínűleg az lehetett az ok, hogy Hoyle túl sokat csúfolódott tudóstársain: volt, akit egyenesen lehazugozott, de egyébként is hajlamos volt nagy nyilvánosság előtt szapulni őket (ami azt illeti, a Nobel-díj bizottságának is nekiment, valószínűleg ez sem növelte az esélyeit a díjra).

Az sem segített, hogy Hoyle élete vége felé a pánspermia-elmélet jegyében már az influenzáról is azt állította, hogy az űrből érkezik, így azoknak, akiket korábban ő nevezett holdórosnak, kiváló alkalmuk volt hasonló vádakkal illetni a brit csillagászt. Mi több, lehetséges, hogy már maga a pánspermia-elmélet is elég volt ahhoz, hogy rányomja a bélyegét Hoyle egész munkásságára – bár az a kutatás, amiért megkaphatta volna, egyáltalán nem kötődött a földönkívüliek témájához, és az is könnyen lehet, hogy első körben a többiek gyalázása, majd az elmélet együttesen bizonyult már túl soknak. Lehetséges az is, hogy nem is a durvasága, hanem a makacssága sodorta bajba: olyannyira ragaszkodott az ősrobbanás tagadásához és a változatlan állapotú univerzum elképzeléséhez, hogy élete végéig vad nyilatkozatokban ment neki az ősrobbanás-hívőknek, és , mint ahogy büszkén állította magáról egy interjúban, egyáltalán nem törődött vele, hogy ki nézi majd hülyének: ha egy elméletet meggyőzőnek tartott, akkor leírta.