Több mint száz éve futurisztikus külsejű betonépítményeket húztak fel Anglia keleti partjainál, hogy hamarabb észleljék a lopakodó német Zeppelinek érkezését. Az úgynevezett hangtükrök sora bizonyos szempontból Enver Hodzsa Albánia-szerte ma is látható bunkerhálózatára emlékeztet. A mai haditechnológia ismeretében, tudván, hogy húsz évvel az első világháború után már a radartechnológia is rendelkezésre állt, elképesztő, szinte steampunk megmozdulásnak tűnik hatalmas, merev beton fülkagylókkal vadászni a lopakodó ellenség zajára.

Az akusztikus tükrök vagy hangtükrök függőlegesen álló négyzetes alakzatba illesztett homorú betonfelületekből állnak, előttük egy rúdra biggyesztett, mozgatható jelfogó berendezéssel. A rendszert arra tervezték, hogy felfogja az ellenség légi erejének hangját, és így előre jelezze a röppályát, ezáltal a földi erőket idejében felsorakoztathassák a települések védelmére.

1915 és 1918 között Angliát 57 Zeppelin-támadás érte, és az akkori repülőgépek által jobbára elérhetetlen, több mint 3000 méteres magasságból ledobott bombák több mint ötszáz ember életét oltották ki. Ez volt az első, civilek ellen is irányuló légitámadás-sorozat a történelemben.

link Forrás

Egy brit katonának sikerült gépével felkapaszkodnia a léghajók magasságába: ő volt a 21 éves William Leefe Robinson hadnagy, akinek 3000 méteren is három tárat kellett kilőnie, mire sikerült felgyújtania a jól páncélozott német léghajók egyikét 1916. szeptember 13-án. A Zeppelin lezuhant, ejtőernyők híján a 16 fős személyzet minden tagja meghalt. Robinson, aki az SL11 Zeppelin lelövéséért megkapta a legmagasabb brit hadi kitüntetést, szintén nem élhetett sokáig: repülőgépét később lelőtték, ő maga német hadifogságba került, és bár a háború végén hazaengedték, elvitte a kor több tízmillió életet követelő járványa, a spanyolnátha.

A zajos Zeppelinek motorja alacsony frekvenciájú hangon zengett, ezáltal kiváló célponttá tette az 1915-ben kb. 90-140 km/h-s sebességre képes léghajókat. A korai hangtükrök így kb. 15 perc előnyt szerezhettek az angoloknak.

Betonfülek a keleti parton

A hangtükrök történetében rengeteg a bizonytalan pont, ahogy tanulmánynak beillő cikkében a The Register is megállapítja: sem azt nem tudni pontosan, mikor szerelték fel az elsőt, nem ismertek a pontos költségek, a rendszer találati aránya, munkaerőigénye, ahogy a feltalálók pontos szerepéről sem maradtak fent meggyőző bizonyítékok.

Annyi biztos, hogy egy bizonyos William Sansome Tucker őrnagynak oroszlánrésze volt a védelmi rendszer kiépítésében, illetve hogy a technológia további fejlesztésének a radarok megjelenése, illetve a repüléstechnika fejlődése vetett véget az 1930-as évek közepén. Míg a sunderlandi hangtükör például 15 perccel korábban meghallotta egy közeledő Zeppelin hangját, a második világháború előtt használatos repülőgépek érkezését még a legtávolabbra, 25-30 kilométerre halló tükrök is csak kb. 4 perccel tudták előrejelezni. Az is bizonyos, hogy a rendszer mára nem több, mint többé-kevésbé elfeledett háborús emlék (beszédes nevű Twitter-fiókkal: #ConcreteEar, azaz betonfül).

Az első hangtükröt valamikor 1916-ban szerelték fel, majd 12 továbbit építettek a keleti partok mentén kisebb-nagyobb kupacokban, hogy több egymáshoz közeli betonfül segítségével pontosabban határozhassák meg az ellenséges légi jármű pozícióját. Eleinte északon (ott négy betonfület állítottak fel), majd délen építették az akusztikus tükröket, utóbbiakról ma is jóval több adat áll rendelkezésre, mint az északiakról.

Felfedezés a vécén

A találmány történetének szereplője egy mérnök, Thomas Mather professzor, a brit Királyi Természettudományos Társaság tagja, aki a kenti Binbury Manorban vájt sziklába egy 4,8 méter átmérőjű kísérleti hangtükröt, amely ma már sajnos nem látható. Mather 1915-ös jelentése szerint egy 4,9 méteres tányér 32 kilométerről képes lenne meghallani egy Zeppelin motorja, és 19 kilométerről egy, a felszínen közlekedő tengeralattjáró hangját. Mather szerint a mozgatható platformra szerelt hangtükör lett volna ideális, a stabil tányér viszont „nem szükségképpen drága”, a professzor szerint olyan 10 font (mai viszonylatban kb. 1100 font) költséggel felállítható.

Eközben Tucker őrnagy, aki a háború előtt fizikát oktatott a londoni Imperial College-on, felfedezte a módszert, amellyel pontosan behatárolható, honnan jön egy-egy tüzérségi támadás hangja. Tucker egy Ypres-közeli kísérleti hangtávolságmérő laboratóriumban dolgozott Lawrence Bragg fizikus irányítása alatt, aki amúgy a röntgen-krisztallográfiában jeleskedett. Tucker feltalált egy „forródrót-mikrofont”, amely képes volt megkülönböztetni a kilőtt lövedékek hüvelye által keltett hanghullámot az elsütött fegyverétől – ez tette lehetővé az ellenség járműveinek pontosabb hangalapú helymeghatározását. Az inspiráció Braggtől jött, aki állítólag a vécén ülve ébredt rá, hogy meg tudja különböztetni a kétféle hangot, amikor a lövedékek elrepülnek fölötte.

Tuckerre már csak a fizikai megvalósítás várt: a hanghullámok keltette áramlat hatására lehűlő platina drót segítségével különítette el az elsütött fegyverek alacsony frekvenciájú hangját a töltényhüvelyekétől. A hangtükrök előtt álló mikrofonok belsejében vékony, elektromos árammal felforrósított drótot helyeztek el, a drótban a fegyver keltette hanghullám hatására csökkenő elektromos ellenállást pedig egy galvanométer mérte. A módszer bevált, és 1917-re a Tucker-féle mikrofonok elvileg kérlelhetetlen pontossággal mérték be a német tüzérség megmozdulásait.

Tucker a húszas és a harmincas években is ezzel a módszerrel dolgozott, és ő volt az, aki egészen a második világháború előestéjéig életben tartotta a hangtükrök ügyét, mígnem a technológia végképp elavulttá vált. 1937-ben végül az az intézet – a londoni, Biggin Hill-i Légvédelmi Kísérleti Létesítmény – is átállt a radartechnológiára, ahol Tucker kutatott.

Ahány hangtükör, annyi történet

Mekkorának képzeljük a hangtükröket? A sunderlandi (fulwelli) tükör, amelyet 2015-ben 68 ezer font költséggel felújítottak, például 4 és fél méter átmérőjű, dőlésszöge 11 fokkal tér el a függőlegestől. A hátsó fala 5,8 méter széles és 4 méter magas. A fül kelet felé kémlel, és még látható előtte az a betontalapzat is, amelyre a vevőeszközt rögzítették. Ezt egy fejhallgatóval felszerelt operátor kezelte (ez is csak néhány korabeli fotóról derül ki), akinek annyi volt csak a dolga, hogy addig mozgassa a vevőegységet, míg a visszavert hang a leghangosabb lesz, és ennek alapján bemérje a közeledő ellenség távolságát és irányát. Azt nem tudni, hogy a technikus egy padon üldögélve, vagy egy fából épített platformon állva végezte-e ezt a munkát.

A sunderlanditől 18 kilométerre délre található a hartlepooli tükör, amelyről egy helyi lakos mesélte el tíz éve egy városi lapnak, hogy az 1916-os építésű eszköz még abban az évben hozzájárult egy angol hadisikerhez: ahhoz, hogy Ian Pyott hadnagy Royal Aircraft Factory B.E.2 típusú egymotoros gépével lelőjön egy Zeppelint november 27-én. Az L34-es léghajó parancsnoka nem más, mint Max Konrad Dietrich, Marlene Dietrich nagybátyja volt. A város múzeumában ugyan gondosan modellezik Pyott akcióját, de sajnálatos módon arról nem közölnek megdönthetetlen bizonyítékokat, hogy a sikeres ellentámadásban szerepe volt a hartlepooli hangtükörnek is, sőt a szóba jöhető források szerint a Castle Eden-i keresőfény fogta be az L34-est.

A kilnsea-i parton látható betonmaradványok is egy hangtükör emlékét őrzik, amellett, hogy a Godwin tüzérségi erőd romjai is pont ott találhatók. A két ágyúnak helyet adó, 1915-ös építmény a kikötőt őrizte a tenger felől érkező támadásoktól, mindkét világháborúban használták. A közmegyezés szerint a hangtükörrel csak a húszas évek elején egészítették ki a védelmi létesítményt.

A hangtükrök maradványait nemrég korabeli fényképezőgéppel végigfotózó Joe Pettet-Smith-nek gyerekkorában apja adta tovább nagyapja történeteit a védelmi rendszerről, amelynek kiépítésében a nagypapának is szerepe volt. A fotós a művészet, a tudomány és a kreatív folyamat hármasságát látja a csatorna felé néző betonmonstrumok láncolatában, illetve a kísérletezést követő kudarc lenyomatát.

A betonépítmények egy részét már lebontották a helyi önkormányzatok, másokat csak terveztek, de sose épültek fel. Helyek, ahol még láthatunk hangtükröket (mindegyikről többet tudni meg ezen az oldalon, néhány közülük látható az alábbi térképen):

• Abbot’s Cliff, Folkestone és Dover között,
  
• Warden Point, Isle of Sheppey (csak részben maradt meg, és a maradványai a tengerbe zuhantak, csak apály idején láthatók).
  
• Redcar, ahol eredetileg lakatlan területre telepítették a hangtükröt, de időközben körbenőtték a házak.
  
• Kilnsea, Yorkshire,
  
• Selsey, Sussex, ahol a hangtükör hátsó oldalát időközben téglafallal borították,
  
• Boulby, Yorkshire, ahol egy magánföldön áll az emlék, de be lehet kéredzkedni a gazdánál;
  
• Namey Hill, Fulwell, ahol három éve 68 ezer fontból renoválták a betonfület,
  
• Fan Bay, Dover,
  
• Dungeness-fok,
  
• Hythe, Kent,
  
• Il Widna, Málta, ahol nem homorú gömbfelület, hanem szimpla homorú fal szolgáltatja a hangtükröt.
  

Kapcsolódó cikkek a Qubiton:

link Forrás

link Forrás