Urbán Tamás: Egyetlen kikötésem van, az emberek szemét nem lehet kitakarni

A Magyar Nemzeti Galéria ad otthont a Fortepan közösségi fotóarchívum képeiből ma nyíló, Minden múlt a múltam című fotókiállításnak. Az augusztus 25-ig látogatható tárlaton Magyarország legnagyobb presztízsű kiállítótermeinek falait 1900 és 1990 között amatőrök és profik által analóg technikával készített felvételek lepik el. A 2010-ben 5 ezer privát felvétellel indított, mára több mint 110 ezres Fortepan-archívum első darabjait az 1980-as évek lomtalanításain, ócskapiacokon szerezte be két középiskolai osztálytárs, Tamási Miklós és Szepessy Ákos. 

A projektet a Fortepan-kiállítás kurátora, Virágvölgyi István szerint két szóval lehet jellemezni: szabad és közös. „Közös, mert mi is segíthetünk megfejteni, hogy mit ábrázol egy-egy fotó. Közös, mert felfedezhetjük rajta a szülőházunkat, egykori iskolánkat, apánk kocsiját a munkahelye előtt, de akár saját magunkat is. (...) Szabad, mert nincs benne birtoklási vágy, adni akar, feltételek nélkül. Szabad, mert bárki azt csinálhat a képekkel, amit gondol.” 

A közös és szabad nemzeti kincset a profik közül elsőként Urbán Tamás fotóslegenda gazdagította a teljes életművével 2015-ben. Az eredetileg mérnöknek készülő, majd Keleti Éva és Féner Tamás tanítványaként fotóriporterré, végül fotóművésszé érő Urbán már az első vizsgamunkájával, 1973-ban is egyedülállót alkotott. Az aszódi fiúnevelő intézet életét feldolgozó riportját politikai utasításra évtizedekig nem mutathatta be sehol.  

A Fortepan-kiállítás katalógusa szerint „legfontosabb képei, sorozatai megrendelés nélkül készültek: drogosokról, punkokról, fiatalkorú elítéltekről vagy csövesekről. Ő fotózott először terhességmegszakítást, szipusokat, amputált fiatalokat.” Számos magyar sajtóorgánum után a rendszerváltást követően a németországi Stern magazinnak fotózott. 

Qubit: Életművében keményebbnél keményebb helyszíneket vonultat fel: a nevelőintézet után jöttek a drogtanyák, a börtön, közelről követte a mentők, de a prostituáltak munkáját is. Melyik volt érzelmileg a leginkább megterhelő feladat?

Urbán Tamás: Munka közben soha nem éreztem megterhelőnek egyiket sem, de olyan előfordult, hogy hazamentem, általában éjszaka, leültem a konyhában, és olykor még órákig nem tudtam lehiggadni. A legközelebb talán a mentősök kerültek hozzám. Tiszteltem a munkájukat, nagyra becsülöm őket. Sokan bele sem gondolnak, hogy egy mentős mennyire magára van utalva. Miközben az orvosok egy kórházban egy egész teamet össze tudnak hívni, ha baj van, a mentősöknek egyedül kell dönteniük, a helyszínen, mostoha körülmények között kell életveszélyes helyzeteket pillanatok alatt megoldaniuk. 

A rendszerváltás után a magyarországi bűnözésről is készítettem egy nagy anyagot. Négy év alatt 4500 helyszínen voltam, mindent tételesen, szinte percre pontosan dokumentáltam, színkódokkal rendszereztem: piros kereszttel jelöltem a közlekedési balesetekben elhunytakat, kékkel a bűncselekmények áldozatait. Ez a 4500 eset eléggé kiverte a biztosítékot, ennek következménye is lett. Nem volt betegségtudatom, pedig heteken, hónapokon át csak a szobában ültem, néztem a négy falat. Végül elmentem egy pszichiáterhez, ő hozott ki a gödörből, de azóta is gyógyszereket szedek, hogy ne essek vissza. A depresszió borzalmas dolog.

A testi épsége sosem volt veszélyben? Egyszer olyan gyorsan ért egy gyilkosság helyszínére, hogy még élt az áldozat.  

A gyilkosság helyszínén egyáltalán nem volt halálfélelmem. Amikor dolgoztam, az számomra épp olyan volt, mint a mosónőnek a mosás vagy a kőművesnek egy fal felhúzása. Igaz, amikor 1997-ben a BM kórház hátsó traktusában kigyulladt emeleteket fényképeztem, akkor egy ponton elég meleggé vált a helyzet. Csinálni akartam néhány képet fentről is, és volt egy pont, amikor úgy éreztem, hogy már én is felmehetek. Nagyon nagy volt a füst, mire felértem, már légszomjam volt, az ablakhoz mentem, hogy levegőhöz jussak. Csakhogy a nyitott ablak előtt éppoly sűrű volt a füst, mint a lépcsőházban, így csak füstöt nyeltem. Elsötétült előttem a világ, egy tűzoltó nyúlt a hónom alá, úgy vittek ki az épületből. Akkor megfogadtam, hogy tűz közelébe nem megyek többé.

Hogyan engedték oda a legkeményebb helyszínekre is?

Egyrészt tudták, hogy megbízhatnak bennem, másrészt, ha kellett, segítettem, amit tudtam. Havat hánytam, megkezdtem a sérültek ellátását. Volt egy esetkocsim is, ez akkoriban teljesen egyedülálló volt Magyarországon, de még Európában is ritkaságnak számított. Volt benne elsősegély-felszerelés, poroltók, a gumikesztyűtől a holtak felcímkézéséhez szükséges lábcéduláig minden. Ágy, és persze egy generátor, hogy a kocsiból is be tudjak világítani egy helyszínt. Sokszor a város egy forgalmas pontján éjszakáztam a kocsiban, volt saját hívószámom, én voltam az 501-es. A diszpécser sokszor a mentőkkel és a rendőrökkel együtt az én kódomat is bemondta, így mindenki tudta, hogy érkezem. Ha én értem oda elsőként, bejelentettem, hány sérült van és elkezdtem az ellátásukat addig, amíg oda nem értek a mentősök. Csak utána fényképeztem.

Mondhatjuk, hogy Ön volt a magyarországi Weegee?

Ez így még nem jutott eszembe. Meg ő jobb is volt, mint én.

Hogy barátkozott össze Deák Ferenc, Pillangóval, aki összesen több mint 17 évet ült börtönben?

Pillangónak nagyon sok bensőséges kapcsolata volt, de a Feri-féle sztorikat nem akarom lelőni. Már szinte teljesen lemondtam róla, de most úgy néz ki, hogy mégis megjelenik a könyve, amit közösen írtunk, és annak nem akarok elébe vágni. Mindenesetre úgy történt, hogy 1989-ben megtudtam, hogy szabadulni fog. Elmentem érte, fölhoztam Pestre, és kérdeztem, hová vihetem. Mondta a címet és én tudtam, hogy ott a féltestvére lakik, aki nem sokkal előtte eladta a szüleik Úri utcai lakását, és kisemmizte, amíg Pillangó a börtönben ült. Azt hittem, csak viccel, megkérdeztem, miért épp oda akar menni. Azért, hogy megöljem, mondta, és tényleg volt is nála egy hatalmas tőr. Gondoltam, ennek a fele se tréfa, ha odavinném, tettestárssá válnék. Lebeszéltem róla azzal, hogy inkább szerzek egy jó ügyvédet. A per a sok fellebbezéssel végül addig húzódott, hogy Pillangó 1994-ben, teljesen kisemmizve halt meg. 

A Fortepan-katalógus szerint olyannyira együtt élt a riportalanyaival, hogy „ha kellett, még a kábítószert is kipróbáltam”. Az államszocializmusban közben hivatalosan nem is létezett drogprobléma. Vagy mégis? 

Tagadták, pedig volt, de azért az is igaz, hogy a maihoz hasonló komoly szerekhez csak elvétve lehetett hozzájutni. Főleg a szipuzás ment, a többi nagyon drága volt és hozzáférhetetlen. Szerintem egyébként akkoriban több orvos drogozott, mint fiatal, ők ugyanis hozzá tudtak jutni a szerekhez. A lényeg, hogy az Ifjúsági Magazin munkatársaként egy drogelvonóban készítettem riportot. Ott az orvosok azt állították, hogy úgy próbálják leszoktatni a drogosokat, hogy ők maguk soha nem próbálták ki a szereket. Én arra gondoltam, hogy ezt így nem lehet megérteni, ezért megittam valami löttyöt, amit ott szereztem. Nagyon feldobódtam tőle. A 16. kerületben laktam, a Dohány utcából hazáig sétáltam. Másnap már tudtam, hogy én sosem fogok szert használni. Borzasztóan rosszul voltam tőle, bármi is volt az.

A pályafutása során akadt egyáltalán olyan közeg, ahová nem tudott beépülni?

Egyetlen egy sem. Nemcsak Magyarországon, Németországban is mindenhová be tudtam épülni, ahová kellett. Valószínűleg az volt a kulcsa, hogy soha nem rontottam ajtóstul a házba. Mindig megvártam, hogy kialakuljon valamilyen kapcsolat. Amikor börtönben dolgoztam, napokig csak járkáltam fel-alá, a fényképezőgép a vállamon lógott. Meg sem próbáltam lefényképezni senkit. Ezt addig csináltam, amíg maguk a rabok nem kezdtek nyaggatni, hogy fotózzam le őket.

A felesége, gyermekei mit szóltak a sok éjszakai kimaradáshoz, a drogtanyákon, börtönökben, nevelőintézetben, utcalányok között töltött hetekhez, hónapokhoz?

Mázlim volt. A feleségemmel 1970-ben ismerkedtünk meg, most is mellettem van, megszokta, hogy így élünk. De ő is belülről ismerte ezt a világot, 30 évig volt tervezőszerkesztő különféle lapoknál. A Népszabadság székházában ismerkedtünk meg, ő akkoriban ott dolgozott, mi meg oda jártunk a földszinti klubba piálni. Egy hétfő reggel házasodtunk össze 1974-ben. A tanácsházán annyit kértünk, siessenek, mert aki elkésik a reggeli értekezletről, annak kell fizetnie a kávét. Persze elkéstünk. Azért, mert kiraktam egy magnót, hogy meg legyen örökítve az esemény. Az anyakönyvvezető utóbb elmondta, hiába beszéltük meg, hogy nem mondja végig a szöveget, így, hogy erre bizonyíték is lett volna, már nem vállalta be.

Fia, Ádám is elismert fotóművész, idén ítélték neki oda a Balogh Rudolf-díjat. Tudta, hogy a nyomdokaiba készül lépni?

Még azt sem tudtam, hogy gyerekkorában gyakran nézegette a fotókönyveimet. Egyszer csak bejelentette, hogy fotózik. Egyik egykori tanítványom, az akkoriban az MTI-ben dolgozó Záray Péter mellé szegődött segédnek, tőle tanulta meg a szakmát. De később sem szorult az én segítségemre, hál’ Istennek nem is kérte soha. Csak összevesztünk volna. Neki más a művészeti koncepciója, más az elképzelése.

Mégis volt közös kiállításuk.

Igen, de az egyedi eset volt. A rendőrségnél kértek meg 2000-ben, hogy csináljak egy olyan kiállítást kábítószeresekről, ami nagyon sok emberhez eljut. Öt évvel korábban már volt egy kiállításom, amit a Blaha Lujza téri aluljáróban csináltam, így szinte adta magát a Nyugati téri aluljáró. Ádám ekkoriban fotózott kábítószerezőket külföldön, az én elvonós sorozatom pedig már megvolt. A metró kijárata és a Skála bejárata között az egyik falon az én, a másikon az Ádám képei voltak. 

A kiállítás június 18-án nyílt, addig abban az évben a hivatalos statisztikák szerint 18-an haltak meg kábítószer-túladagolásban. Persze valójában sokkal többen, de az ilyen halálesetek többségéről nem derül ki, hogy a kábítószer állt a háttérükben. Mindenesetre rendeltem 18 koporsót, mindegyikhez felállítottunk egy-egy hatalmas gyertyát. Ez volt középen. A kiállítást többen látták, mint amennyien Magyarországon tíz év alatt eljutnak a legnagyobb múzeumok bármelyikébe. Külön említésre méltó, hogy az aluljáróban egyetlen ember sem nyúlt hozzá a képekhez. Még van egy nagy tervem: az Örs vezér téri aluljáróban is van egy hatalmas falfelület, oda még szívesen csinálnék valamit.

Ezek szerint még mindig aktívan dolgozik?

A fényképezőgépet 2000-ben letettem, azóta legfeljebb csak a saját kedvemre készítek felvételeket. A munkáimat többnyire minimál felszereléssel, egy Nikon FM2-es analóg géppel és 35 milliméteres fix optikával fényképeztem. Van, persze, digitális fényképezőgépem, de komoly munkákat ezzel már nem készítettem. Viszont van nagyjából 1 millió felvételem, negatívokon. Most ezeket archiválom és szkennelem.

A felvételei túlnyomó többségén kiszolgáltatott helyzetben lévő, perifériára szorult emberek sorsának egy-egy pillanatát örökíti meg, amiben, mint azt többször nyilatkozta – a láthatatlanná válás képessége segítette. Manapság az efféle képek közléséhez engedélyt kell kérni. Hogy lehet így láthatatlanná válni?

Sehogy. Valaki rájött, hogy ezzel pénzt lehet keresni és most orrba-szájba pereskednek. Ha én adok valakinek egy képet, egyetlen kikötésem van a mai napig: a képen szereplő emberek szemét nem lehet kitakarni. A tekintetben ott van az egész ember. Ha valaki nem akarja, hogy a tekintetével együtt lefotózzák, ne csináljon semmi olyat, ami miatt érdemes lenne megörökíteni.

Nem szokták a fiatalabb fotósok nyaggatni, hogy nézzen rá a képeikre?

Én nem vagyok ilyesmire alkalmas, órákig képes vagyok sztorizgatni. Kincses Károly barátom kért meg egy-két alkalommal, hogy tartsak előadást, olyankor is mindig nagyon belefeledkezem a történetekbe.

Miért ajánlotta fel a teljes életművét a Fortepannak?

Ellentétben a kollégáim többségével, én azt gondolom, a különbség nem a profi és az amatőr fotós, hanem a jó és a rossz kép között van. Bármelyik amatőr kerülhet olyan helyzetbe, hogy ha eszébe jut exponálni, csinál egy jó képet. A profi fotósok közül elsőként ajánlottam fel a képeimet a Fortepannak, és boldog vagyok, hogy ott vannak a felvételeim, az amatőr képekkel együtt, az archívumban. Nincs értelme félteni ezeket a szakmai sikereket, ezeket amúgy is lehetetlen lenne rekonstruálni, a képek elkészítéséhez ugyanis ott kellett élni az 1970-es években. Előbb vagy utóbb úgyis a kukában végzik a legprofibb fotók is. Miklósék is onnan gyűjtötték az anyag nagy részét. A kukákból.