Az emberiség már jó ideje kutatja a tökéletes paradicsom titkát, ezt az aztékok már 700 körül megkezdték, Európában értelemszerűen jóval később, a 16. században kezdték el fogyasztani a paradicsom nevű gyümölcsöt, zöldséget, vagy egyszerűbben szólva a bogyótermést. Európában egészen sokáig mérgezőnek tartották, ez a hit az angolszász országokban meglepően makacsul tartotta is magát, a zöldség (gyümölcs, bogyótermés) a 20. századra mégis popkulturális ikonná nemesült. Ehhez Andy Warhol, a Campbell's konzervgyár és több elszánt kertész kellett.

Csumátlanítási projekt

A Campbell's érthető módon gazdaságosan előállítható, könnyen szállítható és olcsón termelhető alapanyagra vágyott, ehhez pedig kézenfekvőnek tűnt egy olyan paradicsom kinemesítése, amelynek könnyen leválik a csumája – így nem böködik össze egymást a zöldségek szállítás közben. A terv jó volt, meg is lehetett valósítani, de valahol valami hiba csúszott a dologba fél évszázaddal ezelőtt: több fajtát is megpróbáltak csumátlanítani, de mindegyik rosszul termett.

Az új fajtát j-2 (Jointless 2) névre keresztelték, és igen biztatóan indult: a növény szépen fejlődött, sok virágot hozott, csak épp a terméshozama volt rossz. A hatvanas években még nem jöttek rá, mi a hiba: az, hogy elválik a csumától, még nem kellett volna, hogy különösebb problémát okozzon. Magában még nem is okozott volna: egy másik, négyezer évvel ezelőtti mutációval együtt viszont már csökkentette a termést – állapították meg nemrég New York-i kutatók.

Génszerkesztéssel gyorsabban lehet hibázni, de javítani is

Zachary Lippman, a Cold Spring Harbor Laboratory magán-kutatóintézet genetikaprofesszora szerint ez az együttállás intő jel lehet: a tökéletes termés iránti kutatás során bármikor előfordulhatnak hasonló balesetek, amit a nemesítés mellett a CRISPR-hez hasonló genomszerkesztési technikák alkalmazásánál is szem előtt kell tartani. Lippman egyébként a technika lelkes híve: szerinte a „genetikai olló” alkalmazásával olcsón és gazdaságosan lehet egyre jobb minőségű és egyre bővebben termő növényeket létrehozni, de ahogy a j-2 példája is mutatja, a nagy sikerrel kecsegtető fajták olykor mégis zsákutcának bizonyulnak. Nem a paradicsom volt az első problémás fajta: ez legalább csak satnyán termett, egy sokat ígérő krumpli viszont egyenesen mérgezőre sikeredett. 

A termesztők végül sikeresen túllendültek a kezdeti problémákon, és idővel kinemesítették azt a fajtát, amely elválik a csumájától, és még rendesen terem is – azt viszont nem tudták előre megmondani, hogy a j-2-vel ilyen problémák járnak. 

Lippman szerint ez még mindig nehézséget okoz, de az ehhez hasonló problémák alaposabb tanulmányozása, valamint a CRISPR alkalmazása közelebb vihet bennünket a „genetikai mutációk tengerének” alaposabb felméréséhez, egyúttal elkerülhetővé teszi a Campbelléhez hasonló kudarcokat is.