Mi az absztrakt?

A mindennapok során gyakran beszélgetünk kedvenc fiktív karaktereinkről, bizonyos márkákról vagy zeneművekről, életünk szerves részét képezik a különféle intézményekkel való interakciók, néhanapján pedig belefutunk a prímszámokkal kapcsolatos legújabb matematikai kutatások eredményeibe is. Filozófiai szempontból az teszi érdekessé ezeket a diskurzusokat, hogy – szemben az autókról, épületekről vagy madarakról szóló beszélgetésekkel – tárgyukra nem tudunk rámutatni, azok ugyanis absztrakt természetűek.

Talán mert természetesnek vesszük a létezésüket, valamint feltételezzük, hogy tudjuk, miről szólnak az ilyen jellegű diskurzusok, ritkán gondolkodunk azon, hogy vajon milyen jellegű entitások az absztrakt tárgyak? Holott a válasz nem is olyan egyszerű. 

Természetes és mesterséges tárgyak

A vizsgálódás szempontjából érdemes a létezőket aszerint két csoportra bontani, hogy azok természetesek vagy mesterségesek-e. Konkrét tárgyak esetében a megkülönböztetés már-már triviális: az előbbi csoportba tartoznak a hegyek, a folyók, a fák és így tovább, míg az utóbbiba a székek, az asztalok vagy az épületek. Amikor azonban az absztrakt tárgyakról beszélünk, felmerülhet a kérdés, hogy az emberektől – és úgy általában a konkrét tárgyaktól – függetlenül léteznek-e egyáltalán? Hiszen a természetbe kilépve mindannyian láthatunk fákat, kézbe vehetünk köveket, hallhatjuk a tenger morajlását, ám nincs olyan érzékszervünk, amivel hozzáférnénk például egy halmazhoz. Az álláspontok megoszlanak, ám akik elfogadják a megfigyelőtől függetlenül létező, „természetes” absztrakt tárgyakat, platonikus entitásoknak nevezik őket, és tipikusan a számokat és tulajdonságokat sorolják ebbe a kategóriába.

A platonikus létezők legfontosabb tulajdonsága, hogy nem térbeliek és időbeliek, azaz hiába várnánk választ olyan jellegű kérdésekre, hogy „hol van az asztal szögletessége?”, vagy hogy „mikor jött létre a nyolcas szám?”. Ez a meghatározás a platonikus tárgyakat saját jogukon létezőnek, ontológiailag függetlennek tekinti. Függetlenségüket az is mutatja, hogy nem számít az, hogy mi megy végbe a fizikai világban: ha egyetlen konkrét dolog sem létezne, ami piros színű, az elmélet szerint a piros szín mint tulajdonság ettől még ugyanúgy létezne – a platonikus entitások tehát szükségszerű létezők. Ezt a definíciót esetenként még ki szokták egészíteni azzal is, hogy ezek az entitások nem állnak oksági viszonyban a konkrét tárgyakkal.

Annak ellenére, hogy a „platonikus tárgyak” fogalma a témában kevésbé jártas olvasók számára mesterkéltnek tűnhet, a filozófia történetében egészen az utóbbi időkig ez volt az absztrakt entitások elfogadott meghatározása. Az elmúlt évtizedekben azonban a figyelem az ember alkotta absztrakt tárgyakra (artefaktumokra) irányult. Ide sorolható például a sakk, az Eötvös Loránd Tudományegyetem, Mozart Varázsfuvolája vagy Sherlock Holmes is – ezek a létezők a fenti álláspont számára komoly kihívást jelentenek. Egészen az 1990-es évek végéig nem is állt rendelkezésre egységes elmélet az absztrakt artefaktumokról, sőt, a filozófusok mind a mai napig gyanakodva tekintenek rájuk.

Ugyan ezek sem térbeli létezők, ám a hasonlóság a platonikus tárgyakkal ezen a ponton véget is ér. Először is, az ember alkotta absztrakt tárgyak időben léteznek. Vegyük például a sakkot! Ez a játék értelemszerűen nem azonos a táblával és a hozzá tartozó figurakészlettel: a játékot a szabályok teszik sakká, amit jól mutat az is, hogy vannak, akik képesek fejben játszani. Ám mielőtt kitalálták volna a sakk szabályait, az nem létezett –  tehát nem is lehet szükségszerű – ez pedig arra utal, hogy a létrejöttében szerepet játszott valamiféle emberi tevékenység. Az ember alkotta absztrakt létezők legfontosabb megkülönböztető jegye tehát az, hogy nem önálló létezők, azaz ontológiailag valami rajtuk kívüli dologtól függnek.

Ontológiai függés


Az ontológiai függésnek többféle változata is ismert. A Sherlock Holmeshoz hasonló fiktív karakterek példáján keresztül azonban könnyen megérthetünk néhány alapvető relációt. Mik a feltételei annak, hogy egy fiktív karakter létezhessen? Egyrészt szükség van arra, hogy létezzen egy fikció, amelyben a szóban forgó fiktív karakter szerepel. A fikció megszűnésével együtt elvész a fiktív karakter is. Másrészt egy meghatározott ideig szükség van az alkotó gondolati aktusaira annak érdekében, hogy a karakter egyáltalán létrejöhessen. A karakter megalkotása után viszont a szerzőre már nincs szükség, a fiktív karakterek önálló életre kelnek, és jócskán „túlélhetik” alkotóikat. Mire következtethetünk mindezekből? Arra, hogy egy fiktív karakter létrehozásához absztrakt és mentális entitások létezésére is szükség van.


Ha szeretnénk a végére járni a függési láncolatnak, akkor itt még nem állhatunk meg. Az a fikció ugyanis, amelyre a fiktív karakter létében támaszkodik, szintén absztrakt artefaktum, így létezésének megvannak a maga sajátos feltételei. Egy adott ideig természetesen itt is szükség van a szerző gondolati aktusaira. Másrészt azonban a fikciók a létrehozást követően folyamatosan függenek valamilyen hordozótól, ezek pedig tipikusan a könyvek fizikai példányai, de lehetnek akár emlékek is. Az utolsó könyvpéldány és az utolsó emlékek megsemmisülése után a fikció és a benne található fiktív karakterek is megszűnnek létezni. A helyzetet némileg bonyolítja, hogy mindezek előfeltétele egy nyelv megléte: enélkül a könyvben található mondatok nem többek jelentés nélküli tintapacáknál, a fikció így a nyelv kihalása esetén is elvész. Hiába találunk egy kőtáblát rajta különböző, írásjeleknek tűnő szimbólumokkal, ha nem tudjuk megfejteni azt, amit feltételezésünk szerint ráírtak, akkor nincs több a kezünkben egy vésett kődarabnál.

Szükségünk van-e egyáltalán absztrakt létezőkre? 

A fentiek során egyszerű, hétköznapi jelenségekre kerestem a választ, s eközben számtalan, egymástól és a megmagyarázandó jelenségtől is különböző létezőre hivatkoztam: konkrét fizikai tárgyakra, platonikus létezőkre, absztrakt artefaktumokra és mentális entitásokra. Biztos, hogy mindezekkel be szeretnénk népesíteni a világunkat? A filozófusok is szeretik az egyszerűséget, és sokak valószínűleg nemleges választ adnának erre a kérdésre. Azt a józan törekvést, hogy „ne szaporítsuk szükségtelenül a létezőket”, Ockham-elvnek nevezik. Az Ockham-elvnek legalább két változatát különböztethetjük meg, aszerint, hogy mire alkalmazzuk. 

  1. Az ontológiai Ockham-elv azt írja elő, hogy a jelenségek magyarázata során azt az elméletet válasszuk, amelyik a létezőknek kevesebb típusát feltételezi. 
  2. A teoretikus Ockham-elv viszont a jelenség magyarázatakor azt az elméletet támogatja, amelyik egyszerűbb struktúrával bír. 

Az elv két variánsa azonban fordítottan arányos: minél inkább csökkentjük a feltételezett létezők számát, annál bonyolultabb struktúrákat használunk fel az adott jelenség magyarázatához. Az eliminatív fizikalisták például, akik tagadják a mentális entitások létezését, rendkívül nehéz helyzetbe kerülnek akkor, amikor saját „belső világukról”, azaz vágyaikról vagy szándékaikról kívánnak számot adni, az erre utaló kifejezéseket ugyanis nélkülözniük kell a szótárukból. Olyan ez, mint ha ahelyett, hogy „most boldog vagyok” csak úgy fogalmazhatnék, hogy „most megemelkedett a dopamin-szintem”: a mentális entitások kizárása bonyolultabb magyarázatokat eredményez.

Végső igazságok helyett

Mi derült ki tehát az absztrakt tárgyakról? Egyrészt az, hogy bár első pillantásra egyszerű jelenségről van szó, legalább két csoportjukat különböztethetjük meg attól függően, hogy az adott entitás platonikus vagy emberek által létrehozott. Az utóbbiak bonyolult függési viszonyok rendszerébe ágyazódnak be, nem állnak meg önmagukban, azaz nem létezhetnének fizikai és mentális entitásoktól függetlenül. Másrészt, ha az egyszerűséget tekintjük kiválasztási  kritériumnak, szorult helyzetbe kerülünk: vagy kevesebb típusú létezőt feltételezünk, vagy a magyarázatainkat kell minél letisztultabbá tenni. Az olvasóban joggal merül fel a kérdés, hogy hová lesz így az igazság, hiszen nagyon úgy tűnik, hogy önkényesen választhatunk különböző magyarázatok között. Az igazság tekintetében szkeptikus állásponton vagyok: mivel nem férünk hozzá a valóság végső szerkezetéhez, így egyetlen kapaszkodónk az maradhat, hogy intuícióinkkal és tapasztalatainkkal összhangban alkossunk magyarázatokat. Ezért az egyszerűség problémája sem több esztétikai kérdésnél.

Mindenkinek szabadságában áll, hogy céljainak és esztétikai elveinek megfelelően olyan filozófiai elméletet dolgozzon ki, amellyel aztán képes megmagyarázni a körülötte lévő világot. Elképzelésével szemben mindössze azt az elvárást támasztanám, hogy amennyiben vita tárgyává kívánja tenni az általa megalkotott  elméletet, annak világosnak és racionálisnak kell lennie. Annak belátása pedig, hogy metafizikai kérdésekben a különböző narratívák között nem tudunk objektíve végső igazságra lelni, vitapartnereink tiszteletére és intellektuális alázatra tanít, hiszen – még ha számunkra úgy is tűnik – mi sem vagyunk perdöntő érvek birtokában. Ez az etikai dimenzió még szkeptikusként is arra sarkallhat bennünket, hogy ne hagyjunk fel a filozófia művelésével.

A szerző az ELTE BTK Filozófiai Intézetének doktorandusza, az Eötvös Collegium tagja.  A Filoman filozófusainak további cikkei itt olvashatók.   

Nyilvánosságra hozták a hírhedt Molotov–Ribbentrop-paktum titkos jegyzőkönyvének eredeti példányait

Május végén Moszkvában először publikálták az Európa felosztásáról rendelkező egyezmény és az ahhoz tartozó titkos kiegészítő jegyzőkönyv szovjet oldalon megőrzött változatának eredeti példányait. A szovjet-német megnemtámadási szerződés nyilvános és titkos részeinek kalandos utóéletét Sz. Bíró Zoltán történész idézi fel.