Kanadai kutatók: A tornaórákon világszerte egymás elnyomására oktatják a diákokat

A testnevelésórákon világszerte népszerű kidobós játék nem más, mint az elnyomás nem is túl kifinomult eszköze, amivel a diákok megalázzák, tárgyiasítják és bántják egymást – jelentették ki a kanadai Brit Columbia-i Egyetem  kutatói múlt héten egy vancouveri konferencián. A kidobós játék a társadalomtudósok szerint nem a fizikai agresszió levezetését segítő katartikus élmény, hanem az agresszió elsajátításának az eszköze. Eredményeit a Joy Butler pedagógiaprofesszor vezette kutatók a European Physical Education Review című szaklapban publikálják majd.

A társadalomkutatók eredetileg csak a középiskolás diákok tornaórákkal kapcsolatos elégedettségét akarták felmérni. A kidobós csak azért keltette fel külön is a figyelmüket, mert erről a játékról a tanulók egybehangzóan azt állították, hogy gyűlölik. Miután alaposabban is kikérdeték az érintetteket, válaszaikat egybevetették Marion Young társadalmi elnyomásról szóló, az 1990-es években felállított kritériumaival. Az átfedés megdöbbentő volt.

A társadalmi elnyomás kritériumai Young szerint a következők:

  • Kihasználás: mások erőforrásainak vagy munkájának öncélú hasznosítása.
  • Marginalizálódás: a kevésbé megbecsültek partvonalra állítása.
  • Tehetetlenségérzés: A marginalizálódottak autonómiavesztése.
  • Kulturális imperializmus: A vezetők értékrendjének és szabályainak normaként való beállítása.
  • Erőszak: Az alacsonyabb rangú csoportok váratlan és indokolatlan támadásoknak való kitettsége. 

A párhuzamot a vancouveri kutatók szerint tovább erősíti, hogy a kidobós játékban a csapatkapitányok általában maguk választhatják csapatuk tagjait, ami tovább erősíti azt a tendenciát, hogy a két csapat között egyenlőtlenek lesznek az erőviszonyok. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a csapatkapitányok tendenciózusan az erősebb fizikumú, erőszakosabb diákok közül kerülnek ki, mindez garantálja, hogy a játék lényegévé az agresszió és nem a kooperáció válik.

Akárcsak a politika és az üzleti élet: győzelemként élvezik fölénytForrás: Wikimedia Commons

Amikor a kutatók azt kérték a diákoktól, hogy találjanak ki egy új játékot, instrukciónak pedig mindössze annyit adtak, hogy a játékban használniuk kell egy labdát, ki kell tűzniük két célt, és a szabályokat az egész osztály közreműködésével kell megalkotniuk, ugyanaz a maroknyi diák alakította ki a játékszabályokat, akik a kidobósban is vitték a prímet. Butler szerint mindez jól jelzi a kidobós hathatós közreműködésével az osztályban kialakult játékkultúrát. 

Mint minden mást, ezt is csak jól kell használni

A kanadai társadalomtudósok véleményét korántsem osztja mindenki. A kidobóst olimpiai sportággá fejleszteni kívánó The World Dodgeball Association képviselői szerint a kidobós nem ássa alá, hanem épphogy elősegíti az együttműködést, ráadásul nemcsak iskolai, hanem globális szinten. Szerintük mi sem jobb példa erre, minthogy szervezetüket olyan országok csapataival is erősíteni igyekeznek, ahol a pénz- és eszközhiány miatt csak kevesen tudnak bekapcsolódni a globálisan elterjedt sportágakba. A kidobós melletti érveket szerintük az erősítené, hogy immár Haitinek, Kamerunnak és Tanzániának is van kidobós csapata. 

A globális sportegyesület szerint a kidobós nem rosszabb, mint bármelyik másik sportág. Ha jól használják, oktatási eszközként is kiváló. Meglehet, teszik hozzá, az alsó tagozatokban tanító pedagógusokra ráférne némi továbbképzés arról, hogyan alkalmazzák e sportágat a fizikai állóképesség, a csapatmunka és a hatékony kommunikáció fejlesztésére. 

Non scholae sed vitae discimus

„Ezek a kutatók életükben nem sportoltak semmit, vagy csak nem értek el semmilyen eredményt, és most bosszút állnak mindezért” – írta a kutatásról a USA Today publicistája, aki szerint a kidobós nemcsak hogy teljesen ártalmatlan, de még a való életre is nevel. Noha megemlíti, hogy a kanadaihoz hasonló aggodalmak már korábban is felmerültek a szóban forgó játék kapcsán, a szerző szerint a kidobós már csak azért is az életre való felkészítés eszközének tekinthető, mert ugyanarról szól, mint az üzleti élet, a politika, a sport úgy általában, és persze a háború is. Vagyis, mint írja, arra buzdít, hogy a győztes mások fölé kerekedve élvezze és győzelemként élje meg a hatalmát. 

A kedélyeskedő visszaemlékezés szerint „a fiúk felsőbb utasítás és elnyomás nélkül két csapatra oszoltak, mindkét csapat azonos számú labdát kapott, és amikor a füttyszó felharsant, diadalittas csataüvöltés kíséretében telt meg labdákkal a levegő. (...) A szabályok egyszerűek voltak: ha eltaláltak, kiestél, ha elkaptad a labdát, az esett ki, aki dobta. Fejre nem lehetett célozni, de – ha a másik oldalon ellenséggel, vagy épp mert baráttal találták magukat szembe – néhányan azért megtették.

Bár mindez hozzájárulhatott, hogy a kidobóst néhány amerikai iskolai körzetben betiltották, sőt, tavalyelőtt felmerült, hogy száműzzék egész Louisiana állam területéről, Larry Alex Taunton szabadúszó véleményformáló szerint az efféle szabályozások egyetlen dolgot jeleznek: a nyugati civilizáció végének a kezdetét. 

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

Magyarország a legszerényebb kannabiszfogyasztó Európában, elterelésben viszont nagyok vagyunk

Európában a magyar fiatalok szívják a legkevesebb füvet, intravénásan pedig már szinte csak dizájnerdrogokat tolnak. A kokain csúcsra ért Európában, a kábítószer-terjesztő hálózatok innoválnak és „uberizálódnak”, de a vegyipar is odateszi magát: minden héten új dizájnerdrog születik – derül ki a friss európai drogjelentésből.