Nyilvánosságra hozták a hírhedt Molotov–Ribbentrop-paktum titkos jegyzőkönyvének eredeti példányait

A Molotov–Ribbentrop-paktum szövegét és a hozzá kapcsolódó dokumentumokat – köztük azt a titkos kiegészítő jegyzőkönyvet, amelyben a hitleri Németország és a sztálini Szovjetunió felosztotta egymás közt Kelet-Európát – 1939. augusztus 23-án írta alá Moszkvában a két ország külügyminisztere, Vjacseszlav Molotov és Joachim von Ribbentrop, két-két orosz és német nyelvű példányban. A szerződésből és a titkos kiegészítő jegyzőkönyvből mindkét fél kapott egy-egy eredeti orosz és német nyelvű példányt. 

A Berlinben és Moszkvában őrzött dokumentumok sorsa különbözőképpen alakult. Korai utóéletükben azonban az közös és egyben felettébb árulkodó, hogy a titkos kiegészítő jegyzőkönyvet azok után sem hozták nyilvánosságra sem Moszkvában, sem Berlinben, hogy Németország 1941 júniusában megtámadta a Szovjetuniót. Úgy látszik, hogy az abban foglaltakat nemcsak szovjet részről érezhették kompromittálónak, de német oldalról is. A Szovjetunió brit és amerikai szövetségesei – noha röviddel a titkos jegyzőkönyv aláírása után különböző csatornákon át tudomást szereztek annak tartalmáról – azt a háború idején nem hozták nyilvánosságra.  Az oroszok május végén közzétették a dokumentumok, köztük a titkos jegyzőkönyv szovjet oldalon megőrzött orosz nyelvű változatának eredeti példányait. Ezek fakszimile kiadására korábban soha nem került sor. 

A titkos jegyzőkönyv létezéséről a világ először 1946-ban a nürnbergi per során értesülhetett. Rudolf Hess védőügyvédje, Alfred Seidl volt az, aki védence érdekében megpróbált előhozakodni a háború előtt megkötött német-szovjet megállapodások ügyével. Seidl a német birodalmi külügyminisztérium jogi részlegét vezető Friedrich Gaus feljegyzéseire hivatkozva próbálta ezt megtenni. Gaus ugyanis Ribbentrop jogi tanácsadójaként részt vett a megnemtámadási szerződésről és az ahhoz tartozó titkos kiegészítő jegyzőkönyvről folytatott moszkvai tárgyalásokon, és részletes feljegyzést készített róluk. Ezekben szó esik a titkos jegyzőkönyv tartalmáról is. Ribbentrop erre hivatkozva próbálta menteni magát, azt állítva, hogy amennyiben Lengyelország szeptember 1-jei német megtámadása agresszió volt, úgy éppoly agresszió volt a Szovjetunió szeptember 17-én megindított támadása is. 

A nürnbergi bíróság azonban figyelmen kívül hagyta mindezt. És ezt azért tehette meg, mert a Szovjetunió javaslatára a szövetséges hatalmak még a per előtt megegyeztek abban, hogy bizonyos, Moszkva számára kényes témákat a tárgyalás során semmilyen formában sem fognak érinteni, és minden olyan kísérletet, amely megpróbálná azok valamelyikét szóba hozni, azonnal megakadályozzák majd. Ilyen témának számított a Szovjetunió társadalmi és politikai berendezkedése, az 1939-es német-szovjet megállapodások, Molotov 1940. novemberi berlini tárgyalásai, a Balkán ügye, a szovjet-lengyel kapcsolatok, valamint a három balti ország szovjet bekebelezése. Tehát amikor Ribbentrop meghallgatásakor felmerült az 1939-es megállapodás és az ahhoz tartozó titkos kiegészítő jegyzőkönyv, a tárgyalást vezető bíró azok taglalását a fentiekre hivatkozva rövid úton lezárta. Így aztán a nürnbergi per ítéletében semmilyen módon nem kerülnek említésre az 1939-ben megkötött szovjet-német titkos megállapodások.

Moszkva brosúrával reagált

Ennek ellenére Moszkvában már akkor érezhették, hogy az eltitkolt jegyzőkönyvekből még lehet probléma, ezért még ugyanebben az évben kiadtak egy brosúrát, amelyben publikálták a háború előtti szovjet-német kapcsolatok történetének néhány dokumentumát. Ám ez a „szolgálati használtra” szolgáló kiadvány – nem meglepő módon – egyetlen titkos megállapodást sem tartalmazott. Orosz részről miért is jöttek volna ezzel elő, hiszen meg voltak győződve arról, hogy nincs olyan bizonyíték, amivel sarokba lehetne szorítani őket. Aztán kiderült, hogy mégiscsak van.

A német-szovjet titkos dokumentumok történetében az első áttörést az úgynevezett „von Loesch-kollekció” közreadása hozta el. Ez a dokumentumegyüttes azok után jött létre, hogy Ribbentrop 1944 elején utasította minisztériumának munkatársait, hogy készítsenek a legfontosabb német diplomáciai iratokról fotókópiát. A miniszter azért rendelte ezt el, mert a brit és az amerikai légierő ekkor már rendszeresen bombázta a birodalmi fővárost, és tartani lehetett az értékes iratok megsemmisülésétől. Ami nem sokkal később, egy márciusi bombatámadás során jelentős részben be is következett, ám a Berlinen kívül elrejtett fotókópiák – köztük az 1939-es német-szovjet megállapodásokkal és az azokhoz tartozó titkos jegyzőkönyvekkel – túlélték a háborút. Az azok elrejtésében közreműködő Carl von Loesch pedig 1945 áprilisában a diplomáciai íratok másolatát átadta az amerikaiaknak. Ezekre a fotókópiákra hagyatkozva adták ki 1948-ban – amikor már javában dúlt a hidegháború – a háború előtti német-szovjet együttműködést bizonyító dokumentumokat Washingtonban németül és angolul. A kényes tartalmú iratok amerikai publikálására Moszkva rövid időn belül a „Történelemhamisítók (történelmi útmutató)” c. brosúrával reagált, amelyben az amerikaiak által közreadott titkos jegyzőkönyvek létezését továbbra is tagadták, miközben a megnemtámadási szerződés aláírását változatlanul a „szovjet külpolitika előrelátó és bölcs döntésének” tartották.  

Évtizedeken át ez is maradt a hivatalos moszkvai álláspont. Olyannyira, hogy amikor a külügyminisztérium hivatalos dokumentumközlő sorozata, „A Szovjetunió külpolitikájának dokumentumai” a hetvenes évek végén elérkezett az 1939-es évhez a sorozat publikálását, mint az utóbb kiderült, 15 évre felfüggesztették. Az a kötet, amelyik tartalmazta ezeket a kényes, a Szovjetunió háború előtti területszerző politikáját bizonyító iratokat, csak a Szovjetunió felbomlása után, 1992-ben jelentették meg, de még ez a publikáció sem hivatkozhatott a titkos augusztusi és szeptemberi jegyzőkönyvek eredeti szovjet példányaira, merthogy azok akkor még nem kerültek elő.

Ám hiába maradt évtizedekig változatlan az a hivatalos szovjet álláspont, hogy a nyilvános és a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa által ratifikált szovjet-német megnemtámadási egyezménynek nincs semmiféle titkos kiegészítő jegyzőkönyve, ezt az állítást a nyolcvanas évek végén már egyre nehezebb volt védeni. Sztálin és legszűkebb környezete a kezdet kezdetétől abban a tudatban akarta megtartani nemcsak az ország lakosságát, de a kor szovjet parlamentjét is, hogy csakis az akkor nyilvánosságra hozott megállapodás jött létre, ezért aztán a Legfelsőbb Tanács tagjait éppúgy nem tájékoztatták a titkos kiegészítő jegyzőkönyvről, ahogy a lakosságot sem. A jegyzőkönyvek ratifikálására így nem is kerülhetett sor.  

Amikor Gorbacsov lódított

Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió utolsó vezetője minden olyan esetben, amikor fölmerült a jegyzőkönyvek ügye, azt a választ adta, hogy amíg nem mutatják meg neki azok eredeti példányát, nincs miről beszélni. A szovjet vezetés ugyanis  mindvégig tartotta magát ahhoz az állásponthoz, hogy miután a nyugati publikációk nem az eredeti példányok, hanem azok fotókópiái alapján születtek, azok hitelességét nem lehet elfogadni. Gorbacsov azonban lódított. Ő ugyanis már jó ideje tudta, mert azokat maga is látta, hogy az 1939-es német-szovjet megállapodások és azok titkos mellékletei nagyon is léteznek, merthogy a szóban forgó iratok eredeti szovjet példányai ott vannak az SZKP Központi Bizottságának leginkább őrzött levéltári anyagai között.

Ma már tudható, hogy az 1939-es szovjet-német megállapodások dokumentumait egészen 1952 októberéig Molotov őrizte, aki elveszítve Szálin bizalmát, ekkor kénytelen volt azokat az SZKP Központi Bizottsága Általános Osztályának átadni. Ettől kezdve itt őrizték azokat – együtt a Lengyelország egymásközti felosztását pontosan kijelölő térképekkel – egészen a Szovjetunió felbomlásáig. Ezekre a dokumentumokra olyannyira szigorúan ügyeltek, hogy még azt is pontosan rögzítették, hogy mikor és ki nyert engedélyt azok megtekintésére.  Ebből a regiszterből lehet tudni, hogy Gorbacsov egyike volt azon keveseknek, akik láthatták a titkos kiegészítő jegyzőkönyveket. Erre még 1987 júliusában került sor. Ennek ellenére Gorbacsov ezt követően is tagadta azok létezését.

De hiába tette ezt. Azok létét és a német oldalon fennmaradt fotókópiák alapján publikált tartalmát egyre nehezebb volt kétségbe vonni. Mindez végül oda vezetett, hogy a szovjet Népképviselők II. Kongresszusa – anélkül, hogy addigra megtalálták volna az 1939-es nyilvános megállapodásokhoz csatolt titkos jegyzőkönyvek eredeti szovjet példányait – 1989. december 23-án kimondta azok jogi érvénytelenségét arra hivatkozva, hogy a jegyzőkönyvekben foglaltak „ellentmondanak az államok szuverén egyenlősége elvének”.

A szovjet oldalon megőrzött eredeti dokumentumok végül 1992 őszén kerültek elő, amikor is az SZKP KB archívumának anyagai átkerültek az orosz elnöki levéltárba. Az addig letagadott dokumentumok megtalálását 1992. október 27-én jelentették be és mutatták meg azokat a nagyközönségnek. Első publikálásukra pedig a „Novaja i novejsaja isztorija” c. folyóirat 1993./1. számában került sor. A dokumentumok fakszimile közlésére azonban csak most, május végén szánták el magukat egy a Szovjetunió megtámadását megelőző időszakkal foglalkozó kötet mellékleteként.  

A szerző történész, Oroszország-szakértő, a Corvinus Egyetem oktatója. További írásai a Qubiten itt olvashatók