Élhetünk-e békében egymás mellett eltérő világnézetű emberekkel?

Nincs kész válaszom arra, hogy mit gondoljunk, és nem ítélem el azokat, akik szerint nem lehet máshogyan gondolkodókkal együtt élni, mint ahogy azokat sem, akik úgy vélik, hogy bárkivel együtt lehet élni. Az alábbiakban két politikafilozófiai elméletet mutatok be: az egyik a konszenzusra, a másik a kompromisszumra épít. Végül megfontolásra ajánlom, hogy a kompromisszumkeresés hatékonyabb eszköze lehet a békés együttélésnek.

Miért túl könnyű nemet mondani az idegenre?

Miért nem elég egyszerűen elfogadnunk az első, legőszintébb reakciót, a nemet? Eldönthetetlennek tűnik a kérdés, hogy velünk született sajátosság-e  az ismerős preferálása az idegennel szemben, vagy a társas körülmények ültették ezt el bennünk, de vitathatatlan, hogy maga a jelenség létezik: inkább idegenkedünk az ismeretlentől, mint sem. Fontos ugyanakkor észrevenni, hogy helyzettől helyzetre változik az, hogy miként húzzuk meg a mi és ők közötti határokat, azaz, hogy igencsak relatív az, hogy mi számít idegennek. Ugyanaz az ember egyszer közénk tartozik, másszor nem. Egy honfitársunkkal például általában inkább érzünk közösséget, mint egy másik ország állampolgárával, de ha honfitársunk éppen az a szomszédunk, aki elvetemült politikai nézeteket vall, rögtön megtagadjuk tőle a szimpátiánkat, és elhatárolódunk tőle. Nem mindegy tehát, hogy milyen közösségre gondolunk, amikor az együttélés nehézségeit vizsgáljuk: mindig találunk olyanokat, akikkel úgy érezzük, hogy nem lehet egy térben megmaradni. Ez egy többé-kevésbé körülhatárolható politikai közösségben is  előfordul, de ettől még tudunk együtt élni és közösséget alkotni.

Mivel helyzetfüggő, hogy kit tartunk idegennek, és mindig lesznek a közösségnek olyan tagjai, akikkel nehéz az együttműködés, így rajtunk, a tagokon múlik, hogy milyen szempontokat tartunk fontosnak, amikor meghatározzuk, hogy kikkel lehet, és kikkel nem lehet együtt élni. Ezért is indul ki sok filozófus abból, hogy ehhez kritériumokat kell azonosítani. Ez persze igen evidens lépés, hiszen a való életben is valami hasonlót művelnek a társadalmak, amikor törvényeket alkotnak, és rendőrséget állítanak fel azok betartatására – kijelölik a nem kívánatos emberi tevékenységek és az elfogadhatatlan magatartások körét, azaz megalkotják az együttélés szabályait. Amennyiben azt gondoljuk, hogy a közösségeknek szükségük van ilyen jellegű szabályokra, a filozófus feladata az, hogy mondjon valamit arról, mely kritériumoknak megfelelően kell kialakítani ezeket a törvényeket és a hozzájuk kapcsolódó intézményeket.

A rawlsiánus liberalizmus

Az együttélés problémáival kapcsolatos nézetekre talán a legnagyobb hatást John Rawls amerikai filozófus, a Harvard Egyetem professzora gyakorolta a múlt század végén azzal, hogy kísérletet tett egy, az igazságosságon alapuló ideális berendezkedés leírására. A projekt egyedülálló volt,  de a nagy siker után megjelentek többek között a realista kritikusok (Bernard Williams, Raymond Geuss). Először lássuk a rawlsi elképzelést, aztán nézzük meg, hogy milyen alternatívákat ajánlanak a kritikusok!

Rawls 1971-es munkájában, Az igazságosság elméletében úgy gondolta, hogy az ideális közösségi lét alapja az igazságosságról kialakított konszenzus. Az igazságosságnak két alapelve van: az egyenlő szabadság elve és a (megengedett) társadalmi különbségek elve. Egy jól berendezett társadalomban mindenki elfogadja az igazságosság alapelveit, és a társadalom intézményei megfelelnek ezeknek az alapelveknek. Amennyiben elfogadják az igazságosság alapelvét, még a közösség ellentétes érdekekkel rendelkező tagjai is képesek lesznek együttműködni. Később, továbbgondolva az igazságosság elveit, Rawls úgy vélte, hogy az igazságosság politikai koncepciója nemcsak ellentétes érdekű, hanem sokféle, egymással kibékíthetetlen világnézetű embert is rá tud bírni a békés együttélésre. Mivel minden ésszerűen gondolkodó egyén – függetlenül vallási, filozófiai vagy erkölcsi nézeteitől –  képes arra, hogy belássa: az igazságosság elvei előnyösek számára, ezeket elfogadja, és beilleszti világképébe. Az így kialakult, az igazságosság elveire vonatkozó konszenzus alapozza meg a társadalmi együttműködést és békét. A konfliktusok ilyenformán eleve egy olyan társadalmi térben merülnek fel, amelyben a tagok már elfogadták az igazságosság elveit, ezért a konfliktusokat az igazságos intézményrendszer az alapelveknek megfelelően oldja meg. A konszenzus értelmében pedig ezeket az igazságos megoldásokat mindenki elfogadja. Rawls szerint így nézne ki egy ideális társadalom.

A fent említett realista kritikusok szerint az elmélettel az a baj, hogy a jól berendezett társadalom koncepciója alkalmatlan arra, hogy valódi megoldásokat kínáljon a valódi közösségek életében felmerülő konfliktusokra. Ha az emberek egyáltalán egyetértenek abban, hogy igazságosan kell eldönteni a társadalom számára fontos kérdéseket, különböző megoldásokat fognak igazságosnak tekinteni: például van, aki szerint az egykulcsos adó, más szerint éppen a progresszív adó az igazságos – világosan látszik, hogy egyetértenek az igazságosság elvének alkalmazásában, mégsem tudnak megegyezni pusztán erre az elvre támaszkodva.

A kritikusok szerint a rawlsiánus liberalizmus nem képes mit kezdeni az elmélet és a valóság közötti szakadékkal. A realista projekt pont ezt kívánja kezelni. John Gray angol politikai fiolzófus (Enlightenment's Wake, Two Faces of Liberalism) a racionalizmusba vetett túlzott bizalmat jelöli meg, mint a rawlsi koncepció legnagyobb hibáját. Gray szerint az emberek korántsem olyan ésszerűek és méltányosak, mint ahogy azt Rawls elmélete megkívánja. Egyáltalán nem biztos, hogy valóban az igazságosság elvein alapuló társadalom szolgálja leginkább az egyén érdekeit, de még ha így is lenne, akkor sem valószínű, hogy mindenki el fogadja az alapelveket. Az embert ténykedése során nem csupán értelem vezeti –  legalább olyan fontos számára a személyes ambíció, a mások felett való uralkodás és az elismerés iránti vágy (ahogy erre például a 16-17. századi angol filozófus, Thomas Hobbes rámutatott), vagy az, hogy saját világnézetét másokra kényszerítse. 

Konszenzus helyett kompromisszum

Gray úgy gondolja, hogy az igazságosság elveiről kialakított konszenzus helyett – Isaiah Berlin értékpluralizmusára alapozva – a kompromisszum működhet társadalmi együttélést megalapozó eszközként. A kompromisszum nem várja el a közösség tagjaitól, hogy egyetértésre jussanak a lényeges tartalmi kérdésekben, csak azt kívánja meg, hogy a felek egy praktikusan használható egyezségre jussanak. A konszenzus és a kompromisszum között minőségbeli különbség van: az első egyetemes és állandó egyetértést követel meg, a második egy esetleges megegyezésre utal.

A kompromisszumkeresés szembeötlő előnye Gray szerint az, hogy sokkal inkább képes választ adni azokra a kérdésekre, amelyek a pluralista társadalmakban felmerülnek, mivel eleve a sokféleség hívta életre magát a kompromisszum intézményét is. Az egyezkedés mindig egyedi és sokféle lehet, és bármikor újranyitható, ezért tud rugalmasan viszonyulni a folyamatosan változó társadalmi életben felmerülő új kihívásokhoz. A konszenzushoz képest a kompromisszum kevésbé vonzó alternatívának tűnhet, de egy valódi konszenzus megszületése szélesebb körben szinte lehetetlen, és egy valódinak látszó konszenzus egyenesen a békés együttélés ellen hathat. Ezekhez képest a kompromisszum nem is tűnik rossz lehetőségnek.

Ami a kompromisszumokat érintő gyakran felmerülő ellenérzéseket illeti, a következőket érdemes megfontolni. A kompromisszumokra nem feltétlenül kell úgy tekintenünk, mint ingatag konstrukciókra. Kialakításuk során ugyan minden félnek le kell mondania az igényei egy részéről, viszont valamennyi igénynek mindannyian érvényt tudnak szerezni. Mivel mindenki nyert valamit a kompromisszum kialakítása során, ezért erős érdekük fűződhet annak fenntartásához. 

Továbbá a kompromisszumok nem elvtelenek. Az, hogy a kompromisszumkeresés nem egyetlen egyetemes elvnek van alárendelve, nem jelenti azt, hogy nincsenek kritériumai annak, hogy miben, milyen feltételekkel és hogyan lehet megállapodni, tehát nem jelenti azt, hogy „anything goes”, vagyis hogy bármit szabad. Gray hangsúlyozza, hogy az értékpluralizmus nem jelent sem relativizmust, sem szubjektivizmust, sem szkepticizmust az értékekkel kapcsolatban. Ez azt jelenti, hogy igenis lehet elképzelésünk arról, hogy mit tartunk értékesnek. Ebből annak felismerése következik, hogy nem mindenkivel lehet együtt élni, azaz a kompromisszumkeresés nem lehet mindig sikeres. Tehát arra a kérdésre, hogy hogyan határozzuk meg azoknak a körét, akikkel nem lehet együtt élni, a következő választ kapjuk a realistáktól: nincs egyetemes megoldás; mindig az adott helyzettől függ, milyen kompromisszumok mentén alkotjuk meg a kritériumokat.

A fentiek alapján úgy tűnik, nincs arra szükség, hogy az emberek konszenzust alakítsanak ki arról, hogy mi a legfontosabb érték. Arra van szükség, hogy olyan közös intézmények, kompromisszumok szülessenek, amelyeket megkötve képesek vagyunk a konfliktusokat kezelni, és ezáltal a békés együttélés alapját megteremteni. Talán ennek belátására van a legnagyobb szükség ahhoz, hogy közelebb kerüljünk annak eldöntéséhez, hogy tudunk-e és akarunk-e békésen egymás mellett élni.

A szerző az ELTE BTK Filozófiatudományi Doktori Iskola doktorandusza, kutatási területe a politikafilozófia. A Filoman filozófusainak összes cikke a Qubiten itt olvasható.