Tudósok helyett maguk a közösségek veszik a kezükbe saját múltjuk feltárását

Első hallásra teljesen triviálisnak tűnhet a gondolat, hogy a kulturális örökség egy adott közösség részvételével (participációjával) őrződik meg, marad fenn. Ez a közösség és a részvétel kora: reggeltől estig virtuális közösségekkel osztjuk meg a fényképeinket és a gondolatainkat, co-working irodákban vagy az Uber-autó hátsó ülésén üldögélve. Azonban hiába burjánzanak körülöttünk a közösségek, ha az aktív és egyenrangú részvétel helyett az a bevett gyakorlat, hogy a múlt és az emlékezet sorsáról múzeumigazgatók, kurátorok, projektvezetők vagy horribile dictu tudósok döntenek. 

A kulturális örökség egy közösség identitását formálja: a múltból gyakran önkényesen kiválogatott tárgyak és emlékek azáltal válnak örökséggé, hogy a jelenben is képviselnek, azonosítanak egy adott társadalmi csoportot. Az elmúlt ötven év során az ENSZ, az UNESCO és az Európai Unió számos egyezménye nyomatékosította a kulturális örökséghez való jogot, és hangsúlyozták, hogy az örökségközösségek azok, amelyek a jövő nemzedékei számára megőriznek és átadnak bizonyos kulturális gyakorlatokat. 

Részvétel mindenhol

A participatív szemlélet pár évtizede robbant be a különböző bölcsész- és társadalomtudományos vagy éppen az építészeti és dizájndiskurzusba: a brutalista városrekonstrukciót egyre több helyen (a világ jobbik felén?) kezdte felváltani a szociális, a helyi közösség részvételével zajló rehabilitáció, a történettudomány pedig egyre több csatornát nyitott – a mindentudó történész pozícióját megkérdőjelezve – a köztörténetírás, azaz a public history vagy a dialogikus történetírás felé. A magukat megváltozott szerepben találó tudósokhoz hasonló történt a művészekkel, akik egykor öntudatosan individualisták voltak, ma pedig egyre többször inkább közösségi projektek, együttesek kezdeményezői. Ebbe a trendbe illeszkedő példa a Fortepan közösségi fotóarchívum, az utóbbi évek egyik legsikeresebb és legszimpatikusabb kulturális vállalkozása, amely digitális formában mindenki számára elérhetővé és böngészhetővé teszi a több százak által adományozott fényképgyűjteményt. 

A participatív projektek demokráciát, egyenlőséget, a nyilvánossághoz való hozzáférést és aktív, társadalmilag tudatos,és sok esetben hasznos megoldásokat ígérnek. Sikerük és elismertségük garantáltnak tűnik –Magyarországon egyelőre mégis csak elszigetelt eseteket ismerhetünk. Ahogy a városrehabilitációs projektek között a mai napig egyedülálló és sajnos sok szempontból kudarcos a közösségi részvételen alapuló, józsefvárosi Magodolna Negyed szociális rehabilitációs program, úgy a magyarországi múzeumokban is csak elvétve találunk kollaboratív, a civil társadalmat bevonó kiállításokat. 

Miért és hogyan lett fontos a közösségi múlt, a kollektív örökségmegőrzés, és melyek azok a kulturális gyakorlatok, amelyekben kiemelten fontos szerepe lenne a participáció megvalósulásának?

History from below

Annak felismerése, hogy a közös múlt közösen is feltárható és megőrizhető, egy sor,  a 60-as, 70-es években a társadalom- és történettudományokban végbement változásnak, szemléletváltásnak és fordulatnak volt köszönhető. Az új, legtöbbször baloldali irányzatok a alulnézetből kezdték vizsgálni a történelmet, és rámutattak arra, hogy a győztesek, hadvezérek és királyok nézőpontján túl a munkásosztály, az elnyomottak, a nők, kisebbségi csoportok története is megírandó. A sokszor hagyományos értelemben vett forrásanyag híján a történész nemcsak új módszerek – például az oral history (narratív interjú) – után kellett nézzen, de saját szerepét is újragondolhatta: saját autoritását részben felválthatta a közösség tudásának megosztása és felhasználása. A közösségi alapú köztörténet tehát  amellett, hogy felszabadító erővel bírt a kollektív múlt megismerése vonatkozásában, kompenzálni is kezdte azokat a hiányokat, amelyekkel a korábbi történetírás nem foglalkozott. Ehhez a szemléletváltáshoz erőteljesen hozzájárult az emlékezet szerepének felerősödése, illetve, ebből kifolyólag, a kulturális örökség térnyerése. A 20. század legjelentősebb történelmi eseményeinek, rémtetteinek (a világháborúk, a holokauszt, a kommunizmus) megértéséhez szükség lett a szemtanúk emlékezetére is. Ma a múlt megkonstruálásban egyre inkább kéz a kézben vesz részt történész és „örökségszakértő” – ez utóbbivá pedig, mint láthatjuk, elviekben bárki válhat. A Csillagos házak projektet például,  amely a budapesti zsidóság deportálása előtti kényszerlakhelyek történetét dolgozza fel, az OSA történészei indították, de a sárga csillaggal jelzett házak egyedi történetének felkutatásában és bemutatásában aktív szerepet kaptak a házak mai lakói, illetve az egykori családtagok, leszármazottak is. 

Ahogy a marxista történettudomány, illetve a kezdetben leginkább a munkásosztályra és nőtörténetre fókuszáló marxista köztörténetírás Angliában jött létre, úgy a participatív projektek (akár városrehabilitációs, akár művészeti, köztörténeti) és a közösségi emlékezet-gyártás példái közül szintén kiválnak a brit kezdeményezések. A helyi közösség emlékezetének együttes feltárása a föld alatt is történhet: az északkelet-angliai Gainsborough-ban zajló Middlefield’s Utopia projekt például egy, az 1960-as években amerikai kertvárosi mintára épült lakótelep régészeti feltárását jelentette. A kisvárosi lakosok és önkéntesek bevonásával nemcsak az elmúlt évtizedek során a föld alá süllyedt tárgyakat (húsz-harmincéves rágókat, ólomkatonát, zsírkrétát és üveggolyót) ástak ki, de interjúk és visszaemlékezések gyűjtésén keresztül a telep kollektív emlékezetét is létrehozták. Az utópisztikus elvekre épült múlt megismerése pedig olyan, talán ugyancsak utópisztikusnak ható jövőbeli következményekkel is járhat, mint egy összetartóbb, szolidárisabb közösség, ami hathatósan érvényesíti az érdekeit, és a közös célok mentén össze tud fogni. 

Egy másik angliai példa esetében a közösségi örökségfeltárás a manchesteri People’s History Museum falain belül valósult meg: a 2017-ben megrendezett Never Going Underground kiállítás kilenc, önkéntes ko-kurátor együttműködésével valósult meg. A város LMBT közösségének történetét feldolgozó tárlat az 1970-es, 80-as években egész Nagy-Britanniát érintő melegjogokért folytatott heves küzdelmének kontextusába illeszkedett, a kiállítást pedig számos, a város lakosságát célzó program kísérte. Az, hogy a ko-kurátorok a manchesteri meleg aktivisták közül kerültek elő, biztosítékot jelentett arra, hogy a történetet autentikus és hiteles módon, belülről ismerhetik meg a látogatók.

Nehezített pályán: participatív példák a roma örökség megőrzésére

Számos további participatív jó gyakorlatot lehetne még felsorolni Anglián kívül is Nyugat-Európából, jellemzően a skandináv államokból vagy Hollandiából. A posztszocialista régióban azonban sokkal kevesebb részvételi projektet ismerünk és ez – utalva Csanádi Gábor és szerzőtársainak a participatív várostervezés hiányos és késői kialakulásárólkifejtett gondolatára – éppen a “szocialista örökséggel” magyarázható. Az ilyen, központosított és paternalista rendszerekben ugyanis alapvetően hiányzik annak a kultúrája, hogy az egyének, kisközösségek maguktól motiváltak legyenek az érdekeik csoportos és intézményesített képviseletében, illetve annak sincs gyakorlata, hogyan lehet a bürokratikus hatalmi struktúrával szemben bizonyos kérdésekben befolyást szerezni. A történelmi meghatározottság máig hatással van nemcsak a városrehabilitációs programokra, hanem más, a kulturális és társadalmi terünk alakítására vonatkozó kezdeményezésre: a legtöbbször fel sem merül a participáció lehetősége, ha pedig mégis, akkor sokszor inkább látszatrészvételről van szó. A részvételi projektek egyik veszélye ugyanis éppen az, hogy a közösség bevonása paternalista módon, előre kiosztott szerepek mentén történik, a korábbi erőviszonyok és hatalmi struktúrák pedig lényegében nem változnak.

A kevés, Magyarországon megvalósult participatív történelem-, vagy örökségkutatás példái között pedig pláne nagyítóval kell keresni azokat, amelyek valamilyen kisebbség emlékezetét, kulturális hagyományait próbálják feldolgozni és bemutatni. (Képzeljük el egy pillanatra, amint Tarlós István a Labrisz Egyesülettel és a Háttér Társasággal karöltve szervez kiállítást a budapesti Pride-történelemből.) Ezért is érdemes felhívni a figyelmet a két utolsó példánkra, a Hodászi Roma Tájházra és az Újpesti Roma Helytörténeti Gyűjteményre. Bár az említett helyek a magyarországi romák két, igencsak eltérő közösségének örökségére fókuszálnak, érdemes őket egyszerre megemlíteni, épp azért, mert mindketten a roma emlékezet és múlt marginalizált státuszát kompenzálják. Ezekben az esetekben ugyanis egy-egy közösség végzi el azt a munkát, amiről a többségi társadalom kulturális intézményei, felelősei a legtöbbször elfelejtkeznek. A Hodászi Roma Tájház az ország egyik leghátrányosabb térségében, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye egy kis falujának cigánytelepén található és az ország egyetlen működő roma tájházaként a helyi roma lakosság tárgyi és szellemi kulturális örökségét őrzi: bútorokat, háztartási eszközöket, ruhákat, valamint fotókon, hangfelvételeken, videókon népszokásokat, dalokat, családi történeteket – ez utóbbiak egy részét a helyi iskolások gyűjtötték össze. 

Ezzel szemben az Újpesti Roma Helytörténeti Gyűjtemény a IV. kerületben több évszázada élő, sok esetben középosztályosodott, muzsikus cigányok történetét dolgozza fel; az archív fényképből, levéltári dokumentumokból és tárgyi emlékből álló kiállítási anyag pedig azt illusztrálja, hogy a különböző szinteken megjelenő kirekesztés és a sokszor nehéz életkörülmények ellenére az újpesti cigányság betelepülése óta aktív, integráns része a helyi társadalomnak. 

A hodászi és az újpesti példa két szempontból is kiemelkedő jelentőségű: egyrészt, támaszkodva a közösségi tudásra, láthatóvá teszi az amúgy nagyrészt láthatatlan roma örökséget, másrészt közösséget és pozitív identitást teremt olyan állampolgárok számára, akiket a társadalom a legtöbbször magára hagy.

A cikk szerzője az ELTE BTK Atelier Interdiszciplináris Történeti Tanszék oktatója. A műhely munkatársainak további cikkei a Qubiten itt olvashatók.