A dunai Limes világörökségi nevezésével, és az aquincumi helytartói palotával kapcsolatban az elmúlt hónapok eseményei jelentős mértékben fordították a közfigyelmet egy többnyire csak a műemlékesek, régészek és a szakmapolitika kedélyeit borzoló konfliktusra, amely látszólag a szakma hitelesség iránti elkötelezettsége és a látogatók élmény iránti vágya között bontakozott ki.

Az alábbiakban azt szeretném bemutatni, hogy mivel járulhat hozzá a régészet az Óbudai-szigeten található aquincumi helytartói palota, közkeletű nevén a Hadrianus-palota rekonstrukciójához, ideális esetben hogyan működik egy elvi rekonstrukciót eredményező munkafolyamat, és milyen módokon szolgálhatja az elkészült elvi rekonstrukció a látogatói élményt, az ismeretszerzést. A folyamatot szándékosan elvi, logikai felépítésben mutatom be, és nem abban a formában, ahogy a valóságban több, de korántsem összes eleme megvalósulhatott.

Mielőtt felépülne

Ahhoz, hogy a látogatókkal megoszthassuk, általuk megélhetővé tegyük mindazt, ami egy római kori épületből ma nem látható, vagy esetleg örökre elveszett, az első lépés mindenképpen az, hogy összegezzük a megszerzett ismereteinket, adatainkat, és vizuálisan is megformáljuk, modellezzük azokat. Ennek a munkafázisnak az adattartalma teljes egészében régészeti forrásokra épül, hiszen a helytartói palotáról nincsenek korabeli ábrázolások vagy leírások. Az alapok gondos lefektetése önmagában is hatalmas munka, mivel a lelőhely történetéből fakadóan a régészeti információk 1835-től napjainkig keletkeztek, gyűltek össze, majd szórványos természetükből fakadóan a legkülönfélébb adattárak, levéltárak, és múzeumi gyűjtemények polcain várták, hogy összekapcsolódva újra értelmet nyerjenek.

Az aquincumi helytartói palota esetében nem a sajtóban sokszor hangoztatott „bokáig érő falakról” szólnak ezek az ismeretek, a feltárások pillanatában még sok helyütt 2 méter magasságig álló romok, festett falak, teljes mozaikpadlók voltak eredeti helyükön dokumentálhatók. Emellett múzeumi tárgyak ezrei, feliratos és szobrászati emlékek, festett vakolattöredékeket tartalmazó rekeszek százai szintén alapvető információkat hordoznak. Ebben a fázisban kell tekintettel lenni az egykori természeti környezetre is, amelyről részben szintén az ásatásokhoz kapcsolódóan tájékozódhattunk.

Az olyan rekonstrukció, amely nem veszi figyelembe vagy megszűri, átértelmezi a régészeti tények sokaságát, már a munka kezdetén elszakad a helyreállítani kívánt egykori épületből ránk maradt valóságtól. Ezt azért fontos megjegyezni, mert bizony 30-40 éve nem tűnt kirívónak akár a tényeket felülírva jobban tudni, milyennek kellett lennie az eredeti épületnek. Míg a tudomány berkeiben ez a hozzáállás ma egyáltalán nem elfogadott, a tudományosság perifériáin, határain túl, a különböző alternatív, akár politikai indíttatású megközelítéseknek ismét sajátjuk lett a tények korunkat amúgy is jellemző degradálása.

A rekonstrukció következő rétegét azok az egyértelmű, biztos kiegészítések jelentik, amelyek felől nincs okunk kételkedni. Ilyenek lehetnek például a hosszabb egyenes falak feltáratlan szakaszai, a részlegesen fennmaradt, de kiszerkeszthető boltívek vagy a szabályos mintázat szerint ismétlődő faldíszítés. Mindaz, amire nagy biztonsággal következtethetünk.

Több szem többet lát

Innen lép bizonytalan talajra az elvi rekonstrukciót végző csapat, itt kerülnek előtérbe a témára vonatkozó általános ismeretek, analógiák, a különböző irányú tudásokkal rendelkező szakemberek együttműködése, együtt gondolkodása. Nem kérdés, hogy ilyen volumenű, és ennyire szerteágazó munkát eredményesen csak csapatban lehet elvégezni. Tudni kell érteni és értelmezni a régészeti információkat, ismerni a korszak építéstechnikáját, építőművészetét, és az ezekből az adottságokból fakadó megoldási lehetőségeket az egyes részproblémákra. Nem utolsó sorban egy működő, a korszak adottságai közt kivitelezhető és fenntartható épületegyüttes modelljét kell megalkotni. Szükség van tehát régészre, Pannonia és a római provinciák építészetében járatos építészre, de emellett megszívlelendő az a munkamódszer is, amit a német kollégák dolgoztak ki a kölni praetorium elvi rekonstrukciójához. Ők az érdemi munkát elvégző szűkebb csapat mellé egy népesebb nemzetközi szakértői csoportot is összehívtak, így gyakorlatilag minden, a témában releváns tudással rendelkező mintegy negyven szakember nyomon követhette, ismereteivel bővíthette, és rendszeresen megvitatta a készülő rekonstrukciót.

A párhuzamok értéke

Miként hasznosíthatók, és egyáltalában milyen természetűek az analógiák, amikből az aquincumi helytartói palota esetében építkezhetünk? Ez azért fontos, mert a művelt közvélekedés itt is szélsőségek közt csapong, hol azt feltételezve, hogy a tudósok tisztán intuíciójukra, fantáziájukra kénytelenek hagyatkozni, hol pedig azt, hogy mint minden rendes római épület, úgy a helytartói palota is típusterv alapján épült, vagyis analógiák alapján a legkisebb részletig rekonstruálható. Mivel a közelmúltban lehetőségem volt arra, hogy a kölni palota rekonstrukciójához kapcsolódóan kidolgozzam arra a kérdésre a választ, hogy az aquincumi palota mennyiben hasznosítható analógiaként, elég jó rálátásom keletkezett a problémára. A valóság mindkét szélsőségtől elég távol esik.

Mai tudásunk szerint a helytartói palota egy funkcionális kategória, de korántsem tekinthető épülettípusnak. A régészetileg valamennyire ismert, biztosan igazolt ilyen épületegyüttesek sok hasonlóság mellett még több különbözőséget mutatnak. Hasonlóak a bennük megvalósított építészeti funkciók, hiszen hasonlóképpen használták őket, és az építési hely kiválasztásában is vannak komoly párhuzamok. Ugyanakkor mindegyik lelőhely építéstörténet más és más, különböző az együttesek elrendezése, közvetlen környezete, és sajnos részben eltérő rendeltetésű részletek ismertek a különböző helyszíneken.

Nem igazán voltak találóak azok a kísérletek sem, amelyek az egyes helytartói palotákat a hasonló rendeltetésű épületek közé sorolva, például magas rangú személyek magánrezidenciái, vagy éppen nagyszabású középületek közt próbálták értelmezni, ekként nyerve további hasznosítható párhuzamokat. Most inkább úgy tűnik, hogy az analógiák az egyes funkcionális egységek (például fürdő, lakótraktus, szentély, hivatali helyiségek, gazdasági létesítmények, stb.), megvalósítandó építészeti feladatok mentén kereshetők. Így nagyszámú, de csak bizonyos összefüggésben használható analógiával szükséges dolgozni, és mindig fontos szem előtt tartani a korabeli építészeti gyakorlat változékonyságát térben és időben.

Hogyan hasznosul?

Amikor már valamennyi összefüggően értelmezhető építési periódussal kapcsolatban vizuálisan, térben is megfogalmaztuk a rekonstrukciót, és tisztán áll előttünk, hogy hol maradtak bizonytalanságok, kérdések vagy elágazások, lassan itt az ideje azon töprengeni, hogy ez a tudás hogyan jut el a közönséghez, miként állhat a látogatói élmény szolgálatába, milyen utakat nyit meg a lelőhely bemutatása, muzeális és turisztikai hasznosítása.

A mai technikai körülmények a szakmai hitelességet sem nélkülöző, a világörökségi kritériumokat sem sértő lehetőségek, variációk szinte végtelen skáláját nyújtják.

A leggyakrabban alkalmazott animált filmeken kívül bejárhatóvá tehetjük az akár animált elemeket is tartalmazó modellt virtuális valóság használatára kialakított múzeumi térben vagy kibővített valóság részeként, akár már saját okostelefonunkat használva is. Történhet ez a feltárt, konzervált romok közt járva egy védőépületben, múzeumi termekben vagy az eredeti helyszínen, a visszatemetett romok felett. Készülhet ugyancsak mobilalkalmazásként játék is, mely a helyszín megismerését segítve egyben szórakoztat is.

És természetesen kombinálhatjuk a fenti virtuális eszközöket bizonyos jellegű építészeti megoldásokkal is. Az eredeti helyszíntől elválasztva, távol tartva, a bemutatóhely jellegének egyértelművé tétele mellett akár valós méretben is épülhet élményt adó modell.

Ha nem kényszerítjük bele magunkat abba a helyzetbe, hogy mindenképpen az eredeti romokat felhasználva építünk meg valamit, akkor sokkal nagyobb tere marad annak, hogy a meglévő tudás mellett a kérdéseket, bizonytalanságokat, hiányokat is megosszuk a látogatókkal. Bármennyire is tiszteljük és értékeljük azt, ami eredetiként maradt ránk, bármennyire is fontosnak tűnik megmutatni a maga valójában, egyes vonatkozásokban többet tudunk nyújtani, ha térben kicsit eltávolodunk magától az emléktől és az általa, illetve a környezetéből fakadó fizikai korlátoktól.

Két szempontot fontos itt kiemelni. A helytartói palotakomplexum egy keskeny szigeten épül fel, amennyire a legjobban ismert főépület alapján ez megítélhető, a táji környezetre érzékenyen reagál, egyértelmű és hangsúlyos kapcsolatban van vele. Ez a környezet ma már teljesen megváltozott, és árvízvédelmi okokból csak igen korlátozott mértékben helyreállítható, hiszen a korabeli járószintek a mai felszín alatt átlagosan 2 méterrel vannak. Bármennyire is nagy felületen tárjuk fel és mutatjuk be a romokat, azok a tágabb környezethez viszonyítva mindenképp „gödörben” lesznek, mely gödröt a jelenlegi viszonyok közt évente legalább két alkalommal meg kell védeni a Duna magas vízállásától.

A másik korlátozó szempontot a feltárt romok jellege adja. A palota főépületében ma ismert legnagyobb, reprezentatív helyiségek 50-120 m2 közti alapterületűek, és teljes egészében mozaikpadló képezi a burkolatukat. Ezeket korhű élményt adó módon tömegek számára bejárhatóvá tenni eléggé bajosnak tűnik technikailag. Ennek az élménynek a megadására múzeumi környezetben vagy egy, az eredetitől független életnagyságú modellben sokkal tágabb tere van.

Hol itt a gond?

A bevezetőben említett frontvonal mindezek alapján nézetem szerint egészen máshol húzódik. Léteznek a látogatói élményt szolgáló megoldások, amelyek nem ütköznek az UNESCO irányelveivel, sőt ezek némelyike jobb gazdasági megtérüléssel, mások magasabb ismeretátadási és élményfaktorral konkurálnak a kormányzati oldalról „korhű helyreállításként” említett megoldással.

Ennek a lehetőségnek a komoly áldozatok árán történő nyitva hagyása még konkrét tervek, s határozott kijelentések nélkül is jelzésértékű. Amíg erre igény volt, a szakma mindvégig, készséggel és aktívan részt vett a helytartói palota bemutatását célzó koncepciók kidolgozásában, most azonban Dr. Visy Zsolt, a dunai limes világörökségi pályázatáért felelős miniszteri biztos elmozdításával az utolsó hidat is lebontották. Az elzárkózás vagy szembefordulás politikai oldalról nemcsak az UNESCO-ra, hanem ezzel együtt a szakmaiságra is vonatkozik. Ezt a kultúrpolitikai trendet viszont már jól ismerjük, és működését számos más területen nap mint nap megtapasztaljuk.

A szerző régész, kutatási területe az aquincumi helytartói palota. A cikkben saját véleményének ad hangot.

Kapcsolódó cikk a Qubiten:

link Forrás