Amikor sípszó helyett zászló jelzi a mérkőzés végét

A nagyothallást és siketséget gyakran emlegetik láthatatlan fogyatékosságként, hiszen ha egy fotót nézünk vagy elhaladunk valaki mellett az utcán, semmilyen fizikai jel nem utal arra, hogy akivel találkoztunk, egyáltalán nem vagy csak részben érzékeli a hangokat. Pont a hallássegítő segédeszközök teszik láthatóvá a különbséget.

Míg a többségi társadalom elsősorban az egyének fizikai korlátaira, a hiányra figyel, és a nem-hallást valamilyen kijavítandó, kiegészítendő tulajdonságként kezeli, maguk a hallássérültek gyakrabban jellemzik pozitív identitásalkotó tényezőként a hallásállapotukat. Pozitív önszemléletük alapja, hogy egy olyan szubkultúra részei, akik közös kulturális gyakorlatokban, viselkedési normákban osztoznak, és legfőbb kulturális összetartó erejük a közös nyelv.

Az 1993-as siket vízilabdacsapat

A jelnyelv nyelvként való elismertsége ma országonként eltér, igaz, a 19. század végén még a használata sem volt tanácsos. Európai fejlődéstörténetét elsősorban az 1880-as milánói siketoktatási kongresszus határozta meg negatívan, az itt született határozatok egyrészt a siketek intézetekben történő, szegregált nevelését vették alapul, másrészt kizárták a jelnyelvet az oktatásból, és a hangzó nyelvet tették a társadalmi integráció kizárólagos eszközévé. Ez a szemlélet azóta sokat változott, itthon alapvetően egy 2007-es törvény biztosítja a magyar jelnyelvhez való hozzáférést, a szeptember utolsó vasárnapjára hirdetett siketek világnapja pedig éppen a hallássérültek értékeit kívánja tolmácsolni a társadalom felé.

A siketek hallgatják a rádiót

Akárhonnan is tekintjük, a hallássérültek az utóbbi százötven évben egyszerre két világ részesei lettek. Hallásállapotuk révén osztoznak egy közösségi érzésében, de az általános kultúrában is otthonosan mozognak. Nem volt és ma sincs ez másképp a sport területén sem.

Ezt bizonyítja 1953. november 25., a magyar sporttörténet nevezetes napja. A híres angol-magyar mérkőzést akkor rengeteg szurkoló követte a rádión keresztül, akárcsak a Siketek és Nagyothallók Szövetségében, ahol szintén összegyűltek a hallássérültek, hogy együtt drukkoljanak a hazai csapatnak. A Siketek és Nagyothallók Lapja tudósított is az eseményről, miszerint a meccs „[k]özben egy elvtárs bejön a terembe hivatalos ügyben. Hitetlenkedve rázza a fejét, hogy ezek a siketek hallgatják a rádiót.” A hivatalnok méltán csodálkozhatott, hiszen a mérkőzést valóban a korszak lehetőségeinek megfelelően rádión keresztül követték a székházban, tolmács segítségével, aki a terem emelvényén állva jelelte, hogy éppen melyik játékosnál van a labda. Ekkoriban még nem volt hivatalos tolmácsképzés, de a hallássérült gyermekek megközelítőleg 80 százaléka halló családba születik, és nem ritka az sem, hogy siket szülőknek hallók a gyermekei, így tolmácsot sem volt nehéz találni, könnyedén akadhatott a legközelebbi rokonok között olyan, aki anyanyelvi szinten használta a jelnyelvet.

Mi volt a helyzet, ha valaki hallássérültként maga is sportolni szeretett volna? Az egyik lehetséges út napjainkig, hogy a hallók között próbálnak meg sikereket elérni. Így tett Földváry Tibor korcsolyázó is a 19. század végén, aki az 1895-ös budapesti Európa-bajnokságon szerzett aranyérmet. Jeles sportolóként még arra is lehetőséget kapott az újonnan formálódó sportágban, hogy Szentgyörgyi Imrével közösen kidolgozzák a korcsolyázás első nemzetközi szabályzatát.

A századfordulón nagy népszerűséget szerző futball lett végül az a sportág, amely megalapozta a hazai siketsportot. Ettől kezdve már nemcsak az iskola udvarán rúghatták a labdát az iparostanoncok, hanem az 1912-ben létrehozott Siketnéma Sport Club edzésein és mérkőzésein is. A labdarúgó szakosztályt már a következő évben, 1913-ban felvették a Magyar Labdarúgó-szövetségbe, ezáltal résztvevője lett az országos bajnokságnak is. Az első hivatalos szervezet a Siketek SC néven napjainkig a legtöbb sportágat átfogó klub, amely a nem-hallók testmozgását segíti.

Siketnéma sportklub, 1912

A siketek Hosszú Katinkája

A hallássérültek tehát közösségükön belül saját csapatokat hoztak létre, de sokszor hallók ellen versenyeztek, ugyanúgy megméretve magukat országos és nemzetközi versenyeken. 1924-től a siketek körében is szerveznek önálló világjátékokat, ahol az egyes sportágakban speciális kommunikációt alkalmaznak. A vizuális jelek elengedhetetlen részei lettek azoknak a mérkőzéseknek, ahol siket játékosok indulnak. A sípszót gyakran helyettesíti vagy kiegészíti a fény használata, de a játékvezető mozdulatai, a zászlós partjelzők iránymutatásai is segítségükre lehetnek. Részben ezeknek a sajátos játékmódoknak a lehetősége adta a motivációt a magyar siketsport párhuzamos intézményesüléséhez, differenciálódásához, a különböző szakágak megalapításához.

A nemzetközi siketsport egyik első magyar versenyzője, Kraszner Vilma édesapja a Magyar Úszó Egyesület elnöke és a Magyar Úszó Szövetség elnökségi tagja volt, ezért Vilmának gyermekkorától alkalma volt versenyszerűen úszni. A fiatal lány 1925-ben országos rekordot állított fel 100 méter gyorson, majd a siketek világjátékain – későbbi nevükön: a siketlimpiákon – összesen négy arany- és egy ezüstérmet szerzett. Kraszner Vilmához és a már említett Földváry Tiborhoz hasonlóan mások is megállták a helyüket a hallók és a siketek között is. Az 1956-os melbourne-i olimpia után az 1957-es milánói siketlimpián a magyar siket vízilabdacsapat szintén első helyezett lett, majd a hazai országos mezőnyben is az NB I.-ben játszottak egészen 1965-ig. Több sikeres úszó mellett az abszolút favorit ekkoriban Kollár László volt, aki a három vízilabdacsapattal szerzett siketlimpiai aranyérme mellett még kilencet szerzett szintén a siketek világjátékain az úszószámokban.

Siketek a sikerek útján

Akár a Siketek SC keretében, akár azon kívül, a hallássérültek rengeteg sportágban próbálták ki magukat az elmúlt száz évben. Az atlétika, sakk, tájfutás, horgászat, újabban a floorball, curling, jégkorong csak ízelítő mindabból a sokaságból, amiben megmérették magukat.

A siket sportolók legnagyobb számban mindvégig a Siketek Sport Clubjának tagságához tartoztak, ennek eredményeképp megjelent az igény, hogy Budapesten saját sportpályája, majd sportcsarnoka is legyen a klubnak. Az 1981-es rokkantak nemzetközi éve után sikerült is felkelteni a közvélemény figyelmét, az emlékezet szerint ugyanis a Siketek Sport Clubjának egyik elnökségi tagja ekkoriban parkolóőrként dolgozott az MTV székháza előtt, így többször is alkalma volt találkozni Vitray Tamás sportriporterrel. Végül nemcsak, hogy szóba elegyedtek, hanem meg is nyerte az ügynek a tévést, aki aztán riportot készített a siket sportpálya helyzetéről. A csarnok létrehozását segítette a sportújságokban való megjelenés, az állami támogatás, és az építés során a siketközösség vállalásai. Ahhoz, hogy 1987-ben átadásra kerüljön az épület, nagy mértékben hozzájárult Emszt Kálmánné, a klub vezetője is, ezért a sportcsarnok ma az ő nevét viseli.

A női szerepvállalás egyébként mindig is jelentősnek bizonyult a siket sportéletben. A Nemzet Sportolója kitüntetést például elsőként Weltnerné Ivánkay Mária kapta meg a közösségükből, aki nyolc alkalommal nyerte meg asztalitenisz-versenyt a siketek világjátékán. Emszt Kálmánnéval közösen pedig elsők között voltak, akik siketként jogosítványt szereztek és ők alapították meg az autósklubot is 1967-ben.

A magyar siketsport története azonban korántsem töretlen sikertörténet. Míg 1949-ben az első siket téli olimpián a magyarok által bemutatott asztalitenisz elnyerte a bizottság tetszését, és a kezdeményezésükre felvételt nyert a nyári olimpia programjába, az ugyanerre az évre kitűzött nagyobb sportdiplomáciai célt, az 1953-as siketlimpia rendezési jogát nem tudta elérni a magyar delegáció. Napjainkban pedig az a törvény árnyékolja be az eredményeket, melynek értelmében az 1984 előtti siketlimpiai helyezettek nem részesülnek életjáradékban. Bár a játékosok eredményesen szerepeltek akár a saját versenyeiken, akár a hallók mezőnyében és állami támogatásban is gyakran részesültek, a siket sportolók mégis periférián maradtak. Nem egyszerű megtalálni a saját helyüket: a halló csapatokban való érvényesülés ugyanúgy nehézségekbe ütközött, mint megtalálni az utat a fogyatékkal élők más csoportjaihoz.

Marosán György államminiszter az 1957-es edzőtáborban a milánói világjátékok előtt

A Csendes játékoktól a siketlimpiáig

A siketek közössége első önálló világjátékát Silent Games (Csendes játékok) névvel tartotta az 1924-es párizsi olimpia helyszínén, két héttel az olimpia után. A következő játékokról 1928-ban Magyarország már érmeket is hozott haza, itt szerezte első aranyérmeit Kraszner Vilma. A világjátékok koordinátora a siketsportot összefogó nemzetközi szervezet (jelenlegi nevén International Committee of Sport for the Deaf) lett, a téli és nyári játékokra azóta is négyévente kerül sor az olimpiát követő évben. Fontos kitétel, hogy a versenyen csak azok a siketek vehetnek részt, akik segédeszköz (hallókészülék) nélkül indulnak a megmérettetésen, és hallásküszöbük maximum 55 decibel, ezáltal biztosítva az egyenlő feltételeket.

Mire a paralimpia a 20. század második felében elkezdte önálló mozgalmát, a siketek világjátékának már kiépült rendszere volt. Az 1990-es években ugyan tárgyalások indultak arról, hogyan tudna a siketlimpia beolvadni a paralimpia struktúrájába, de ez a kezdeményezés végül elbukott, és a paralimpia továbbra is mozgássérült, látássérült és enyhe értelmi sérült sportolók kategóriáiba sorolja versenyzőit. A két olimpia fúziója ugyanis hiába járt volna nagyobb presztízzsel, annyira sok versenyszámot kellett volna kihúzni a siketlimpia programjából, hogy ekkora kompromisszum a hallássérültek oldaláról nem érte volna meg az egyesülést. A két fél elsősorban azért nem tudott megállapodni, mert a siketlimpián a legtöbb sportágban csupán a speciális kommunikáció jelentette az eltérést a hallók szabályaitól, például a jelnyelv, fényjelzések és zászlók alkalmazása. De nem tudtak továbblépni azon sem, hogy sok parasporttal ellentétben a siketeknél tilos volt a segédeszközök, mindenekelőtt a hallókészülék használata.

A világjáték szervezői amellett, hogy a fogyatékkal élő sporttársakkal tárgyaltak, arra is törekedtek, hogy saját pozíciójukat megerősítsék. Már 1955-től elnyerték az olimpiai játékrendezés jogát a Nemzetközi Olimpiai Bizottságtól, ennek szellemében ma a siketlimpia (Deaflympics) megnevezést használják a sportversenyre. Az olimpia mellett persze más nemzetközi versenyekre is rendszeresen sor kerül, a magyar részvételről széleskörűen a Magyar Hallássérültek Szövetségén keresztül tájékozódhatnak az érdeklődők.

A magyar sportolók az 1961-es helsinki siketek világjátéka előtt

Ép testben ép lélek

Ezt a jelszót választotta a Siketek SC 1912-es alakulásakor, és hasonló szemléletet tükröz az természetbarátok egykori zászlójának felirata is: „Természetbe az egészségért”. A siket játékosok a sportot tehát a testkultúra részeként tekintették, és a testmozgás a közösséghez tartozás érzését is gyakran erősítette. A sport révén mutatkozhatott meg leginkább, hogy a láthatatlan fogyatékosságra nemcsak mint problémára, hiányra lehet tekinteni, a hallásállapot pedig végképp nem zárja ki az egészséget, az egészséges életmódot.

Annak ellenére viszont, hogy milyen komplex verseny- és infrastruktúrát építettek ki, a hallássérültek sportéletét továbbra is a majdnemek határozzák meg. A hallók közé való integráció egyes esetekben sikeres, de továbbra is komoly nehézséget okoz az az adottság, hogy a szabályok és az edzések többsége hangokra épít. Mint láttuk, a fogyatékkal élők közt sem találta meg végső helyét a siketsport, különutasként a siketlimpikonok elismertsége is elmaradt a paralimpikonokéhoz képest. Mindeközben pedig a hallássérültek maguk is megosztottak abban a tekintetben, hogy nagyothallónak számítanak-e vagy siketnek, ezáltal a jelnyelvet vagy a hangzó nyelvet részesítik-e előnyben.

Mindezek mellett a sport mégis arra hivatott, hogy hídként összekösse a siketeket a többségi társadalommal és az aktuális kulturális trendeknek megfelelően kapcsolatot létesítsen a hangok és a csend világa között. Karácsony előtt érdemes lesz felkeresni a Magyar Hallássérültek Sportszövetségének oldalát és pár napra lehalkítani a közvetítést, hiszen a következő téli siketlimpiára december 12-e és 21-e között kerül sor Olaszországban, Valtellina városában, ahol a magyar curling csapatnak is szurkolhatunk.

 

A szerző az ELTE BTK Atelier Interdiszciplináris Történeti Tanszék doktorandusza. A műhely további cikkei a Qubiten itt olvashatók.

 

Felhasznált irodalom

Bailey, Steve: Athlete First. A History of the Paralympic Movement. Sussex, 2008.

Emszt Kálmánné – Galambos Ernő – Weltner György (szerk.): A Siketek Sport Clubjának 75 éve (1912–1987). Budapest, 1987.

Galambos Ernő (szerk.): A Siketek Sport Clubjának 50 éve (1912–1962). Budapest, 1962.

Hérincs Róbert – Kacsinkó Adrián Gábor (szerk.): A siketek SC életútján (1912–2007). Miskolc, 2008.

Nyírő Zsolt: [Az] MHSSZ története. (Elérhető: prezi.com.)

Ismeretlen: A Szolgáltató Építő Spartacus a kezét nyújtotta. In: Népsport, 1982. március 25., 2.