Az Agora szabadegyetemen kiderült, hogyan kell hazudni: elég beszélni hozzá

2019.11.18. · tudomány

A november tizenötödikén este megrendezett kerekasztal-beszélgetésből először is az derült ki, hogy azoknak a szavaknak is van ereje, amelyeket ki sem mondanak: az, hogy szó, magában nem jelent túl sokat, és még csak nem is egy szóra magára referál, hanem egy fogalomra, amelyet jobb híján szóként tudunk körülírni, de lehet akár egy gondolati egység is, amit aztán szavakba öntünk, így kommunikálunk. A jelnyelv éppen olyan legitim eszköze lehet a kommunikációnak, mint a verbális nyelv, sőt, verbális nyelvből is sokféle van, és itt még csak a jéghegy csúcsánál tartunk. Ahogy Ungváry Rudolf író és fogalomtér-kutató, a beszélgetés egyik résztvevője fogalmazott: az a csoda, hogy egyáltalán megértjük egymást.

A szavaknak márpedig ereje van, akár megértjük egymást, akár nem: erre mutat az is, hogy máig nem eldöntött kérdés, hogy szavakban vagy fogalmakban gondolkodunk, és ezt próbáljuk kifejezni valahogy verbálisan vagy egyéb módon, vagy a szavak már csak akkor kapnak szerepet, amikor formába akarja önteni az ember a gondolatait. Ősi kérdés, hogy mi volt előbb, a szó, vagy a gondolat – erről is esett szó a kerekasztal-beszélgetés két résztvevője, Ungváry Rudolf és Tompa Andrea író között. A beszélgetést Tillmann J. A. filozófus, egyetemi tanár vezette. A beszélgetésen részt vett Mártonffy Marcell irodalomtudós, teológus is.

Azt, hogy milyen hétköznapi módon fontos témáról van szó, jól mutatta, hogy a Nyitott Műhely nagyjából meg is telt, legalábbis az a része, ahol a beszélgetést tartották: 50-60 résztvevő volt kíváncsi arra, hogy hogyan és miért kell szaporítani a szót, ha egyáltalán kell, és vajon milyen szerepe van a nyelvfilozófiának vagy a nyelvről való gondolkodásnak a közbeszédben és a mindennapjainkban.

Gyere, hazudozzunk egymásnak! 

Ungváry egyből belecsapott a lecsóba: ugyan érintette a Noam Chomsky-féle vonalat és a fogalom és a szó közötti különbséget, illetve a fogalom különböző síkjait, egyből hétköznapi példákkal állt elő, mint mondjuk egy szó kisajátítása bárki által, ami pedig annak jelentését is befolyásolja vagy torzítja. Ez a kisajátítás a hatalmi retorika egyik legfőbb eszköze: nem véletlen félreértésről van szó, hanem szándékos torzításról, ilyen az, amikor a beszélő tudatosan politikaivá tesz egy kulturális fogalmat, és épp ez az, amit Hitler és a harmadik birodalom propagandagépezete zseniálisan művelt – úgy mosták össze a határokat, hogy annak valódi határok, életek, országok látták a kárát. A szónak súlya van. 

photo_camera Tompa Andrea magyaráz a szó jelentéséről Fotó: Blaumann Edit

Ez a probléma a médiát, sőt, talán leginkább a médiát érinti: Chomsky szerint, akit Ungváry idézett, az állítólagosan szabad média kritika szerint átveszi azokat a szavakat és szókapcsolatokat, amelyeket az aktuális vezetés értékesnek ítél. Itt van a szavaknak súlya: ahogy Ungváry mondta, a verbális nyelven nagyon nagyokat lehet hazudni, tehát a visszaélésre való lehetőség adott.

De lehet hazudni másképp is: a gondolkodás és a jelnyelv is alkalmas erre, sőt, legitim nyelvként ugyanannyira alkalmas a hazugságra, mint bármely beszélt nyelv lehetne.

Homályos határok 

A baj ott kezdődik, hogy az emberek tudatosan mossák össze ezeket a különféle világokat. Ahogy arról Tompa Andrea is beszélt, itt a művészetben is lehetnek problémák, de ugyanígy a művészet el is törölhet bizonyos határokat: Csehovtól a Három nővér jelnyelven is ugyanakkorát szólhat, mint verbálisan, sőt, fel is értékelődhet ilyenkor a színészi játék. És nemcsak a színészi: egyes kutatások szerint a kommunikációnk 85 százaléka nonverbális, tehát hiába van ereje a szavaknak, a ki nem mondott szavaknak ugyanúgy van erejük. 

A verbalitásban az igaz-hamis kérdések mindig nehezek, hiszen nem formalizálhatóak kellőképpen, vagy ha igen, elveszítenek valamit a lényegükből. Ungváry szerint az, ami őszinte, igaz – legalábbis annak, aki állítja, amíg valamilyen kijelentés önazonos, az illető hisz benne, hogy igaz, akkor máris több tartalommal bír, mint valami hóhányás. Ezért veszélyes a politikai és közéleti közbeszédben az idióta.

photo_camera Tillmann J. A., Ungváry Rudolf és Tompa Andrea Fotó: Blaumann Edit

Az idióta hisz

Az idióta ugyanis hisz, Ambrose Bierce szerint egy olyan nagy és hatalmas törzs tagja, amelynek mindig komoly befolyása volt a közügyere, és mindig az övé az utolsó szó. Itt lyukadtunk ki az est legfontosabb pontjához is, no nem az idiótához, hanem a hithez: az a kisajátítás, amit egyesek megengednek maguknak, nem a nyelv, és nem is a gondolkodás sajátja, hanem torzítás, ami mindenképpen valamilyen félreértést szül. Ha nem tudjuk megkülönböztetni a nyelvi és a fogalmi gondolkodást, bajban leszünk: a nyelv ugyan egy formális logika alapján elemezhető, de a fogalmi gondolkodás már nem, és itt jön elő ismét, hogy Ungváry szerint csoda, ha egyáltalán megértjük egymást. 

Az örök asztal 

Hosszú nyelv- és egyéb filozófiai óráim után ismét találkoztam az asztal fogalmával – lehet, hogy ingerszegény környezet egy előadó, lehet, hogy az A betű ilyen vonzó, mindenesetre az asztal meg az alma a legvonzóbb, ha valaki nyelvfilozófiáról akar beszélni. Ha pedig már a szavak erejéről van szó, van itt vonzóbb is: az, hogy Kádár-kor, kolbász vagy bármi, már valamilyen töltettel rendelkezik, és Ungváry szerint ez már magában egy hiba, hiszen ha valamilyen kort valakinek tulajdonítunk, azzal valahol el is ismerjük. Nem más a helyzet a Kádár-kolbász esetében sem: ott is valamiféle tekintélyt kölcsönzünk a rendszernek a szavakkal, csupán azzal, hogy használjuk őket. 

A beszélgetés alapján ezért lesznek igazak az álhírek is: az elég, ha valaki hitelesnek tűnik, de ha kategóriát téveszt, vagy akár szándékosan mos össze, az már nem feltűnő, így lesznek a hírekből álhírek, a politikai közleményekből kultúrharcok, az olvasó emberekből pedig, legalábbis a politikai ellenfeleik számára, hülyék. 

Az Agora nyitott egyetem médiapartnere a Qubit.