Balázs Zsolt szabadúszó fotográfus a Homokhátság északkeleti határán dolgozó civilek munkáját dokumentálja, az alábbi sorozatban az utóbbi hetek hőhulláma előtti utolsó akciójukon kísérte el őket a jászkarajenői pusztákon. A Szolnoktól délnyugatra, a Gerje és a Körös-ér nevű vízfolyások között elterülő 19 ezer hektáros területet a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület nyilvántartása szerint „szikes puszták és a közéjük beékelődő extenzív szántók jellemzik”.

A magukat vízőrzőknek nevező csapat civil közösségként működő önkéntesekből alakult Németh András ökológus vezetésével. Helyi gazdálkodók, állattartók, geológusok, vízügyi szakemberek, természetőrök fogtak össze egy közös ügy érdekében az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) által már 2004-ben a félsivatagos övezetek közé sorolt Homokhátság szélén.

„Céljuk a víz visszaadása a tájnak, a víz megtartása a tájban. Olyan egyszerű eszközökkel dolgoznak, mint az ásó és a vödör, kézi erővel egy-egy csatorna megfelelő helyére épített földtorlaszokkal akadályozzák meg, hogy az éltető víz a csatornákon keresztülfutva elhagyja a földet, a tájat, az országot” – mondja a Qubitnek a hasonló témájú sorozatával a 2022-es Magyar Sajtófotó Pályázat természet és tudomány kategóriájában első díjat nyerő fotográfus.

Balázs szerint a 2022-es történelmi aszály fájó pontokon világított rá arra, hogy a jelenlegi vízgazdálkodás felülvizsgálatra szorul.

„A klímaváltozás hatásaként nem pusztán az egyre hosszabbra nyúló aszályos időszakok a jellemzőek, de a rövid idő alatt leeső rendkívüli mennyiségű eső is, amelyet a jelenlegi csatornahálózat hatékonyan kivezet az országból a Dunán, Tiszán keresztül. Pedig ez a víztöbblet jól jönne az aszályosabb időszakok kompenzálására.”

Az évek óta elmaradt tartós téli hóborítás és a vízpazarlás együttesen vezetett oda, hogy a Homokhátság területén van olyan hely, ahol a talajvízszint 11,5 méterre zuhant – mint például Jászszentlászló határában –, és folyamatosan csökken. Mint Balázs is mondja, ennek hatása már nem csupán a kiskerti gazdálkodásokban érezhető, de a nagyobb léptékű növénytermesztés és állattartás is megsínyli, miközben az élelmiszerigény lokális és globális szinten is folyamatosan növekszik. „A növekvő igények egyre nagyobb léptékű vízfelhasználást igényelnek, miközben a régió kiszáradása folyamatos és megállíthatatlannak tűnik” – fogalmaz a fotográfus.

A Qubiten korábban többször (például ebben, vagy ebben, illetve ebben a cikkünkben) megírtuk, hogy a víz tájban tartása akadályozhatja csak meg a régió teljes kiszáradását. A téli hóborítás hiánya, a vízbőségre készülő vízkezelési gyakorlatok és a klímaváltozás hatásai együttesen járulnak hozzá a kiszáradáshoz.

Balázs elmondása szerint a fenti képen látható, elhagyott tanya melletti kútban van még valamennyi víz. Hogy ez így is marad-e, sok mindentől függ. Az esetleges csapadék mennyisége és a nyári hőség legalább annyira hatással lehetnek erre, mint a vízőrzők által a csatornából a terület felé terelt víz mennyisége. Ha ez a víz nem párolog el túl gyorsan, és be tud szivárogni a talaj mélyebb rétegeibe, a helyzet javulhat.

„A korábban itt élő tanyasi emberek a tájjal együtt éltek, figyelembe vették a táj adottságait, és ahhoz alkalmazkodva gazdálkodtak mozaikos elrendezésben, ami teret hagyott a víznek is, hogy a földet ne szárítsák ki. Az ipari mezőgazdaság viszont már saját igényei szerint formálta a tájat, és az állatvilággal együtt a tanyasi életforma és a víz is eltűnt.”

„Áron évek óta küzd a szárazsággal, kaszálója a csatorna partján helyezkedik el, földjei határosak a szikes pusztával. Felismerte hogy a legjobb megoldás ha földjei egy részén rövid távon feladja a termelést és inkább engedi vízzel elárasztani, így a következő évben várhatóan jobb lesz a termése” – mondja a fotográfus.

Balázs szerint a vízőrzőknek sok esetben kell engedélyt kérni egy-egy beavatkozás során a helyi gazdálkodóktól, akik között egyelőre többen többen vannak azok, akik a rövid távú profitért beáldozzák a jövőt.

A fotográfus ott tartózkodása alatt a vízőrzők a régi tanyákhoz átereszen eljutó csatornák közül kettőhöz is földtorlaszt építettek, a puszták felé terelve a csatorna vizét. A szikes pusztára került vízben talán egy csapadékosabb tél esetén esélyük lesz tavasszal megjelenni a kétéltűeknek és madaraknak is.

A fenti fotón látható András projektmenedzserként dolgozik, mondja a fotográfus, Budapestről jött segíteni vizet őrizni: „a több órás ásás után már állva el tudott volna aludni. Fejét az erős naptól pólóba tekeréssel védte.”

Balázs szerint Szabó önkéntes

„a pihenés után kiszámolta, hogy az Alföldön évente nagyjából 100 ezer gátat, vízmegtartó művet kéne újjáépíteni. Ha 10 ember napi átlag 3 vízmegtartó földgátat tud építeni földmunkagépek nélkül, akkor ez nagyjából 500 gátat jelent 10 emberrel számolva. Ha főállasban dolgoznak, akkor durván becsülve 2000 betanított munkásra van szükség és nagyjából 200 környezetmérnökre vagy kertészmérnökre, illetve biológusra. Teljes Magyarországra vetítve ez a szám maximum 3000 betanított munkás és 300 szakember, vagyis 8-10 falunként egy kis csapat elég is lenne. Ezeket a számokat radikálisan lehet csökkenteni, ha kisebb földmunkagépek rendelkezésre állnak, vagy olyan gátakat lehet építeni, amiknek kisebb a karbantartási igényük”.

A fotográfus felhívja a figyelmet, hogy a szikes pusztákhoz köthető vizes élőhelyek nem rendelkeznek állandó vízborítással, általában kora tavasztól nyár közepéig kellene víz alatt lenniük, hogy a vizes élőhelyhez kötődő élőlények számára élőhelyet biztosíthassanak. „A vizes élőhelyek megóvása nem csak a költő madarak számára fontos, de egyéb fajok, például a pettyes és tarajos gőte utódlásában is fontosak. A csatornában lévő víz miatt most is jelen vannak a tarajos és pettyes gőték lárvái, de sajnos a madarak hiányoztak. A Jászkarajenői puszták egy kevéssé ismert szikes terület, amely az utóbbi években egyre rosszabb állapotba került a változó klimatikus viszonyok és a korábbi emberi beavatkozások hatására. Természetvédelmi értékei miatt Natura 2000 területi jelölést kapott.”

Csak az idén júniusban levonuló árhullám során hozzávetőlegesen 10,4 köbkilométer víz folyt le a Dunán – hasznosítás nélkül. „Ennél kevesebb az Alföld nyári félévi éghajlati vízhiánya. Ekkora vízmennyiség betárazásával Bajának 520 évig, Budapestnek 83 évig megoldott lenne az ivóvízellátása. Ha pedig az ország teljes vízigényét – lakosság, ipar, mezőgazdaság – erre alapoznánk, akkor hátra is dőlhetnénk a következő 12 évre” – mondja a fotográfus.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás