Jaj, de szép a karácsonyfa, csak a rossebnek van talpa

Karácsonyfát állítani német dolog, mármint annyira német, mint egy csomó minden más: lehet germán, kelta, sőt, akár római vagy görög hagyomány is, mindenesetre mostanra hétköznapivá vált, hogy beviszünk egy fenyőt a lakásba. Ez két nagyobb és újabb népszokásban szokott mostanában kicsúcsosodni: ugyan csak 1824 óta ismert itthon a szokás, azóta biztosan megszaporodott az aprószentek egyre sűrűbb emlegetése, legalábbis akkor, amikor befaragják és kidobják a fát. A karácsonyfa mézeskalács illatú, vidám történetét végigkíséri a faragással együtt járó szerencsétlenkedés. 

A fa állítólag távol tudja tartani a szellemeket, ártó démonokat és egyebeket, de jobban is teszi, ha már muszáj valamilyen talpba beleállítani, ez ugyanis még traumatikusabb élmény, mint a panel fürdőkádjában döglődő halat kerülgetni. A hal még elkerülhető, a fenyőfa már kevésbé (igaz, van, aki a műfenyőre esküszik, de annak semmilyen sportértéke sincs). Finnországban úgy tartják, hogy a fenyő ölelgetésétől az ember bátor lesz, és bár igaz, hogy ők ezt erdőben csinálják, a panel harmadik emeletére egész egyszerűen lehetetlen úgy feljutni, hogy az ember ne ölelgesse meg alaposan a karácsonyfát, ezzel valószínűleg egy egész évnyi bátorságadaghoz lehet jutni.

A német pékek tehetnek mindenről

Bár abban többé-kevésbé konszenzus uralkodik, hogy a karácsonyfa valami pogány csökevény, és sem az imák, sem az egyházi énekek nem említik, az már homályosabb, hogy mióta tért vissza a köztudatba. Magyarországon az óvódaalapító Brunszvik Teréz (Jozefa Anna Johanna Alojzia) faragtatta be valaki mással az első fát, maga a szokás pedig valószínűleg Németországban maradt fenn, onnan terjedt el aztán az egész világon. 

Bernd Brunner német ismeretterjesztő író a karácsonyfa történetéről szóló kötetében (Reinventing the Christmas Tree) azt írja, hogy először a freiburgi péksegédek társasága találta ki 1419-ben, hogy milyen jó ötlet lenne kivágni egy fát, bevinni a helyi kórházba és almákkal meg mézeskaláccsal feldíszíteni, de erről pontos adatok nem maradtak fenn. Arról sem maradt fenn semmi, hogy vajon kinek jutott a fenyőfa befaragásának megtisztelő feladata. Mások szerint Tallinnban állították fel az első fát, hogy körbetáncolják (1441-ben). Az ismeretlen hős faragóról itt sem emlékeztek meg, és különben is, Brunner szerint lehet, hogy csak valami pózna körül táncoltak az észtek, fáról szó sem volt. Riga is magának követeli az első karácsonyfa dicsőségét, szerintük 1510 körül itt díszítették fel az első jegenyefenyőt, és azt táncolták körbe.

Eltereli a figyelmet a lényegről

A korai időkben az egyház ellenezte a faállítást, mert pogány termékenységi szertartásnak tekintette, de idővel annyira divatba jött a karácsonyfa, hogy pogány jellegét elveszítve egyre több gazdag háztartásban állítottak fát. 1647-ben Johann Conrad Dannhauer evangélikus lelkész már arra panaszkodott, hogy a növény több figyelmet kap, mint a karácsony lényege, és egyébként is, karácsonyfát állítani gyerekes és ostoba szokás. Biztosan ő is utált fát faragni.

Dannhauer kirohanása ellenére a 17-18. században egyre jobban elterjedtek a fák, főként Németországban, bár ekkor még nagyon okosan a plafonról lógatták le őket, ezzel is elkerülve a talp körüli problémákat. Később megjelentek a talpak is, ezzel pedig a faragás gyötrelmei is. Az Egyesült Államokban 1876-ban, jó érzékkel még ősszel szabadalmaztatták az első talpat, ami pont úgy néz ki, mint a mai talpak többsége: egy csőből és három lábból áll. A kulcsszó a cső: ebbe kell valahogy belehelyezni a fát, a törzsből pedig annyit kell levenni, hogy ne legyen iszonyúan ferde. Ha a fa kisebb, az még rosszabb, de ez szinte sosem történik meg. A lejtőn nincs megállás: a Google szabadalomkeresője angol nyelven 23 ezer találatot ad a karácsonyfatalppal összefüggő találmányokra, ezek között persze szerepel a szokásos faragóson kívül minden, amivel egy kivágott fát többé-kevésbé rögzíteni lehet a lakásban. A legelterjedtebb persze itthon is a klasszikus faragós, de erős versenytárs még a tüskés-csavaros, illetve a kíméletlenül egyszerű medvecsapda is. 

Mindegyik nem kellFotó: Dippold Ádám

Vissza a természethez

Bizonyos esetekben ez a faragás az egyetlen, ami közel hozza a mai urbánus elidegenedettségben élő emberekhez a faragás klasszikus, természetközeli elfoglaltságát: ez azt is jelenti, hogy bizonyos esetekben az eszközpark is korlátozott. Klasszikus karácsonyi elfoglaltságnak számít az egyetlen konyhakés rituális elrontása azzal, hogy a családfő egy kalapáccsal csépeli a gerincét (mármint a kés gerincét) egészen addig, míg az el nem törik, el nem deformálódik, vagy nem állítja bele a combjába. A felkészültebb versenyzők erre az esetre egy svájci bicskát tartogatnak. A módszer előnye, hogy ezeken gyakran van fűrész, ami már egészen profi eszköz a konyhakéshez képest, hátránya pedig az, hogy rendkívül hosszadalmas.

Fontos a profi felszerelésFotó: Dippold Ádám

Felkészültebb háztartások kisbaltával is próbálkozhatnak: miután a baltát direkt erre találták ki, kézenfekvőnek tűnik a használata. Hátránya az, hogy sajnos nem mindenkinek van otthon baltája, bár ez tulajdonképpen a karácsonyfa germán gyökerei előtti főhajtásként is értelmezhető lenne. Alapszabály, hogy bármi alkalmas faragásra, aminek van éle, kiegészítőként pedig nem árt, ha van otthon fúró és csavar is – különösen azoknál a talpaknál, ahol a fa egy tüskén támaszkodik, és egy csavar rögzíti, ehhez értelemszerűen lyuk is szükséges. Az ünnepre való tekintettel hétvégi hagyományőrzésként a flex használata is megengedett.

Nem is kéne faragni

A faragás olyannyira veszélyes és kellemetlen üzem, hogy az amerikai karácsonyfa-egyesület hivatalos ajánlása szerint megkísérelni is felesleges, a fa bármilyen bántalmazása ellenjavallt. Az egyesület szerint célszerű akkora talpat vásárolni, ami jó a fához, bár ez valószínűleg idővel feleslegesen sok talp felhalmozódásához vezet majd. Mióta már nem lógatják a fákat, Brunner szerint is rengeteg variáció született a témára, a közös pont bennük a kényelmetlenség – bár a célszerszámok kifejlesztése előtt sok helyen egyszerűen kifúrtak egy sámlit, és abba állították a fát.

A fa elhelyezése vérmérséklettől és a perfekcionizmus fokától függően legalább egy, legfeljebb hat órán keresztül tart, ez attól is függ, hogy hány fertelmes kis csavar rögzíti a fát, és mennyi időn belül törik le az a fej, amivel be lehet tekerni. Ilyenkor kerül elő sorrendben a kombinált fogó, a csőfogó, a kalapács és a pálinka. Mindennek ellenére egy amerikai tanulmány szerint a fafaragás egyáltalán nem olyan iszonyú veszélyes: 2007 és 2016 között az Egyesült Államokban összesen 20 144 karácsonyfa-balesetet regisztráltak (mármint olyat, ahol kórházi ellátásra is sor került), ezek közül pedig mindössze 2216 esetben volt szó valódi fáról, a többi esetben a műfenyők álltak bosszút.

Hát ez olyan lettFotó: Anyám

Egyvalami biztos: legyen szó kőbaltáról, flexről vagy elektromos, forgó-zenélő karácsonyfatalpról, a fa soha nem lesz egyenes, maga a bénázás viszont kiváló felvezetője a karácsonyi ünnepeknek. Olyan ez, mint a Reszkessetek, betörők: kínos és fájdalmas, de elkerülhetetlen is, mióta a német pékek gondoltak egyet, és behurcolták a kivágott fát négy fal közé. 

A hírekről sok helyen tájékozódhatsz. A Qubit krízisben és békeidőben is arra törekszik, hogy az események mögött álló mélyebb összefüggéseket is megértsük – szigorúan a modern tudomány szemszögéből, több mint 100 tudós-szerzőnk és szakértő újságíróink révén. Ez nekünk sokba kerül, de reméljük, nektek is sokat ér.
Támogasd a Qubit fennmaradását!

Miért támogassam a Qubitet?