Műteremlátogatásra ment Hankó Balázs kultúráért felelős miniszter és Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója ahhoz a festőhöz, Vészabó Noémihez, aki nemrég Munkácsy-díjat kapott, és aki miatt lemondott az egész díjbizottság és kiakadt a képzőművészeti szakma jelentős része. A jelek szerint nagyon elégedettek voltak mindazzal, amit ott láttak. Hankó miniszter megállapította, hogy „a festő által képviselt művészi világ szerves része a magyar kultúra színes és élő hagyományának”. Amennyiben a rémisztően üres, dilettáns giccs része az említett magyar kulturális hagyománynak, úgy Vészabó is kétségtelenül része. És valószínűleg az, hiszen a kultúrának része minden, amit létrehozunk – legalábbis bizonyos kultúrafelfogások szerint.

Raymond Williams brit író és gondolkodó a Kultúra című szövegében (A kultúra szociológiája, szerk.: Wessely Anna, Osiris-Láthatatlan Kollégium, 2003) a kultúra fogalmának jelentéstörténetét tekinti át, és annak különféle definícióit taglalja. Legalább háromféle értelmezési irányt különböztet meg:

• 1) önálló, elvont főnév, amely a 18. század óta a szellemi, lelki és esztétikai fejlődés általános folyamatát írja le;
• 2) önálló főnév Herder és Klemm óta, amely mind általános, mind egyedi értelemben egy-egy nép, korszak, csoport vagy általában az emberiség sajátos életmódját jelöli;
• 3) önálló, elvont főnév, amely a szellemi és különösen a művészeti tevékenység gyakorlatát és alkotásait jelöli.

Az első kettő alapján Vészabó mindenképpen belefér a kultúra fogalmába, és a Hankó-féle színes, élő hagyományéba is, hiszen nincs okunk arra, hogy a dilettánsokat kizárjuk ebből – ha Szabolcska Mihály benne van, akkor Vészabó is benne lehet, bár Szabolcska messze jobb költő volt, mint amilyen festő Vészabó. Ettől persze még róla is lehet utca elnevezve, ha sokáig ez a kurzus marad. A harmadik felfogás szerint azonban, amely a kultúrát leginkább a szellemi és művészeti praxisok felől közelíti meg, semmiképp sem fér bele, mert amit Vészabó Noémi művel, az nem művészet. Hogy mi művészet és mitől az, annak tárgyalása messze meghaladná e véleménycikk lehetőségeit, de annyit érdemes jelezni, hogy a művészettel szemben ma alapvető elvárás valamiféle reflektáltság és a médiumról való (kritikai) gondolkodás, vagyis, hogy gondoljon és állítson is valamit a tárgyáról, a saját műfajáról és médiumáról.

De mitől gondolhatja Hankó Balázs, hogy ez jó művészet? Schmidt Máriát nem említem itt, ő valószínűleg sejti, hogy ez úgy borzalmas, ahogy van, ő talán politikai szervilizmusból jelent meg a műteremlátogatáson. Honnan is tudhatná Hankó, hogy mi fán terem a képzőművészet, amikor annak intézményrendszerét éppen a Fidesz-kormányok verték szét, a saját kezükkel? Ebben rengeteg munka van, tizenöt év alatt egészen apró darabokra zilálták szét a rendszert, mostanra már a csúcstól egészen az alapokig. A hierarchikus intézményi szisztéma felső szintjein lévő Műcsarnoktól egészen a középiskolai művészettörténet-oktatásig. Ráadásul a teljes spektrumon, a kortárs művészet területétől kezdve egészen az örökségvédelemig.

Pedig az intézményrendszer egyebek között épp arra volna való – ahogy ezt Arthur C. Danto „artworld”, azaz „művészetvilág” fogalma elég pontosan leírja –, hogy definiálja a művészetet, és a művek és alkotók számára megadja azokat a szakmai, szellemi visszaigazolásokat, amelyek alapján a társadalom számára e művek és alkotók a művészet részeként értelmeződnek. A Munkácsy-díj maga is az intézményrendszer egyik eleme, és éppen ilyen fajta visszaigazolást jelenthetne, viszont ha dilettáns alkotók is megkaphatják, akkor ezt a szerepét elveszíti. Természetesen az intézményrendszeren kívül is létrejöhet művészet, sőt, létezik radikális intézménykritika is a művészetben, és fel lehet használni még a giccset is művészeti gesztusként, de ez esetben – visszaugorva két bekezdést – megint csak a minimumkövetelményeknél kötünk ki.

Csakhogy nálunk más a helyzet. A budai Várban betonból vissza lehet építeni régvolt épületeket, teljesen reflektálatlanul, díszletvárost hozva létre. Betonból öntött lyukas zászlókkal meg fából faragott Wass Albertekkel lehet teleszórni egy országot. Minden további nélkül el lehet takarítani a műemlékvédelem teljes rendszerét, hogy NER-aranyifjak valósíthassák meg építészeti álmaikat. Az áhítatos Gábriel arkangyalt egy mélygarázs mellvédjén elragadhatja az ormótlan sasmadár, és erre rá lehet fogni, hogy a „német megszállás emlékműve”. A Magyar Nemzeti Bank villódzó fények közepette, álló helyzetben robogó arany vicinálissal és ágaskodó, csillogó csodaszarvassal definiálhatja önmagát. Augusztus 20-án hivatalos felvonuláson utcára lehet vinni a néhai Televíziós mesék felnőtteknek című sorozat vizualitását – rosszul – idéző cringe show-t.

Miért is csodálkozunk tehát, amikor dilettánsokat halmoznak el díjakkal? A Munkácsy-díj idei névsora a giccsfestő nélkül is a középszer ünnepe – és ennek semmi egyéb magyarázata nincs, mint hogy ez lett a NER esztétikája. A rendszer szükségszerűen futott bele a giccsbe, mert ez az egyetlen terep, ahol magabiztosan mozog. Minthogy bármilyen autonóm művészeti megnyilvánulást gyanúsnak tart, semmi egyebet nem mer és nem képes megszólítani. Hiszen minden, ami ennél bonyolultabb, az az ellenség művészete – hogy kontextusából ragadjam ki egy kiváló regény címét.

A rendszer legfőképpen azt a művészetet nem bírja elviselni, amely kritikát fogalmaz meg, netán a társadalmi kontextussal foglalkozik, pláne politikus, radikális, szubverzív. Nem véletlen, hogy a fent említett MNB (azt most hagyjuk, hogy milyen pénzből, milyen módon létrejött) műgyűjteménye kizárólag geometrikus absztrakt festészetet tartalmaz, mert ez az, amit biztonságosnak, kellően neutrálisnak ítéltek, hiszen társadalomkritikát nehéz belelátni. Pedig még abban is lehet ilyesmi.

Az sem véletlen, hogy a rendszer zászlaját más művészek már nemigen akarják cipelni, mint az opportunisták vagy a dilettánsok. Az elmúlt 15 év leginkább az ő idejük volt – ők azok, akik remélhetnek valamit ettől a rezsimtől, bár, ahogy fogy a pénz, és lehetőségből is egyre kevesebb lesz, ők is más zászlók után néznek majd.

Nem most kezdődött ez az egész. Hanem valamikor 2011-ben, amikor Budai Gyula fideszes képviselő nekiment a kortárs képzőművészetnek. Akár nevetséges is lehetett volna, ahogyan az elszámoltatási kormánybiztos és a körülötte lihegő kormánysajtó célba vette az Universitas Program keretében felújított egyetemi épületek kortárs, köztéri műalkotásait. Ezekből űzött gúnyt, a műveket és a művészeket próbálta egyrészt degradálni, másrészt kriminalizálni, gyanúba keverni. De nem nevetséges volt, hanem tanulságos, előrevetítette, hogy mi következik majd: amit ma látunk, az a szakmai autonómiák de facto eltörlése, és a nem rendszerkonform művészeti szféra fenyegetése szuverenitásvédelemmel, „családvédelmi” törvénnyel.

Politikusok nem először írnak felül szakmai bizottsági döntéseket, holott a művészeti díjazásba nem kellene és nem is elegáns beleszólniuk. De nálunk teljesen bevett gyakorlat, hogy szakmai javaslatokkal szemben a politika lojális igazgatót hozat egy intézmény élére, szenátusi felterjesztés ellenére egy kekva-elnök mást nevez ki rektornak, szakmai bírálatok ellenére bűnrossz műveket állítanak fel köztereken – unásig sorolhatnánk ezeket a történeteket. Ahol a Nemzeti Kulturális Alap elosztható pénzkeretének feléről a miniszter személyesen rendelkezhet, ott ugyan miről beszélünk még?

A Munkácsy-díj miatti szakmai felháborodás, noha jogos, ezért is volt megkésett. Az a szakmaiság ugyanis, amit itt bárki visszakövetelne, már legalább egy évtizede sehol sincs. Nincs már mit számon kérni, hátat kellett volna fordítani ennek az egésznek már rég. Mint ahogy az is nehezen érthető, hogy a Munkácsy-díj szakmai bizottságának, amelyet nem lehetett teleültetni annyi MMA-s művésszel, hogy ne legyen még így is szakmai, miért tartott hosszú napokig, amíg fölálltak. Nem akkor álltak fel, amikor a miniszter átlépett a javaslataikon, nem aznap, amikor kiosztották a díjakat, hanem amikor botrány lett.

Egyikük, Verebes György, az MMA tagja, sietett leszögezni, hogy „ez a döntés nem politikai, nem személyes, pusztán szakmai döntés volt”. Beszédes, hogy ezt a hármat szétválasztja, miközben éppen a művészet az, ahol ezeket nem lehet szétválasztani. Pontosan ettől lesz tétje.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás