Új fejezet nyílt az érzelmek történetében: a nosztalgia után itt a klímaszorongás

A 2019-es év egyik szava, ha nem a szava minden bizonnyal a klímaszorongás lesz. Amikor egy új kifejezés tűnik föl és fut be látványos karriert, a történeti gondolkodásnak rá kell kérdeznie, valóban új-e maga a jelenség is, amelyet megnevez, vagyis köthető-e adott időpillanathoz, társadalmi berendezkedéshez, kulturális rezsimhez vagy egyéb történeti módon elgondolható kontextushoz. 

A klímaszorongás kapcsán mondjuk azt kell megvizsgálnunk, hogy különbözik-e a világvégétől való rettegésünk 2019-es változata a korábbi apokaliptikus félelmektől, és ha igen, miben. Más-e szorongásunk fiziológiája, és mennyiben más a pszichológiája? Változtat-e például az érzésen magán, hogy a modern világvége nem a biblikus jóslat beteljesedéseként érkezik majd, hanem az embert terheli érte a felelősség? Az egyén által átélt szorongásnak mennyiben más a kifejeződése, a többiek felé történő kommunikációja, a társadalmi megítélése vagy az (elme)orvosi diagnózisa? Mindezek a problémák röviden és már nem egyéni, hanem kollektív szinten ebben az egyszerű kérdésben foglalhatók össze: van-e az érzelmeknek története?

A történészszakma igennel felelt, és már több évtizede kutatási tárgyává tette az emberi érzelmek történetét. A folyamat egyik kezdőpontjának tekinthetjük, amikor Philippe Ariès francia történész 1960-ban megjelent művében kétségbe vonta, hogy a szülői érzelmeket antropológiai állandónak tekinthetjük, vagyis megkérdőjelezte azt a vélekedést, hogy kultúrától függetlenül mindig hasonlóan érzünk gyermekeink iránt. Gondolatmenetének kiindulópontja az volt, hogy a magas csecsemőhalálozás évezredeiben egyszerűen képtelenség lett volna hasonló affektív viszonyokat átélni, mint a mai körülmények között, s ezzel természetesen alaposan felbolygatta a kedélyeket. A szakmai vita azóta is tart, az érzelemtörténet pedig máig virágzó kutatási terület, amelyet itthon legutóbb a Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület 2017-es tematikus konferenciája és az abból készült vaskos és izgalmas kötet is bizonyított.

Ha tehát szeretnénk megérteni, hogy a születőben lévő klímaszorongás társadalmi szinten hogyan működik, és meg fogja-e határozni a közeljövő érzelemvilágát, bátran fordulhatunk az érzelemtörténet tanulságaihoz. Érdemes a kutatásnak olyan érzelem-analógiákat keresnie, amelyek hasonlóan egyértelműen köthetőek egy adott helyzethez vagy történeti pillanathoz, sőt, hasonlóan meghatározzák egy időszak közérzetét, a „korhangulatot”. Úgy tűnik, az emberi civilizáció vég nélküli fejlődésében hívő 19. századot például nem csupán az optimizmus, de valami sajátos melankólia is jellemezte. Ez a század érzékelte először problémaként az idő felgyorsulását, az emberi élet ritmusának oly mérvű változását, amelyhez már nem képes alkalmazkodni. Annak az érzésnek a hátterében, amely a mai klímaszorongáshoz hasonlóan uralkodott el a korabeli közhangulaton, ez az azóta újból és újból megállapított diagnózis áll: a nosztalgia. A nosztalgia tehát olyan kifejezés, amelynek jól ismerjük születési körülményeit, és szédületes karrierjén is végigtekinthetünk.

Ópiummal és piócákkal a nosztalgia ellen

Noha a haza- vagy visszavágyódásnak az európai kultúrtörténetben van egy olyan alapvetése, mint az Odüsszeia, a nosztalgia szó csak tizenhetedik századi találmány. Ekkor diagnosztizálta ugyanis első páciensét ezzel a betegséggel egy svájci orvos, bizonyos Johannes Hofer. Amikor megalkotta a diagnózist, és hozzá két görög szóból (nosztosz – hazatérés; algosz – fájdalom) az új megnevezést, nem érzelemként, hanem a testi-lelki egyensúlyi állapot megbomlásaként tekintett a jelenségre, amelyet az otthonuktól tartósan távollévő katonák lelki életében tapasztalt, és amelyet ópiummal és piócákkal igyekezett gyógyítani.

Az európai orvoslásban ezután gyakran jegyeztek fel nosztalgiajárványokat, de az amerikai polgárháború katonáit sem kímélte a kórság. Ahogy gyorsult az idő, és nőtt a mobilitás – vagyis azoknak a tömege, akik hosszabb-rövidebb időre elhagyták az otthonukat –, úgy lett a nosztalgia is egyre elterjedtebb érzés. Státusza is megváltozott: már nem betegségnek, hanem lelkiállapotnak tekintették, és mire az egyéni tér- és időérzékelés radikálisan átalakult, vagyis a 19. század végére, már a korszellem részének, egyfajta mal du siècle-nek tartották.

Nosztalgia és modernitás

1906-ban Marcali városa új zsinagógaépületet kapott, Komor Marcell és Jakab Dezső, a szecesszió kiváló építészei tervezésében. Az új templom nemcsak szép, de a lehető legmodernebb is volt, el kellett azonban hozzá bontani a korábbit. Az építkezésről egy barátja tudósította a kor egyik legjelesebb történészét, Marczali Henriket. A neki címzett levelezőlapon ez a versike állt:

„Itt járok régi nyomokon,

Rád gondolok, mint egy rokon.

A régi templom már egy szent rom,

Íme épült helyette más,

Irtóztató a haladás.”

A feladó, Kozma Andor, mintha feladatul kapta volna, hogy szedje versbe a nosztalgiát – az otthonosságérzés már-már családias intimitását, az örökre eltűnő múlt iránti sóvárgást, és végül a nosztalgia és az irtóztató haladás közötti immanens összefüggést. Nyilvánvaló, hogy az épület elbontása – általánosabban fogalmazva pedig a változás – a nosztalgia katalizátora. Nem véletlen, hogy az ipari forradalom és a romantika egymás kortársai, ahogyan egy másik forradalom, a nagy francia pedig képes volt gótikus emlékek tömegeit lerombolni, hogy nem sokkal később Franciaország-szerte neogót templomokat építsenek. Minél radikálisabb és gyorsabb a változás, annál erőteljesebb a nosztalgia. A fájdalmas veszteségérzéssel kísért múltba révedésből a progresszió nem gyógyította ki az embert, sőt, úgy tűnik, a nosztalgia a modern kondíció egyik legsajátosabb érzése. Ahogyan a szovjet származású amerikai irodalmár, Svetlana Boym fogalmazott The Future of Nostalgia című könyvében, progresszió és nosztalgia olyanok, mint Jekyll és Hyde: alteregók.

Mire jó a nosztalgia?

Sokan tartják azonban haszontalannak a múltba révedést, sőt, Michael Kammen amerikai történész egyenesen erkölcstelennek bélyegezte a múltat megszépítő, így annak hibáiról, bűneiről nagyvonalúan megfeledkező attitűdöt. „A nosztalgia az az emlékezet számára, ami a giccs az esztétikában” – fogalmazta meg tömören Charles Maier, a Harvard történészprofesszora a maga dehonesztáló véleményét, amiben van valami: gondoljunk csak a közelmúlt elnyomó rendszerei iránti fel-fel támadó nosztalgiára. Elég, ha a közösségi oldalak képei között szembejön egy Panni robogó vagy egy Meggy Márka, és ellenállhatatlan erővel tör föl a Kádár-kor iránti nosztalgia, függetlenül a rendszer által megnyomorított százezrek (milliók? végső soron mindenki?) tapasztalataitól. 

A jelenség közel sem magyar specifikum, ahogy azt például a jugonostalgija és az ostalgie neologizmusok megjelenése is mutatja, amelyek a jugoszláv, illetve az NDK-s mindennapokhoz való visszavágyódási hullámot címkézik szellemesen. Jegyezzük meg, hogy ami e nosztalgiákban közös, az az, hogy vágyuk tárgya az állandóság, a kiszámíthatóság. Ismét egy fölgyorsuló korban jelentkeznek tehát, hasonlóan a századfordulós példánkhoz.

Az ilyen fajta egyszerű múltidézésnek talán valóban nincs sok hozadéka (ezt nevezi Boym repetitív nosztalgiának). Alaposan végiggondolt vágyaink (Boymnál reflexív nosztalgia) azonban hasznunkra lehetnek. Az elképzelt aranykor végül is ugyanolyan utópia, mint jövőben játszódó társai, és ugyanarra is való. Olyan gondolatkísérlet, amely lehetővé teszi alternatív jövőképek kidolgozását. Ha kikristályosodik, mit tekintünk értéknek a múltunkból, tudatosíthatjuk, hogy mi az, amit semmilyen szédítő fejlődés vagy sodró változás közepette sem akarunk magunkból elveszíteni. A nosztalgia ebben is lehet a klímaszorongás analógiája: utóbbit is használhatnánk megőrzendő értékeink minél pontosabb meghatározására. Annál is inkább, mivel ez a világvége-félelmünk annyiban mindenképpen különbözik történelmi előzményeitől, hogy mivel okai magunk vagyunk, kiszolgáltatottságunk nem teljes: nem csak felelősségünk, de cselekvési lehetőségeink köre is nagyobb. 

A szerző az ELTE BTK Atelier Interdiszciplináris Történeti Tanszék munkatársa. A műhely további cikkei a Qubiten itt olvashatók.

Felhasznált irodalom

Ariès, Philippe 1960: L'enfant et la vie familiale sous l'Ancien Régime. Paris. (Magyarul 1987: Gyermek, család, halál. Budapest.)

Boym, Svetlana 2001: The Future of Nostalgia. New York.

Lukács Anikó – Tóth Árpád (szerk.) 2019: Az érzelmek története. A Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti Egyesület 2017. évi, gödöllői konferenciájának tanulmánykötete. (Rendi társadalom – polgári társadalom, 31.) Budapest.

Marczali Henrik (1929) 2000: Emlékeim. Budapest.

Rosenwein, Barbara 2015: How can there be a history of emotions? (Előadás, Oxfordi Egyetem.)