Hoffmann Elemérként 1906-ban Budapesten látta meg a napvilágot az az ember, aki később Elmyr de Hory néven a XX. század talán leghíresebb képhamisítójává vált. Életének adatai között nem könnyű eligazodni, mivel a hamisítást saját életrajzával kezdte: amit származásáról, családjáról állított, annak nem sok köze volt a valósághoz, és a tőle kapott, ellenőrizetlen információk éppúgy beépültek életrajzíróinak műveibe, mint néhány általa hamisított rajz és festmény példának okáért Modigliani életművébe. Az csak külön érdekesség, hogy a róla Hamisítás! Korunk legnagyobb művészeti hamisítója, Elmyr de Hory címmel könyvet írt Clifford Irving maga is hamisító volt, Howard Hughes nevében írt ál-önéletrajzáért a börtönt is megjárta. A rácsok mögötti világgal amúgy Hory is kénytelen volt ismeretséget kötni, ám többnyire kisebb stiklikért; a hamisítást általában nem tudták rábizonyítani. Amikor végül mégis kezdett forróvá válni lába alatt a talaj, és a spanyolok 1976-ban késznek mutatkoztak az ekkor már évek óta Ibizán élő Horyt kiadni Franciaországnak, ahol már valóban jó eséllyel ítélték volna el hamisításért, jó fél évvel a 70. születésnapja után önkezével vetett véget életének. Előtte három évvel filmen is eljátszotta önmagát; a filmes szakma nem kisebb mesterét, mint Orson Wellest ihlette meg története; a filmet itt lehet megnézni.

Pályája elején saját munkáiból próbált megélni, megfordult többek között Nagybányán is, ahol a múlt század húszas éveinek közepén kiállítást is rendeztek neki. Saját állítása szerint tanult a müncheni akadémián is, majd Párizsban – megint csak állítólag – Léger tanítványa is volt. A vészkorszakot Budapesten élte túl, hogy aztán az első adandó alkalommal visszatérjen Párizsba, ahol csakhamar beindult – ha nem is a festői, de – a hamisítói karrierje. Székhelyét nem sokkal később, vélhetően a lelepleződéstől tartva, Amerikába tette át, hogy aztán a 60-as évek első felében visszatérjen Európába, és Ibizán telepedjen le. Kezdetben inkább rajzokat, majd festményeket is hamisított; neve leginkább Modiglianiéval forrt össze, de kedvencei közé tartozott Matisse és Picasso is.

„Picassóról az a legenda terjed, hogy az egyik Hory-hamisítványt saját munkájaként fogadta el; s ha ez jó eséllyel nem is így volt, az tény, hogy becsülte képességeit.”

Hogy hány festményt forgalmazott mások szignójával, mielőtt jó útra tért, arról igencsak megoszlanak a vélemények, s ő ebben a kérdésben sem segítette a tisztánlátást; a becslések általában száz és ezer közé teszik a számukat. Időnként ma is lepleződnek még le hamisítványai, s ezek száma nagyobb is lehetne, ha sok rosszat sejtő múzeum és magángyűjtő nem vonakodna alaposabb vizsgálatnak alávetni azokat a főleg Modiglianinak tulajdonított műveit, melyekre a gyanú árnyéka vetül. Hogy hamisítóként a csúcsra ért, nemcsak az jelezte, hogy hamisítványai komoly gyűjteményekbe is bekerültek, hanem az is, hogy már őt magát is hamisították, a szakértők jó néhány olyan Hory-féle hamisítványként eladott művet ismernek, amiknek valójában nem ő a szerzője.

Utolsó éveiben Hory, aki addigra az ibizai társasági élet egyik ismert és közkedvelt figurájává vált, többnyire már saját nevét kanyarította a továbbra is kedves és sokat hamisított mestereinek stílusában festett munkáira, de szomorúan kellett tapasztalnia, hogy ezeket a piac több nagyságrenddel alacsonyabbra, legfeljebb néhány ezer dollárra értékelte. Évtizedekkel később részben hasonló utat járt be a XXI. század eddigi legismertebb hamisítója, a német Wolfgang Beltracchi is, aki a nagy hamisítói karrier után ugyancsak szerényebb sikerrel értékesíti még napjainkban is az egykor hamisított mesterek stílusában születő saját munkáit – igaz, még ez a szerényebb siker is biztos megélhetést jelent számára. Hasonló kettejük érvelése a hamisítványok létjogosultsága mellett is; mindketten úgy látták, hogy ők tulajdonképpen kiegészítik a hézagos életműveket, megfestik azt, amit igazából az eredeti mestereknek kellett volna megalkotniuk.

Hory életének utolsó éveire döntő hatással volt egy 1969-es ibizai találkozás. Ekkor futott ugyanis össze az akkor mindössze 20 esztendős Mark Forgyval, s egyfajta apa-fiú kapcsolat alakult ki közöttük. Forgy idővel Hory mindenesévé, halála után pedig örökösévé, többek között mintegy 300 munkájának birtokosává vált.

Forgyt Hory gyógyszerekkel elkövetett öngyilkosságának tervébe is beavatta, kérve őt, hogy haláltusáját látva ne siessen a segítségére. Forgy azonban Hory szenvedését látva mégis úgy döntött, hogy kórházba viszi, de ekkor már késő volt, Hory útközben az ő kezei között halt meg. Halála után Forgy visszatért Amerikába, és magával vitte örökségét is, amivel évtizedeken keresztül keveset foglalkozott. Csak 2007-ben kezdett hozzá közös éveik története megírásának, és 2012-ben ki is adta az elkészült könyvet, amiből aztán színdarab, sőt musical is készült, és nagy szerepet játszott a Hory iránti érdeklődés újbóli felkeltésében. Forgy a könyv után életének értelmét Hory kétes hírű életművének gondozásában találta meg: honlapot hozott létre munkássága és a hamisítványok bemutatására, számos kiállításra adta kölcsön műveit – igény szerint eredetieket vagy hamisakat –, és ma ő mond először ítéletet arról, hogy egy-egy felbukkanó munka Hory ecsetjétől származik-e, vagy csak annak látszatát igyekszik kelteni. 

Forgy egyre inkább úgy ítélte meg, hogy Horynak a hamisítványok árnyékában is figyelemre méltó életműve született, és elkezdett dolgozni egy nagyszabású kiállítás tervén, ami végül idén valósulhatott meg a Minnesota állambeli St. Peterben, az ottani Gustavus Adolphus College múzeumában. A The Hillstrom Museum of Art az USA-ban igen gyakori egyetemi gyűjtemények egyike, és viszonylag komoly kollekcióval rendelkezik, elsősorban XX. századi amerikai képzőművészek, köztük Edward Hopper munkáiból. Hory tárlata A hamisító Elmyr de Hory titkos világa: Ibizai portrék címmel nyílt meg, és április 19-ig látogatható. A tárlatot kísérő események sorában március 22-én az időközben 70 éves Mark Forgy is tart előadást, amiben azt a harcot kívánja bemutatni, amivel Hory hírhedt hamisítóból híres művésszé szeretett volna válni, jó esetben is csak szerény sikerrel.

A kiállított portrék közül jó néhány a festőt magát, vagy ifjú barátját, Forgyt ábrázolja. A művek egy része befejezetlen, sok Hory vázlatfüzetéből származik. A művek stílusa sokszor nagyon különböző, számos munkán könnyen felfedezhető a korábban hamisított mesterek – elsősorban nem is Modigliani, hanem inkább Matisse – erőteljes hatása. Vannak ugyanakkor naturalista, melankolikus hangulatú képek is a tárlaton, amik olyan mesterekre, például Albrecht Dürerre emlékeztetnek, akiket Hory sohasem hamisított, nem mert hamisítani. A stiláris sokszínűség egyidejűleg tanúskodik Hory kétségtelen tehetségéről és bizonytalanságáról is. Aki pályája során többnyire mások bőrébe igyekezett bújni, annak aligha alakulhatott ki markáns egyéni stílusa; aki önmagáról is folyamatosan valótlanságokat terjesztett – még olyan bizalmasainak is, mint Forgy –, annak különös kihívást jelenthetett egy sok mindenről árulkodó önarckép megfestése.

Az írás eredetileg az Artportalon jelent meg, 2020. március 6-án.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: