Na de mi kerül ezen a banánon 150 ezer dollárba?

Maurizio Cattelan, a főként szatirikus szobraival ismertté vált 59 éves olasz concept-művész nagyon ért hozzá, hogy folyamatosan magas hőfokon tartsa a munkássága iránti érdeklődést. Még el sem ült a színarany WC-csészéje körüli felhajtás – nem is ülhetett el, mert legutóbbi angliai kiállításán lába kélt és a Scotland Yard egyre reménytelenebb kísérleteket tesz arra, hogy előkerítse – máris itt van az újabb nagy (?), blöffnek, polgárpukkasztónak és nagyon elgondolkodtatónak egyaránt minősített húzása, amivel a művész a most zárult Art Basel Miami Beach-en rukkolt elő.

Cattelan, aki immáron 27 éve a párizsi központú neves galéria, a Perrotin művésze, galériája vásári standján mutatta be Komikus címre keresztelt új munkáját. A hírt a galéria büszkén újságolta, különös tekintettel arra, hogy a – közben néhány évre vissza is vonult művész – másfél évtized után először volt rávehető egy új művének vásáron történő bemutatására. Nos, az új mű nem volt más, mint egy darab közönséges, egy helyi szupermarketben beszerzett banán, szürke szigetelőszalaggal a galéria standjának központi falára ragasztva. A mű három kereskedelmi forgalomba szánt és két művészpéldányban létezik, ára előbb 120 ezer dollár, majd – miután két példány percek alatt elkelt – 150 ezer dollár volt. És bár a vásáron ez az ár alacsonynak számított, mégsem kapott egyetlen kiállított és eladott műtárgy sem akkora publicitást, mint az olasz művész banánja. 

Az első példányt egyébként egy francia gyűjtőnő vette meg, aki már korábban is vásárolt Perrotin galériájában, ám Cattelan-mű most először került gyűjteményébe. Francia magántulajdonba került a második példány is, a harmadikra pedig két múzeummal folytak ígéretes tárgyalások még a vásár alatt. Hogy pontosan mi is kerül a gyűjtők tulajdonába, azt nem könnyű megmondani. Maga a banán bizonyosan nem, mert az addigra elrohad. A szigetelőszalag szintén nem, mert az inkább egyszer használatos anyag. És mi is marad akkor? Igen, bizony, a certifikát, ami igazolja, hogy a tulajdonos a mű egyik legális példányának legitim tulajdonosa – továbbá egy Cattelan által írt, meglehetősen hevenyészett használati utasítás, amiből kiderül, hogy nem kell aggódni, ha a banán elrohad – bármelyik másik közönséges banánnal pótolható a sarki közértből. És bár Cattelant a szcéna nagy tréfacsinálói között tartják számon, a banánt fontos művészeti jelképként értelmező Perrotin gyorsan cáfolta, hogy itt egy viccről lenne szó. 

Cattelant szerinte régen foglalkoztatja a „banán, mint műtárgy” gondolat, és a bronztól kezdve a gyantáig számos különböző anyagból igyekezett megmintázni azt, míg rá nem jött az alapigazságra: a legjobb banán a banánból készült banán. A galerista szerint a művész a gyümölcs formájától kezdve annak elhelyezési módjáig minden apró részletet gondos mérlegelés után alakított ki, és a dolog komolyságát mutatja az is, hogy a banán a galéria standjának központi falán trónolhatott, ahol pedig sokkal nagyobb és drágább műtárgyakat is el lehetett volna helyezni. 

Mennyi a banán?

A legnagyobb gondot az ár meghatározása okozta. Egy szint alá nem akartak menni, mert az megkérdőjelezte volna a mű komolyságát és nem állt volna összhangban alkotója rangjával, de a csillagos ég sem lehetett valós alternatíva. Maga a művész, aki nem volt jelen Miamiban, a „miért pont banán?” újságírói kérdésre sem bocsátkozott fejtegetésekbe a mű mondanivalóját illetően – megtették ezt helyette mások, aki a gyorsan romló banánban többnyire a világkereskedelem kritikáját vélték felfedezni – mindössze annyit jegyzett meg, hogy Miamiban bizonyára amúgy is nagyon sok a festmény, ezért egy banán „figyelmet keltő hozzájárulás lehet a vásár sikeréhez.” 

A galerista pedig azért is szerette a munkát, mert nem kellett félnie attól, hogy lába kél a vásári forgatagban. Certifikát nélkül ez a banán ugyanis valóban csak egy banán, amiért senki sem fogja vállalni a lopás miatti felelősségre vonás kockázatát. Vagy ha mégis: a raktárban ott volt a tartalék banán, türelmesen várva, hogy rá is jusson a rivaldafényből. Perrotin nem gondolja, hogy a banán rendszeres kicserélése gondot okozna a műtárgy tulajdonosának, hiszen a „virágokat is meg kell locsolni naponta”. Hozzátette – és ez már egy fontosabb gondolat – hogy ez a banán a vásárlás aktusa által válik műtárggyá – „amíg nincs eladva, addig nem műtárgy”. A mű nemcsak ellophatatlan, de elpusztíthatatlan is: egy performansz-művész megette az egyik példányt – szavai szerint egyszerűen azért, mert éhes volt –, ám ezt is gyorsan pótolták; a lényeg, hogy a certifikátnak nem esett baja… A Komikus kapcsán a legtöbben Duchamp piszoárját emlegetik, nem véletlenül, hiszen ez a falra ragasztott banán ugyanazt a kérdést feszegeti: hogyan, mitől válik műalkotássá egy közönséges hétköznapi tárgy.

Azért nincs mindenki elájulva Cattelan banánjától: a tekintélyes ArtNews heti hírlevelének „jó hír – rossz hír” rovatában a rossz hírek között szerepel, hogy a művésznek „sikerült valahogy bebolondítania néhány gyűjtőt, hogy 120 ezer dollárt adjanak egy falra ragasztott banánért”, s az olvasók hitetlenkedését feltételezve még hozzáteszik: „Komolyan”.

A cikk eredetileg az Artportalon jelent meg, szerzője Fejes Júlia..