Az Ars Electronica műfajából és témájából adódóan is rendhagyó: olyan fesztiválról van szó, amely a művészet, a technológia és a társadalom közös halmazának leginnovatívabb újdonságait prezentálja évről évre, és feltétlenül kimozdítja a látogatót a komfortzónájából. Linzben az idén szeptember elején megrendezett fesztivál az „Out of the Box – the Midlife Crisis of the Digital Revolution” címet kapta, amellyel tudatosan próbálták kihasználni a mára klisévé vált kifejezés többértelműségét. Az out of the box ugyanis egyszerre jelentheti azt, hogy valami használatra készen áll – ezt vehetjük itt nagyon konkrét, ugyanakkor átvitt értelemben is: vonatkozhat az eszközeinkre, amelyeket csak kiemelünk a dobozukból, és már nyomkodhatjuk is őket, vagy épp a social média feedjeinkre, ahol tálcán kínálják a számunkra érdekes tartalmakat. Ennek kényelme persze legalább annyira beszűkíti a gondolkodást, mint amennyire a közösségi média kinyitja a világot. Az Ars Electronica kurátorai ezt „digitális póráznak” nevezték el, amelyért nagyon komoly árat kell fizetnünk – ha épp nem pénzben, akkor az adatainkkal, a jelenlétünkkel. Ide kívánkozik a mára klasszikussá vált frázis: ha valami ingyen volt, akkor te voltál a termék.

Az out of the box másrészt a startup- és az innovátorvilág dédelgetett kifejezése is azokra, akik szokatlan megoldásaikkal rúgják fel a status quót és forgatják fel egyes iparágak bevett szokásrendszerét – vagy ha mást nem, hát újragondolják, hogyan is lehet ugyanazon a területen belül új módon profitot termelni. A cím második fele éppen ezekre a praxisokra reflektál: a 40 éves Ars Electronica ugyanis eljutott a középkorúság életciklusába, ahol érdemes számot vetni az eddig elért eredményekkel, és meghatározni azt is, hogy merre tovább. Ugyanerre buzdítja a szervezőcsapat a digitális termékek tervezőit és használóit is: úgy vélik ugyanis, hogy épp itt az ideje, hogy a klímakatasztrófa, a személyes adatokkal való visszaélés, az automatizáció és a mesterséges intelligencia mindennapossá válásának jelen fokán megálljunk egy pillanatra, és ne csak azt gondoljuk végig, hogy mire képes a technológia, hanem azt is, hogy mire szeretnénk igazából használni – és még inkább azt, hogy mire nem.

A fesztivál 40. kiadása az ünneplés jegyében elég nagyszabásúra sikeredett: 5 nap alatt 16 helyszínen 501 kiállítást és 548 eseményt vonultatott fel, a szervezők mindehhez 45 ország 1449 művészével és tudósával működtek együtt. Már ennyiből is kiderülhet, hogy a nézők a biennálékra jellemző FOMO (fear of missing out) által vezérelve vándoroltak helyszínről helyszínre, hogy megpróbáljanak minél több tartalmat zsúfolni linzi tartózkodásukba. Mondanunk sem kell, lehetetlen volt végignézni az idei Ars Electronicát, ugyanakkor bizonyos tendenciák kirajzolódtak mind a központi kiállításokon, mind pedig a rendhagyó helyszínek programjain, amelyek nagy valószínűséggel masszívan meghatározzák majd a következő évek technológiai fejlesztéseit és a művészeti gondolkodást. Ezekből szedtük össze a legjelentősebbeket.

Kiborgok, hibridek vagy növények legyünk inkább?

Az Ars Electronica központi helyszínéül szolgáló régi postai elosztóközpontban, a POSTCITY-ben kapott helyet a legtöbb rendezvény, köztük a Human Limitations – Limited Humanity című központi kiállítás is, amely alapvetően két szempontból vizsgálta az emberi komponenst. A kiállított munkák egyrészt azt vizsgálták, milyen genetikai manipulációkkal és mesterséges eszközökkel módosítjuk saját testünket, és milyen mértékben fogunk egyre inkább ilyen megoldásokra támaszkodni a jövőben, míg a kiállítás másik fele kollektíven nézve elemezte az emberi társadalmakat, illetve azok képtelenségét arra, hogy érdemben reagáljanak olyan krízisekre, mint a menekülthullám, a globális felmelegedés vagy épp a személyes adatokkal való konzekvens visszaélések. A kiállítás hangsúlyozottan nem foglal állást abban, hogy a technológiai fejlődés jelen állapota negatív vagy pozitív előjelű, inkább azt propagálja, hogy a technológia az, amivé mi tesszük.

A munkákat azzal azzal az ódivatú kifejezéssel lehetne a legjobban megragadni, amely szerint „hát, ez történik, ha az ember beleszól a természet rendjébe”. A (poszt)antropocén diskurzus jelen fokán ez persze kissé komikusan hangzik, hiszen egyre pontosabb adataink vannak arról, hogy az emberi tevékenység milyen mértékben avatkozott be a természet működésébe, és leginkább arról, hogy mindezzel milyen károkat okozott.

A japán AnotherFarm Modified Paradise című sorozatának két eleme is megjelenik a fesztiválon, amelynek tárgyai genetikailag módosított selyemhernyók világító fonalából készülnek. A Dress című installációban egy test nélküli kifeszített ruha, míg a Roosternél egy kakas alakja jelenik meg lilán foszforeszkálva – arra biztatva, hogy gondoljuk végig, mennyire módosítottuk már más élőlények életét az elmúlt évszázadokban pl. a domesztikálással és a haszonállatként tartással. Hasonló témát boncolgatott Kuang-Yi Ku Tiger Penis Projectje is: a művész itt a különböző alternatív gyógyászati megoldások mitikus és romboló jellegére mutatott rá – például arra a kínai orvoslásban előszeretettel propagált gondolatkörre, miszerint a tigrisek pénisze potencianövelő képességgel bír a férfiak számára. Bár a módszernek tudományos alapja nincs, jól példázza, miként áldozunk fel veszélyeztetett állatfajokat bármi áron saját jóllétünk oltárán.

Ennél is tovább megy a biotechnológiai tervezésben Charlotte Jarvis, ugyanis In Posse című munkájának egyik célja, hogy megalkossa a „női” spermiumot, amely alapjaiban kavarná fel a reproduktív jogokról szóló diskurzust. Quimera Rosa Trans*Plant: May the Chlorophyll be with/in you című projektjében végső soron arra tesz kísérletet, hogy megalkossa az ember növénnyé transzformálódásának lépcsőit – miközben a posztantropocén diskurzusára építve meg akarja haladni az emberközpontú gondolkodást, és le akarja bontani azt az éles elválasztást, amelyet ember és természet közé húzott fel a filozófia. Szintén az emberek és a növények közti gátak lebontásán dolgozott Špela Petrič is, aki Institute for Inconspicuous Languages: Reading Lips című munkájában 18 évnyi erőfeszítésnek köszönhetően kialakított egy rendszert, amelyen keresztül képes volt kommunikálni zebrapletyka (Tradescantia zebrina) típusú növényével.

Lehet itt még befolyásunk bármire?

Az ember néha azt érzi, hogy képtelen lépést tartani azzal, amerre a világ tart. És ami még aggasztóbb, hogy sokan azt is érzik, egyáltalán nem az ő kezükben van a gyeplő, hanem teljes mértékben ki vannak szolgáltatva, s hogy épp kinek, azt nehéz megmondani. Többnyire a nemtörődöm vagy épp a mindent saját kontrollja alatt tartani akaró politikai elitnek, profitorientált mamutcégeknek, adathalászoknak vagy épp milliárdos üzletembereknek (és legfőképp az ő lobbierejüknek).

Keserédes válasz minderre Igor Simić WASTELAND NEONS című sorozata, amely a díjnyertes Golf Club: Wasteland című játékból emel át öt pinken világító neonszlogent, a Covfefétől a Weltschmerzig. A játék egy olyan posztapokaliptikus világban játszódik, amelyben a klímakatasztrófát követően a leggazdagabbak a Marsra költöztek, a többiek pedig mind meghaltak. (A valósággal való bármiféle egyezés pusztán a véletlen műve.)

Etsuko Ichihara NAMAHAGE in Tokyo című kutatási projektje az ősi japán hagyományt ötvözi a kortárs megfigyelési eszközök és büntetőeljárások praxisával. A leginkább a busókra hasonlító NAMAHAGE a hagyomány szerint újévkor körbejár a szomszédságban rosszul viselkedő vagy épp lusta gyerekekre vadászva, hogy móresre tanítsa őket. Ichihara projektje ezt a tradíciót a kortárs Tokió kontextusára és felnőttekre adaptálta: ez alapján NAMAHAGE azokhoz menne el, akik a közösségimédia-profiljuk és köztéri megfigyelő kamerák alapján nem viselkedtek jól, ezért VR technológiákkal és az elméjük feletti kontroll átvételével javítja meg őket.

Az, hogy mi számít normálisnak, természetesen társadalmi konstrukció, ezt régóta tudjuk – de hogyan is jön létre mindez? Ezt kutatja Dan Stavy, Eran Weissenstern és Mushon Zer-Aviv The Normalizing Machine című installációja is: a gép elé állva mindenkiről készül egy fotó, amelyet aztán az őt követő látogatók értékelnek majd egy kézmozdulattal, arra a kérdésre válaszolva, hogy a fotókon szereplők közül ki a „normálisabb”. A mű deklaráltan a nácik fotóalapú kriminalisztikai kategorizálására épít, ezt kombinálja napjaink arcfelismerő algoritmusaival, rémisztő képet festve arról, hogy az ártatlan machine learning miként képes veszélyes eszközzé válni. Elég csak felidézni azt a közelmúltbeli kísérletet, amelyben a Microsoft Twitter-fiókot nyitott egy robotnak, hogy saját ügyfélszolgálati megoldásait tesztelhesse, viszont a gépi tanulásra programozott eszköz a felhasználók üzeneteinek ismétlése során egy nap alatt Hitler-imádó szexrobottá vált, így törölni kellett a fiókját.

A kripto a művészet jövője?

Az Ars Electronica galériákkal együttműködésben megvalósult Gallery Spaces programja azt igyekezett feltárni, hogy a digitalizáció milyen formában alakítja át a művészet létrehozását és piacra lépését. Máig tisztázatlan az újmédia alkotások gyűjtése és intézményes gyűjteményezése, holott egyértelmű, hogy ezeket az alkotásokat is ugyanúgy meg kellene őrizni a jövőnek, mint a most becsben tartott nagy mesterek műveit. Az online magazinok, galériák és internetes aukciók emellett szintén arra ösztönzik a művészeti szcéna tagjait, hogy minél gyorsabban találjanak megoldásokat a digitalizáció okozta felvetésekre.

Az egyik legnagyobb gazdasági őrület manapság a különböző kriptovalutákat és blockchain technológiákat övezi, így nem maradhat ki ebből végső soron a művészeti szektor sem. Ezt állítja legalábbis a Blockchain.art szakértői csapata, akik idén áprilisban alapított platformjukkal a művészeket és a gyűjtőket kívánják összekötni. A Blockchain.arton keresztül határokon átívelő azonnali tranzakciókat lehet egyszerűen lebonyolítani, az alapítók szerint ezzel demokratizálódik a műtárgypiac. Bár nem valószínű, hogy ez a formátum egyhamar felváltja a különböző művészeti vásárokat, érdemes a koncepción tartani a szemünket.

A kriptovaluták mechanizmusa mozgatja Anna Ridler Mosaic Virus című munkáját is: egy tízezer fotóra alapozott gépi tanulási technológiával létrehozott egy modellt, amely végtelen számú tulipán képét képes megalkotni. A koncepció érdekessége, hogy az egyes virágok megjelenését a mindenkori bitcoinárfolyam alakítja ki. A projekt első pillantásra kissé öncélúnak tűnhet, de valójában egyáltalán nem az: Ridler szerint ugyanis a jelenlegi kriptovalutákat övező spekulációk hasonló mechanizmuson alapulnak, mint a 17. századi tulipánmánia a kontinensen – akkoriban ugyanis sokan horror árakat voltak képesek kifizetni a különleges csíkos tulipánokért, amelyet valójában egy mozaikvírus nevű kórokozó termékei voltak.

AI fog alkotni és izzadni is helyettünk?

Az idei fesztivál egyik kiemelt programja volt az AI x Music Festival, amelynek egy nagyon különleges helyszín adott otthont, a Linztől fél órára található St. Florian kolostor. A helyszín egy napra az elektronikus zene és az emberi kreativitásról való gondolkodás középpontjává vált, ami kétségkívül az esti élő koncertben csúcsosodott ki: egy buddhista szerzetes éneklését keverték elektronikus alapokra a hatalmas, visszhangzó templom térben.

A St. Florianba kihelyezett programok közül kétségkívül az egyik legérdekesebb volt Volkmar Klien osztrák zeneszerző Cumulus – Stratus című performansza, amelynek során AI alapú mintázatfelismeréssel működtette a kolostor harangjait, ezzel teremtve totális és kizökkentő kakofóniát. A kurátori kommentár szerint a performansz egyfajta reflexió az emberi közösségek átalakuló bioritmusára – míg korábban a harangok egyértelmű struktúrát adtak az emberek napjának, addig mára ezt a funkciót egyértelműen digitális eszközök látják el: a mobilunk ébresztőjére kelünk, applikációk mondják meg, mikor igyunk vizet, és a monitorunk elsötétedését irányító program jelzi, hogy ideje lenne lefeküdni.

Ha a mesterséges intelligencia témája felmerül, gyakran arról esik szó, hogy mennyi feladatot vesz le az ember válláról, így a jövőben már csak a valóban kreatív munkát kell az embereknek elvégeznie. Érdekes szempont épp emiatt, ami mellett az AI x Music egyértelműen letette a voksát: igenis érdemes bevonni a mesterséges intelligenciát a kreatív alkotómunkába is – az persze már más kérdés, hogy a jelenlegi kísérleti művek jelentős része még többnyire élvezhetetlen, inkább a technológia az izgalmas mögöttük, mint a valós produktum.

A munka teljesen más oldalát vizsgálja munkájában Paul Vanouse, akinek Labor című műve laboratóriumi körülmények között, teljes mértékben mesterséges módon hozza létre az emberi izzadságot. Verítékezésre csak az emberek képesek, ezt pedig alapvetően a magas hőmérséklet vagy éppen stressz idézi elő. Az izzadás emellett a kemény munka szimbólumaként vonult be a közgondolkodásba, így ennek mesterséges előállítása kiváló lehetőség arra, hogy végiggondoljuk a munka fogalmának átalakulását, a kapitalizmus produktivitást dicsőítő szólamait, és megvizsgáljuk azt a kérdést: még ha egyre kevesebben is állunk nap mint nap a gyári gépek mellett vagy végzünk tényleges fizikai munkát, vajon mennyiben szabadított ez fel minket a kapitalista rendszer kiszolgálása alól?

A VR vet véget a kolonialista múzeumoknak?

A Nora Al-Badri és Jan Nikolai Nelles művészpáros Fossil Futures című munkája forradalmi újítás lehet a múzeumi intézményelméleti és posztkolonialista diskurzusban. Az elmarasztaló kritikai hangokat a német és brit múzeumokkal szemben, miszerint korábbi gyarmataikról származó műemlékekkel és fosszíliákkal pakolták tele saját múzeumaikat, holott azok egyáltalán nem őket illetik, valószínűleg nem nagyon kell bemutatni.

Al-Badri és Nelles munkájukban a berlini Museum für Naturkunde Oskarnak becézett dínójának történetét fejtették fel: bár a hatóságok nem voltak túl segítőkészek, kiszivárgott anyagok, mesterséges intelligencia és 3D-s technológiák segítségével visszafejtették Oskar fosszíliáinak útját, amely egészen Tanzániáig vezetett vissza. Ez természetesen önmagában kevés ahhoz, hogy a dínó maradványait visszaszállítsák eredeti közegébe, ugyanakkor szimbolikus győzelem tud lenni abban az évtizedes vitában, amelynek során a nagy nyugati múzeumok rendre megtagadják a műemlékek visszaszolgáltatását. A művészek emellett létrehoznak egy Virtual Reality Múzeumot is Tanzániának, amelyen keresztül a világ minden tájáról VR élményként lehet majd látogatni a helyi kulturális örökséget, ezzel elősegítve az őslakos hangok beemelését és a kolonialista történetmesélés hegemóniájának megtörését.

Sárai Vanda független kurátor és művészeti újságíró, elsősorban a dizájn, a tech és a művészet határterületeit kutatja. Az írás eredetileg az artportalon jelent meg.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: