Tükörkép

Nincsen túlélhető és fenntartható jövőnk tudomány nélkül, ahogy nekünk sincsen nélkületek. Támogasd a Qubit munkáját!

Nem félrenézni, nem undorodni, nem félni. 

Szembenézni az üvegen túli szétszabdalt arccal, tudni, hogy ott a bőrén a harapásnyom, látni a fogak élét a hegekben, látni a karmok vérszomjas indulatát a barázdák rosszul behegedt vagy soha be nem hegedő nyomaiban, a fertőtlenítőkenőcs mikroszemcséi mögött. 

Nem elsimítani, kiradírozni, letörölni, átalakítani. 

Nem eltakarni, nem elfedni becsapós ragyogással, nem meghamisítani.

Azt úgy szinte bárki, bármi.

Ahhoz nem kellek én.

De ide nem is az kell. Ide nem elég egy szimpla alsó kategóriás valósidejű szépítőszoftver, ide több kell. 

Én kellek.

Az kell, amit csak én tudok.

Figyelni, hogy Veruska lehunyt szemmel a tükör előtt áll, nézni a mozdulatokat, ahogy a fogát mossa, átdudorodik a bőrén a kefe mozgása, tudni, hogy a vége felé tart, hogy nemsokára leteszi a fogkefét, hogy kortyolni fog a pohárból, hogy gargarizálni fog, hogy köpni fog.

Nézni az arcát, átélni a fájdalmát, nem félrenézni.

Illusztráció: Tóth Róbert Jónás / Qubit

Itt élek a tükre túlsó oldalán, a lakosztályát körbeölelő vezetékkötegekben, a csillogó felületek mögött, a tárgyai mélyén, a szeme tükrében. Semmi más dolgom nincsen, mint őt nézni. 

Figyelni, hogy leteszi a fogkefét, tapogatózva kinyúl, ujjai megtalálják az odakészített, egymásra halmozott forró törölközőtekercsek egyikét, széthajtja, kicsit megrázza, aztán szétroncsolt, összemarcangolt arcára szorítja, két tenyérrel rányomja, szinte eggyé válik a teafa illatú, mentol illatú gőzölgő tisztasággal.

Felkészülni, eggyé válni a törülköző mögül kibukkanó arccal, várni, hogy kinyissa a szemét, közben készülni, visszaszaladni az időben, ott lenni az utolsó előtti pillanatban, amikor még minden ép volt, tökéletes volt, sima volt.

Ehhez kell az erő, ehhez kell a bátorság. 

Az akaráshoz, ahhoz, hogy ezt akarjam, hogy ne úgy legyen, hogy másképp legyen, úgy legyen, mintha az arca megőrizte volna az épségét, mintha sose harapta volna fog, sose tépte volna karom. 

Nem elsimítani, kiradírozni, letörölni, átalakítani. 

Nem eltakarni, nem elfedni becsapós ragyogással, nem meghamisítani.

Azt úgy szinte bárki.

Ahhoz nem kellek én.

Ahhoz nem kell teremtő tudat. 

Én más vagyok, újabb, tökéletesebb, azt tudom, amit semmi és senki más, én meg nem történtté tudom tenni azt, ami Veruska arcával történt, nem visszacsinálom, mert nincs is mit visszacsinálni, hanem azt az arcát képzelem elő abból az utolsó épen megőrzött pillanatból, azt úsztatom át előre az időn a mostba, amilyen igazából lenne akkor, ha nem ugrik azon a hajnalon a kisöccse elé, a fogak elé, a karmok elé.

Ezt az arcát, az igazi arcát látom, ezt az arcát, az igazi arcát képzelem neki oda a tükörre, hogy láthassa önmagát, hogy undor és iszonyat nélkül nézhessen szembe saját magával.

Leengedi a gőzölgő törölközőt, a kagylóba dobja.

A tükröt nézi, közel hajol, kicsit oldalra fordítja a fejét, a szemét dörzsöli, ásít.

Unalmas, hosszú nap lesz, olyan, mint a többi, Veruska megint egyedül lesz itt fent, ebben a kényelmes toronyszobában, olvasgat, naplót, ír, zongorázik, kibámul az ablakon, várja, hogy teljen el az a nap is, nem tudja, hogy minden tükör mögött, minden csillogó ezüstfelület, minden simára polírozott diófa furnér mögött én bujkálok, minden pillanatban, minden mikromásodperceben arra készen, hogy a megfelelő szögből a megfelelő torzításban képzeljem oda a fény útjába az igazi arcát, a meg nem semmisült, szét nem szaggatott szépségét.

Veruska néha szórakozottan az arcához ér majd, ujjai a átfutnak a sebek fölött, a hegek fölött, régebben gyakrabban tette ezt, ma már egyre ritkábban, az évek alatt megszokta a helyzetet, megszokta a látványt, megszokta ezt az igazi arcát, előbb-utóbb teljesen elfelejti majd azt a másik arcot, amiről tudom, hogy próbálja néha elképzelni, de abból, hogy már szinte sose szűkül már össze közben a rémülettől a pupillája, tudom, hogy egyre kevesebb sikerrel.

Örökké éber, szuperprémium szolgáltatás vagyok, az elérhető legjobb, a legeslegjobb.

Soha nem nézek félre, soha nem undorodom, soha nem félek.

A legjobb és legigazibb vagyok, tiszta, teremtő tudat.

Azt akarom, hogy Veruska ne féljen magától, azt akarom, hogy olyannak lássa magát, amilyen lehetne, azt akarom, hogy tudja szeretni magát.

Dragomán György sci-fi sorozata, A fényes jövő további darabjai a Qubiten itt olvashatók.