Leslie Nielsen? Akkor Csupasz pisztoly, Airplane, a rajongóknak esetleg Police Squad (a szinkronosoknak Nagyon különleges ügyosztály), és azok a filmparódiák, amik már hozzá képest is túl fárasztók, de azért az ember ott hagyja rajtuk a tévét kapcsolgatás közben, ha nincs jobb: Drágám, add az életed; Sziki-szökevény; meg az a drakulás. Magyarországnak nagyjából ennyi jutott a színészből, aki ma tíz éve, 2010. november 28-án halt meg Floridában, 84 éves korában.

Pedig az évtizedekig leginkább westernek és romantikus drámák mellékszereplőjeként ismert Nielsen már 54 éves volt, amikor 1980-ban, az Airplane-ben megkapta első komikus főszerepét – igaz, hátralevő karrierjét szinte teljesen az ebben megalapozott humorra építette. Amikor erről kérdezték, mindig elmondta, hogy hiába erősen kettéosztható pályája, abban a dráma és a komédia mindig kiegyenlítette egymást: már korai, komoly filmjeinek forgatására is fingópárnával járt, hogy két felvétel között megviccelje társait, míg vígjátékaiban szándékosan úgy színészkedett, mintha drámát forgatnának, és hagyta, hogy karakterei helyett a nézők vegyék a poénokat.

A Kanadában született és felnőtt, de a színészképzését már New York-ban végző Nielsen az amerikai tévézés aranykorának tartott 1950-es években kezdte karrierjét, és a Police Squad 1982-es berobbanásáig több mint 40 sorozatban volt látható. Bár csak egyetlen egyben, a New Breed című, egy évadot megélt nyomozós ABC-sorozatban kapott főszerepet, minden olyan szériában megfordult néhány epizód erejéig, amiben egy hollywoodi munkásembernek illett: Bonanza, Gunsmoke, M*A*S*H, Columbo, Kojak, Kung Fu.

Mire először moziba került egy filmje, már betöltötte a 30-at, de 1956-ban egyszerre négy mozifilmben is feltűnt: míg a Váltságdíj című krimiben, Az ellentétes nem című zenés komédiában és Kertész Mihály Csavargókirály című musicaljében csak mellékszereplőként, a Tiltott bolygó című sci-fiben már a legfőbb szerepben volt látható.

Tiltott bolygó (1956)

Az az igazság, hogy Leslie Nielsennek nem volt túl sok jó filmje. A későbbi paródiák megközelíteni sem tudták az Airplane és a Csupasz pisztoly szintjét, és – az egyre kínosabb Horrorra akadva-folytatásokon kívül – azok sikerét sem. Az „1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz” című könyvben a két legnagyobb vígjátéka mellett csak egy filmje kapott helyet: a Tiltott bolygó című, korszakalkotó sci-fi, élete első főszerepe.

A korszakalkotót itt most szó szerint kell érteni, ez volt ugyanis az első film, amely teljes egészében egy Földtől távoli bolygón játszódott; az első, amelyben emberek egy fénysebességnél gyorsabb űrhajóval utaznak; az első, amelyben egy saját személyiséggel rendelkező, beszélő robot szerepelt; és az első, amelyet végig elektronikus zene kísér – a műfaj pionírjai, Bebe és Louis Barron révén.

A 23. században játszódó filmben a J.J. Adams parancsnok (Leslie Nielsen) által vezetett űrhajó az Altair IV bolygóra tart, hogy felfedjék egy húsz éve ott elveszett expedíció sorsát. A legénységből csak az egykori küldetés tudósa, Dr. Morbius (Walter Pidgeon) és lánya, Altaira (Anne Francis) maradt életben, az ő társaságukat Robby, a robot és a fiatal nő házi tigrise egészíti ki. Mint kiderül, a bolygót egy idegen civilizáció, a Krell lakta, míg 200 ezer évvel korábban rejtélyes módon el nem pusztultak. Dr. Morbius vezetésével és a fennmaradt, fejlett technológia segítségével a rejtély nyomába erednek, miközben láthatatlan lények támadnak a legénységre.

A Tiltott bolygót a szörnyes-űrlényes sci-fik korában meglepően intelligens és ambiciózus filmnek tartották, és amellett, hogy a képernyők, hologramok, lézerfegyverek és energiapajzsok sem hiányoztak belőle (12 évvel a 2001: Űrodüsszeia és 21 évvel a Star Wars előtt!), a shakespeare-i elemeket tartalmazó történet az emberiség eredetét és jövőjét tárgyalja. Ezt a sajátos humora mellett sokszor mai füllel vontatott beszélgetéseken keresztül teszi, így az sem csoda, hogy Gene Roddenberryre is hatással volt, mielőtt megalkotta a Star Treket.

Nielsen, akinek bevallása szerint Neil Armstrong az egyik idolja, a kilencvenes évek elején azt mondta a Tiltott bolygóról, hogy a látványvilága még mindig nem vesztett az erejéből, és igazából csak egy dologból lehet rájönni, hogy már 35 éve készült – abból, hogy a narrációban elhangzik: az emberiség a 21. század végén jutott el a Holdra. „Elképesztő, hogy 1955-ben azt hittük, csak olyan sokára valósul meg” – mondta.

Magyarországon a Film Színház Muzsika foglalkozott először a filmmel, 1968-ban, egy sci-fi-történeti áttekintés néhány bekezdésében. „Elég régen készült ugyan, de még mindig megérné, hogy bemutassák nálunk is” – írta a Galaktika későbbi alapító-szerkesztője, Kuczka Péter. De nem ez a legkorábbi, magyar nyelven fellelhető írás a Tiltott bolygóról, a jugoszláviai Magyar Szó 1960-ban, a helyi bemutató idején így harangozta be a filmet:

„Az emberiség napjainkban várja a bolygóközi utazás megvalósítását, mert a tudomány és a technika már feljogosította erre a várakozásra. Ennek az amerikai szélesvásznú színes filmnek alkotói a fantázia szárnyán elröppentik a nézőt a XXI. századba, amikor a mostani álmok már valósággá váltak, és a fénynél is sebesebben haladó repülő tányérok cirkálnak a világűrben. A manapság nagyon népszerű fantasztikus tárgyú, ismeretlen messzeségekbe vezető filmek közé tartozik a Tiltott bolygó, és tegyük mindjárt hozzá, a legjobb, amit eddig e műfajból láttunk. A filmtechnika netovábbja ez a film, bámulatos hitelességgel tárja elénk az izgató jövőt, a robotok, atomfegyverek, tökéletes műszerek és irányító készülékek világát, úgyhogy sokszor akaratunk ellenére is elhisszük, hogy a képzelet szüleménye már reális valóság.”

link Forrás

Egyébként kis híja volt annak, hogy Leslie Nielsen nem rögtön egy Oscar-díjas filmben kapott főszerepet – a legjobb vizuális effektek kategóriájának összesen kettő jelöltje volt, de a Tiltott bolygó pechjére ugyanabban az évben jelent meg a korszak leglátványosabb mozieposzának tartott Tízparancsolat, és az égő csipkebokorral meg a kettéválasztott Vörös-tengerrel nehéz volt versenyezni.

Személyiségcsere (1969)

A Tiltott bolygó után Nielsen szinte minden zsánerben kipróbálta magát: a western, a science fiction és romantikus filmek mellett a horrort, a kalandfilmeket, a háborús filmeket, a krimit és a kémfilmeket is letudta, de igazán jó filmet az Airplane-ig csak egyet csinált, A Poszeidon katasztrófa című, Gene Hackman és Ernest Borgnine kaliberű sztárokkal tűzdelt 1972-es hajókatasztrófa-filmet. Későbbi sci-fijei ugyan kivétel nélkül aktuális és érdekes témákkal foglalkoznak, egyik sem emelkedik ki annyira, hogy jó szívvel ajánlani tudjam – kivéve, ha csupán a korszellemre, vagy konkrétan Nielsen elfeledett alakításaira kíváncsi valaki.

Az 1969-es Személyiségcsere alaphelyzetét a legendás filmkritikus, Roger Ebert tipikus hollywoodi húzásként írta le, mivel a kor két slágertémáját ötvözte: Martin Luther King meggyilkolása után Amerikában újra központba kerültek a faji kérdések, az első sikeres szervátültetések idején pedig az orvostudomány hasonló eredményei is foglalkoztatták az embereket. A filmben David Rowe ügyészen (Raymond St. Jacques) hajtanak végre agyátültetést, és az addig fehérként élő férfi tudata egy fekete férfi testében él tovább. Amellett, hogy ez a házasságában is okoz feszült pillanatokat (a felesége nem tudja Davidet látni az új testében), a munkája is bonyolultabbá válik, amikor a rasszista Webb seriff (Leslie Nielsen) az ő jogi védelmére szorul, miután meggyanúsítják, hogy megölte fekete szeretőjét.

Roger Ebert mást is írt a filmről: „Az a baj, hogy a film végül egy botrányos gyilkossági ügyről szól, és nem arról az élményről, hogy milyen négerré válni”. A korszellem. A Személyiségcsere így egy kihagyott ziccer, de amitől egy kicsit mégis jobban élvezhető a feleslegesen elnyújtott büntetőügy, az maga Nielsen az arcoskodó, az úgynevezett N betűs szót eleinte kötőszóként használó, majd a bíróságon izzadtan összeomló seriff szerepében.

Zachary Wheeler feltámadása (1971)

A nagy elsők csak úgy vonzották Nielsent: az Alfred Hitchock-antológiákat és Alkonyzónát is rendező Robert Stevens 1971-es filmje volt az első, amely emberi klónozással való visszaélést mutatott be; és az első, amit videokazettára rögzítettek, és csak később vitték át filmszalagra, hogy moziban is be lehessen mutatni – ez persze már nem akkora érdem, mint amiket a Tiltott bolygó fel tud mutatni, de az a helyzet, hogy az izgalmas felütésen túl a Zachary Wheeler feltámadása semmiben sem hasonlítható az 56-os klasszikushoz.

A rendezés még a fellelhető változat gyatra képminőségétől eltekintve is olyan, hogy valószínűleg a Szomszédok készítői is csak az ujjaik közötti résen keresztül mernek odanézni, a cselekmény pedig hiába érdekes (főleg a korhoz képest), a párbeszédek fájdalmasan erőltetettek, és mivel látszólag századannyi pénzt kaptak a produkcióra, mint amennyit szerettek volna, a kellő látványt bénán kékre festett klónzombik és egy kis hidegháborús paranoia helyettesíti.

A John Frankheimer Második esélyére és Michael Crichton Kómájára hajazó filmben Nielsen egy Harry Walsh nevű újságírót játszik, aki szemtanúja lesz a címszereplő szenátor autóbalesetének, majd mikor a kórházból tudósít a történésekről, a szenátornak hirtelen nyoma veszik, Walsh összetűzésbe kerül a szerkesztőjével, és egymaga indul Új-Mexikóba feltárni a sztorit. Mint kiderül, Wheelert egy szupertitkos kórházba szállították, ahol egy forradalmi átültetést hajtanak végre rajta: a DNS-éből létrehozott, orvosi célokra fenntartott klóntól kap új szerveket. Walsh nyomoz, Wheeler menekül, és amikor már valamerre tartana a történet, vége.

Az egész így egy még ma is (sőt, ma még inkább) releváns etikai kérdéseket feszegető B-film, sci-fis felütéssel, olcsó krimis kivitelezéssel, de a már bőven őszülő Nielsen remek játékával.

Az állatok napja (1977)

A film, amelyben Leslie Nielsen megküzd egy grizzly medvével, túrázás közben súlyos napszúrást kap az ózonréteg elvékonyodása miatt, félmeztelenül őrjöng az esőben, és meg akar erőszakolni egy tinédzserként jellemzett lányt, miután ledöfte a barátját a sétabotjával. Az állatok napja nem véletlenül lett kultfilm a szórakoztatóan rossz filmek rajongóinak körében, de az sem véletlen, hogy csak miattuk él még tovább a környezetvédelmi propagandaként is értelmezhető természeti horrorfilm legendája.

Konkrétan egy disclaimerrel indít a film, összefoglalva az ózonréteggel kapcsolatos legfrissebb kutatási eredményeket, majd a következő mondattal zárul a felvezető: „Ez a film azt mutatja be, hogy mi történhet a közeljövőben, ha továbbra sem teszünk a bolygónk életét biztosító természetes védőpajzs károsítása ellen.”

A film egy, a kaliforniai hegyekben túrázni induló összetett csapat (gyerekek, felnőttek, idősek; antropológus, exfocista, tévériporter) kalandjait követi azon a napon, amikor a Fehér Ház bejelenti, hogy a légkör vegyi szennyezése veszélyes mértékben elvékonyította a földi élővilágot a Nap UV-sugárzásától védő ózonréteget. Ennek eredményeként a magasabban fekvő vidékeken minden állat megőrül és az emberek ellen fordul, és a túrázók még egymásban sem bízhatnak teljesen.

De ahogy a filmet rendező William Girdler sem volt egy Hitchock vagy Spielberg, úgy Az állatok napja sem mérhető a Madarakhoz vagy a Cápához. Annál inkább nevezhető a kora Sharknadójának, egy ponyvaszerű, generációs sokk-eseménynek. A filmet egy rövidebb mozis kör után hamar bemutatták a tévében, és rengeteg nézőnek Az állatok napja volt az első élménye az olyan filmek sorában, amikben a népes szereplőgárdát a civilizációtól távol aprítják szépen sorban – állatok, emberek, vagy mindkettő. És akkoriban viszonylag ritkán lehetett látni a tévében hálózsákban alvó embereket cincáló farkasokat, sziklákon loccsanó agyakat vagy az embereket élve felfaló vad kutyákat.

Az egyértelműen a legérdekesebb karaktert játszó Nielsen egy pszichopata hajlamokat rejtegető Indiana Jonesként viszi hátán a filmet a horrorklisékből összetákolt csapat tébolyult reklámszakembereként. A híres komédiái mellett a fent említett filmjeiben is leginkább rezervált, nem túl robbanékony karaktereket megtestesítő színész pályája során egyszer sem volt olyan élénk és excentrikus, mint Az állatok napjában, és már csak emiatt megéri felkutatni ezt a borzalmas effektjei ellenére (vagy, ugye, éppen azok miatt) egyszerre nyomasztó és szórakoztató ökohorrort.

De azért azt egy percig se bánjuk, hogy Leslie Nielsen három évvel később végleg áttért a komédiákra.

Vajon hogyan befolyásolja a Párizsi Klímaegyezményt, ha az USA újra belép? Megkapják-e a szükséges támogatásokat a megújuló energiák? Korlátozza-e Biden mozgásterét a Trump-féle örökség? Hétfőn este a novemberi Energiahajón ilyenekről vitáznak majd szakértőink. Nézzétek, hallgassátok! (november 30., hétfő 18.00, Energiahajó, via Facebook Live)