A nap is másképp süt rájuk – egy szerepjátékos magyar fotós találkozása a New York-i high life-fal

Manhattan felhőkarcolóinak belső világát az ismeretlen ismerősség érzése lengi körül: nagyítóval is nehéz lenne olyan embert találni, akit még sosem szippantott be egy-egy, a New York-i elit mindennapjait tárgyaló film, sorozat vagy reality műsor. Saját tapasztalatok híján azonban ez a világ a fényűző luxusával, eszméletlen belsőépítészeti megoldásaival, a metropolisz lélegzetelállító nézeteivel, a nap 24 órájában ugrásra kész, egyenruhás portásokkal, az au pair-ekkel, szakácsokkal és sofőrökkel, végső soron mégis megragad a fikció területén. Nehéz ugyanis elképzelni, hogy hús-vér emberek élete ténylegesen ilyen legyen, efféle kulisszák között teljen el. Schmied Andi azonban pontosan ezt a fikcióba hajló, elképesztő valóságot tárta fel egy New York-i rezidenciaprogramnak köszönhetően, és szerepjátékba ágyazott kutatásának eredményét a nemrégiben megjelent, igen impozáns Private Views: A High-Rise Panorama of Manhattan című kötetben foglalta össze.

Az urbanista háttérrel bíró művésznek nem ez az első olyan projektje, amelyben nehezen értelmezhető építészeti formátumokat és balul sikerült vagy épp fenntarthatatlan luxusberuházásokat vizsgál. A Private Views-hoz hasonlóan Jing Jin City című, 2015-ben megjelent fotókönyvében egy kínai szellem-luxusváros kapott főszerepet: a Pekingtől 150 km-re található villanegyednek mindössze 15 százalékát sikerült értékesíteni, ez azonban épp elég ahhoz, hogy a beruházó vállalásait teljesíteni kelljen. Így lesz a luxusnegyedből az értelmetlen pénzszórás eleven példája, ahol üres villákat őriznek a biztonsági őrök, és a senki által nem lakott épületek kertjeit tartják rendben a kertészek.

Schmiedet elmondása szerint leginkább az foglalkoztatja, hogy rámutasson: a tér természeténél fogva politikus, munkáival pedig igyekszik felfejteni, hogy az építészeti struktúrák hogyan függnek össze a társadalmi egyenlőtlenségekkel. Ehhez pedig keresve sem találhatott volna tökéletesebb szemléltető eszközt New York felhőkarcolóinál.

A szerepjátszó művész

Schmied projektjének kiindulópontja az a felismerés volt, hogy bár New York egyik legfőbb turisztikai attrakciójaként a felhőkarcolók fantasztikus panorámáját hirdetik, földi halandóknak valójában mennyire kevés helyszínen van lehetőségük ezt meg is tapasztalni (és ott is kizárólag borsos belépődíjak kipengetése után). Hogy bebocsátást nyerhessen az elit számára fenntartott, bámulatos kilátással bíró lakásokba, Schmied megalkotta és magára öltötte a milliárdos magyar építész, Gabriella szerepét, aki azért érkezett New Yorkba, hogy megtalálja férjével és kisfiával közös új otthonukat Manhattan egyik tornyában.

Izgalmas művészeti pozíció ez, amelynek gyökerei megvannak például az oknyomozó újságírásban vagy az aktivizmus eszközkészletében is, és amelyet többnyire korrupciós politikai botrányok felgöngyölítése során szokás alkalmazni. Elképesztő kapukat nyithat meg egy ilyen típusú szerepjáték, ugyanakkor egész biztosan nem a bátortalanok játékszere. Ez az ingatlanügynökökkel folytatott, „kapj el, ha tudsz" performansz-sorozat adta tehát az egész projekt gerincét, amelynek sikere mindvégig azon állt vagy bukott, a művész mennyire képes hitelesen alakítani a szerepét. Gabriella mellett az ingatlanosok, a mesés panorámák kapuőrei játsszák a főszerepet, akik a legtöbb esetben nemcsak árulják, de maguk is élik a New York-i elit fényűző életét – a kötetben megjelenő, név nélküli párbeszéd-részletek tökéletes látleletét nyújtják ennek a közegnek.

Könyvvé formált performansz

Schmied performansz-projektje a könyvformátummal vált igazán izgalmas és sokrétű alkotássá; a könyv nélkül nehézkes lett volna kidomborítani azt a fajta kritikai attitűdöt és megmutatni a kontextust, amitől Gabriella lakásvadászata több lesz hazardírozó, kissé hedonista szerepjátéknál. A könyv kialakítása kívül-belül nagyon tudatos. Formátuma rímel azokra a luxuskiadványokra, amelyekkel a felhőkarcolók ingatlanjait reklámozzák a beruházók, és ami bármelyik márvánnyal borított dohányzóasztalon méltó kihívója lehetne a legújabb Kinfolk magazinnak.

A kötet tartalmilag három részre tagolható: az első rész egy interjú, amelyben felváltva válaszol meg kérdéseket Schmied és alteregója, Gabriella. Ezt követik a Private Views oroszlánrészét képező enteriőr képek és a kilátást megörökítő fotók, illetve az ingatlanosokkal folytatott párbeszédek részletei. A kötetet hét esszéisztikus szöveg zárja, amelyek a New York-i urbanisztikai és társadalmi diskurzust kevésbé ismerők számára is kiválóan megvilágítják, milyen szempontok alapján érik folyamatosan újabb és újabb kritikák a kizárólag a felső 1 százalékot kiszolgáló felhőkarcolókat.

A könyvben szereplő épületeket a művész határozott koncepció mentén válogatta ki: olyan híres építész tervezte őket, mint Frank Gehry vagy Zaha Hadid, vagy épp politikai jelentőségük van, mint például a Trump Towernek. És bár ezek deklaráltan New York legérdekesebb felhőkarcolói, a képeket böngészve az embernek óhatatlanul az az érzése, hogy képtelenség megkülönböztetni a bennük lévő lakásokat. Ez persze nem véletlen: bár minden egyes épületet egyszeri és megismételhetetlen lehetőségként igyekeznek tálalni, az igazság valójában az, hogy mindegyikben nagyon is sztenderd luxusesztétika dominál, így végső soron még a legcsodásabb panorámájú, legdrágább lakások is teljesen azonos kaptafára készülnek.

Gabriella és az ingatlanosok dialógusait, illetve a kilátásfotókat kiválóan ellenpontozzák a pamfletszerűen beillesztett, egyszerű, ám annál izgalmasabb fogalommagyarázó oldalak, amelyek vizuálisan is nagyon más szemléletet képviselnek, mint a luxustól duzzadó enteriőrképek. Az apró lapok, amelyeken főleg terminológiai, szociológiai és történeti magyarázatok szerepelnek (például a „levegőjogról” vagy épp a zónás építkezésről), keserédes ellensúlyai a Central Parkra néző óriási fürdőkádaknak és a röpködő dollármilliókról zajló csevejnek.

De mi a baj a felhőkarcolókkal?

A kötet egyik legérdekesebb vetülete, ahogyan azt mutatja meg, mi és hogyan válik befektetéssé azok számára, akiknek az ár látszólag egyáltalán nem számít, és milyen folyamatokat indít ez el társadalmi szinten is.

A Private Views nemcsak azt mutatja meg, hogy milyen őszinte komolysággal és természetességgel képes csevegni két rendkívül magas vagyonnal bíró magánszemély (ultra-hight-net-worth individual) a golfszimulátor-termekről, a Michelin-csillagos séfekkel dolgozó privát éttermekről és a pezsgőzésre termett teraszok előnyeiről, de ezt hatásosan, számokkal alátámasztva ellenpontozza is. Ugyanis míg a kimeríthetetlen pénztárcájú vevőknek egy-egy ilyen lakás inkább csak presztízsvásárlás és átlagosan öt luxusingatlannal rendelkeznek, amelyekben évente mindössze pár hetet-hónapot töltenek el (a felhőkarcolók lakásai az év bármely napján 40-60 százalékban üresen állnak), addig soha nem látott méreteket öltött New Yorkban a lakhatási válság. Miközben a luxusfelhőkarcolók beruházói gondosan felvásárolják a környező területek „levegőjogait”, hogy vevőik zavartalanul élvezhessék a jól megérdemelt panorámát, a szomszédság alacsonyabb épületeiben élők egyik pillanatról a másikra sötét, barlangszerű lakásokban találják magukat. Mondhatni tehát, hogy vagyonuktól függően még a nap sem ugyanúgy süt New York lakosaira, de még a város növényzetére sem, hiszen például az olyannyira vágyott Central Parkra nyíló kilátás (szó szerinti) árnyoldala, hogy a felhőkarcoló által vetett árnyék több millió embert, illetve a zöldterületek flóráját és faunáját is megfosztja a létfontosságú D-vitamintól, mélyen beleavatkozva a természet rendjébe.

Vannak persze olyan bebetonozott problémák, amik a társadalom csúcsán sem szűnnek meg létezni. Ilyen például a nemek közti egyenlőség és a szexizmus kérdése, amely elképesztő vagyona ellenére Gabriellát sem kerülhette el az ingatlanosokkal folytatott interakciókban. Az ügynökök többsége egyértelműnek vette, hogy a végső döntést értelemszerűen Gabriella férje hozza majd meg, és míg például Gabriellának az életvitel és a gyereknevelés szempontjából előnyös elemeket hangsúlyozták, addig a férjét inkább a pénzügyi megtérüléssel próbálták meggyőzni.

A művészet szerepe a világ csúcsán

A könyvet lapozgatva érdemes megfigyelni azt is, hogy a luxusberuházások világában hol a helye a művészetnek. Az egyik magától értetődő válasz ugyanis az, hogy a marketingben. Kifejezetten vonzó szempont tud lenni, ha a vevők olyan épületbe költözhetnek be, amit nem akármilyen sztárépítészek terveztek, hanem olyanok, akik kézjegyüket már fontos múzeumi épületeken is otthagyták. Az ingatlanosokkal folytatott párbeszédekben el is hangzik a következő fordulat: „Bizonyos értelemben ez a lakás is egy múzeum. Az ön privát múzeuma.”

Az építészeken túl azonban rengetegen dolgoznak azon, hogy a művészetet az értékesítési stratégia integráns részévé emeljék, hiszen a művészet a luxus-életstílus kelléke is. A lakások kialakításánál fontos szempont, hogy a vevők műgyűjteménye elférjen a falakon, ugyanakkor gondolnak azokra is, akiknek nincs kapacitásuk vagy szaktudások megfelelő gyűjtemény összeállítására. Művészeti tanácsadók tömege dolgozik a megfelelő, bérelhető, cserélgethető vagy épp meg is vásárolható művészeti gyűjtemények kialakításán, a beruházók pedig gyakran kortárs művészeket bíznak meg, hogy helyspecifikus munkákkal tegyék fel az épületet a művészettel elcsábítható vevők mentális térképére, és nem mellesleg az Instagramra. A könyv példái alapján így válnak maguk az épületek is csúcskategóriás művészeti alkotásokká, amelyek vételára hasonlóan spekulatív módon alakul ki, mint egy-egy karrierje csúcsán álló alkotó műveinek listaára.

A Private Views végső soron tehát bőven túlmutat Manhattan lenyűgöző ingatlanjainak és kilátásainak bemutatásán. A projekt inkább az elképesztő mértékű flancolásról, luxusról és önimádatról, az ingatlanberuházók által megteremtett igényekről, és az ezeket kiszolgáló iparról szól. Arról, hogy New York felhőkarcolói hogyan teszik kézzelfoghatóvá a sosem alvó város szélsőséges egyenlőtlenségeit, és hogy az ezekben az épületekben időző – de hangsúlyozottan nem életvitelszerűen élő – milliárdosok mennyire nem hajlandóak lefelé nézni elefántcsonttornyuk magasából.

Andi Schmied: Private Views: A High-Rise Panorama of Manhattan. 2020, VIPER Gallery, Prague.

A cikk eredetileg az Artportalon jelent meg 2021. február 25-én. Szerzője független kurátor és művészeti újságíró, elsősorban a dizájn, a tech és a művészet határterületeit kutatja.