Játszd újra, Rambo: bár 15 éve eltemették, a VHS nem halt meg, sőt egyenesen pótolhatatlan
Mikor néztél utoljára filmet videókazettáról? Eleve, mikor fogtál utoljára a kezedben videókazettát? VHS-t, tudod. Vagy kérdezzem inkább úgy, hogy mikor gondoltál rá utoljára? Nem mostanában, ugye? A Netflix kényelme alighanem olyan messzire űzte az emlékét is, mint az első homokozólapátét.
Talán nem is gondolnád, de a VHS (Video Home System) a mai napig velünk él. Nem az emléke: maga a formátum. De miért ne élne? A szabványt kifejlesztő JVC 1976-ban mutatta be az első VHS-lejátszóját, a HR-3300 VIDSTAR-t, és miután kiszorította a piacról a Sony saját videókazetta-formátumát, a Betamaxot, a VHS egyeduralkodó lett az otthoni videózásban.
A diadalmenet az ezredfordulóig tartott; onnantól a VHS piaca folyamatosan zsugorodott az egyre dominánsabb DVD-vel szemben. A VHS támogatása 2006-ban szűnt meg; az utolsó videómagnók (video cassette recorder, VCR) 10 évvel később gördültek le a Funai gyártósorairól. 10-15 év alatt elapadt a videókazetta mögötti tömegbázis, de sokszínű szubkultúra maradt utána. A rajongók jobbnál jobb érveket sorolnak amellett, hogy miért a VHS az egyik legjobb filmes formátum – még ma is.
- Páratlanul gazdag kínálat. Az első és az utolsó videómagnó megjelenése között eltelt 40 évben a filmtörténelem legfontosabb alkotásait mind rögzítették VHS-en, viszont az új formátumok megjelenése mindig lemorzsolódással járt. Sok VHS-en megjelent filmet sosem adtak ki DVD-n; sok DVD filmet nem adnak ki Blu-rayen; és az előfizetéses stream még ennél is szűkebb keresztmetszetet ad. A VHS felhozatalával semelyik tartalomszolgáltató nem versenyezhet.
- Ritkaságok és érdekességek. Vannak moziban vetített, de ma már csak VHS-en elérhető filmek; és vannak olyan filmek, amiket csak VHS-en adtak ki. Gondolod, hogy azokért úgysem kár? Akkor sosem ismerheted meg Dennis Hopper, Francis Ford Coppola, Laurence Olivier, Michael Mann vagy a Beatles teljes életművét.
- A legszélsőségesebb ízlést is kiszolgálja. A VHS-en elérhető obskúrus sci-fi- és horrorfilmekhez hasonlókkal biztosan soha nem fogsz találkozni a Netflixen. (Jut eszembe, hallottál már a nazisploitationről? Később még fogsz.)
- Igazi home video-aranybánya. A VHS tömeggyártott, világszerte elfogadott formátum volt, amit nagyobb filmstúdiók, független filmesek és családi videókat forgató civilek is használtak. Az amatőr filmkészítők sokszor százezer órányi mozgóképet rögzítettek. Egy filmtörténésznek vagy egy szociológusnak ez a képanyag felbecsülhetetlen értéket jelent.
Váratlan reneszánsz
A Smithsonian cikke örökkévalóságra esélyes formátumként tartja számon a VHS-t. Bár a videókazetta az elmúlt másfél évtizedben a perifériára szorult, sosem tűnt el teljesen, mint a kazetta vagy a hanglemez, amit a zeneipar újra felfedezett magának. Alighanem kevesen fogadtak volna egy VHS-reneszánszra, pedig éppen ez történik, makro- és mikroszinten egyaránt.
Jackie Greednek, a Los Angeles-i Amoeba Music Store munkatársának feltűnt, hogy egyre kevesebb bosszúságot okoz az üzletben a videókazetták tárolása, mert a húszas-harmincas korosztály az elmúlt években rákapott a VHS-re. Mindegy nekik, hogy a Titanic van a kazettán, vagy az Államérdek Clint Eastwooddal; olyan lelkesedéssel veszik őket, hogy alig tudják tartani a lépést a kereslettel.
Egy üzlet forgalmából persze nem lehet világszintű trendekre következtetni, de egyre nagyobb az érdeklődés az eBayen kapható, több mint hatszázezer VHS kazetta iránt, és egyre többen kacsintgatnak az Amazon több tízezres raktárkészletére is. A Facebook és a Reddit adásvételi csoportjaiban is nőtt a fogalom. Az USA-beli műszaki áruházlánc, a Target több DVD- és Blu-ray filmből is készített videókazetta-dobozos kiadást, köztük A cápából, a Nulladik órából és a Stranger Things második évadából, és napokon belül megjelenik a VHS-kultuszról szóló dokumentumfilm, az Adjust Your Tracking (természetesen videókazettán is kiadják).
Félmilliárd dollár, és minden gyűlölet elillan
Hollywood kezdetben gyűlölte a VHS-t. Amikor megjelentek az első VHS- és Betamax-lejátszók, videófelvevők és kamerák, senki nem tudta még csak megtippelni sem, hogy ezeknek az eszközöknek mekkora hatásuk lesz a filmiparra. A hetvenes évek vége előtt a home video műfaja gyakorlatilag nem létezett, de a VHS olyan mértékben demokratizálta az otthoni videózást, a tévéműsor-rögzítést és a filmkészítést, ahogy korábban soha semmi.
A formátum hatalmas, folyamatosan bővülő filmarchívumot teremtett, amit tetszés szerint bővíthettünk tévéből felvett műsorokkal vagy kamerával rögzített házi videókkal. A filmipar viszont gyűlölködve fogadta az új technológiát. Jack Valenti, az Amerikai Mozgóképszövetség elnöke egy 1982-es kongresszusi meghallgatáson egyenesen azt mondta, hogy
„a VCR olyan az amerikai filmproducereknek és az amerikai közönségnek, mint a bostoni fojtogató a magányos nőknek.”
A filmipar azért fújt a VHS-re, mert attól tartott, hogy az új formátumok miatt kevesebben fognak moziba járni, ellenben megszaporodnak a filmek kalózmásolatai. Utólag belegondolva ijesztő, hogy a filmstúdiók ellenséges hozzáállása az összes házi videós formátumot veszélybe sodorhatta volna. Ne feledjük: arról a korról beszélünk, amelyben a zeneipar lobbiereje csaknem a földbe állította a DAT kazettát, ami cd minőségű (44,1 kHz) zenét rögzíthetett digitális adatként, szalagos adattárolón. Mivel a DAT tökéletes másolatot készíthetett a műsoros cd-kről, a lemezkiadók halálra rémültek, hogy az új formátum ki fogja nyírni a cd-piacot. Végül visszaszorították a formátumot a nappalikból a profi hangstúdiókba.
A videókazetta-másolás miatt a filmstúdiók nyilván elestek valamennyi bevételtől, de rögtön megenyhültek, amint rájöttek, hogy mekkora pénz van a műsoros VHS-kazettákban. Minden idők legnépszerűbb VHS-en megjelent filmje, az Oroszlánkirály már a mozikban is kasszasiker volt, de az 1995-ös VHS-kiadásból is elkelt 32 millió példány, további félmilliárd dollárral gazdagítva a Disney-t.
A Netflix hülye, és nem lehet vitrinbe tenni
Vajon mi ösztönözheti videókazetta-vásárlásra azokat, akik nem rajonganak az obskúrus formátumokért, és nem vadásznak néhány ezer példányban kiadott filmkülönlegességekre sem? Talán a birtoklási vágy. Caetlin Benson-Allott, a Georgetown Egyetem film- és médiatanszékének professzora szerint a VHS filmek utáni keresletet a kézzelfogható adathordozók iránti igény is táplálja. Egy filmrajongó nem teheti ki a polcra a Netflix-előfizetését, a felhőben tárolt digitális borítóknak nincs illatuk, viszont a rajongónak kell egy tárgy, ami a hobbi vagy a rajongás reprezentációja lehet.
Ha a tárgy szó szoros értelmében vett kézzelfoghatóságát tartjuk fontosnak, a VHS eszményi formátum. Vékony gerincű hanglemezekből legalább ötszázat kell összegyűjteni, hogy tisztességes gyűjtemény benyomását keltsék. A videókazetták viszont vaskos, masszív, keménykötésű könyveket idéző tárgyak. Egy-két tucat VHS filmből csinos gyűjteményt állíthatunk össze, amit lefotózhatunk, és #vhscollectorsunite hashtaggel feltölthetünk a Twitterre vagy az Instagramra.
A videókazetta fénykorában a kulturális értékhordozók tárgyak voltak, nem adatfolyamok. A megszerzésükhöz el kellett menni az üzletekbe, fel kellett túrni a polcokat, és ahhoz, hogy megalapozott döntést hozzunk vásárláskor vagy kölcsönzéskor, beszélgetnünk kellett a videótékással is.
Körülményes? Az. De nincs az a videótékás, aki hülyébb lenne a Netflix intelligens ajánlórendszerénél, ami naponta háromszor küld érdektelen értesítéseket, de sosem képes az ízlésünknek megfelelő filmet ajánlani. A VHS-beszerzéshez nem menükkel és algoritmusokkal kellett érintkeznünk, hanem emberekkel és tárgyakkal, de cserébe valami egyedit, személyre szabottat kapunk.
Ezt az élményt az online videótékák nem adják meg. Pontosabban ezt sem adják meg. Két pizza áráért hozzáférhetünk több ezer filmhez, és ez jó. Amikor a 2000-es évek közepén megjelentek az első online videómegosztók, sejthettük, hogy idővel a filmkiadók árcédulát ragasztanak a technológiára, és gombnyomásra (illetve bankkártyás fizetésre) elérhető lesz a teljes filmtörténelem. Hogy mégsem ez történt, annak nem műszaki, hanem jogi okai vannak.
A zeneipar ügyesen vette a digitális átállással járó buktatókat; és bár ma nincs olyan zeneszolgáltató, ahol a világ összes zenéjére előfizethetnénk, a az Apple Music, a Spotify és a Tidal több tízmilliós dalfelhozatala bőséges ellentételezés az 5-10 dolláros havidíjért cserébe. Ez reményre adott okot; hátha a filmiparban is ilyen simán mennek majd a dolgok! Persze, nem így lett. A legnagyobb szolgáltatók kínálatában sem található meg a filmtörténelem összes klasszikusa, a kultikus darabokról és a ritkaságokról nem is beszélve. Ez még akkor is irreális elvárás lenne, ha a 10 legnagyobb streamernél lenne előfizetésünk, harmincezres havidíjjal. Az online szolgáltatók sorozat- és filmkínálata viszont csak átmenetileg érhető el az időszakos licencszerződések miatt, és az is biztos, hogy az érdekes tartalmakat négy-öt szolgáltatótól kell majd összeguberálnunk. Legalább. És így is hiányérzetünk lesz!
Ilyen bosszúságokat a kölcsönözhető és megvásárolható VHS-ekkel sosem kellett átélnünk. Csoda, hogy vannak, akik inkább a tékából leselejtezett filmek felé fordulnak? Azokat legalább birtokolhatjuk, és a választékkal semmilyen formátum vagy szolgáltató nem versenyezhet.
Félmillióért majdnem olyan jó, mint a DVD
Lemezjátszót és hanglemezeket a hangminőség miatt is érdemes. A VHS filmkínálatának sokszínűsége simán összevethető a hanglemezpiacéval, de a videókazetták esetében nem beszélhetünk a formátum technikai fölényről. Ezt a versenyt a VHS az ezredfordulón, a DVD megjelenésekor elvesztette. Bár a JVC 1998-ban bemutatott egy új szalagos adathordozót, ami digitális formában tárolhatott HD filmeket, a D-VHS profi felhasználásra szánt egzotikum maradt; a HD forradalmat a Blu-ray elterjedése hozta el 2006-ban.
A szalag alulmaradt a kisebb, jobban tárolható, strapabíróbb optikai adathordozókkal szemben. A szalagok mágnesessége idővel elveszik; maga a szalag is elrongyolódik a sokszori újrajátszástól; a pincében, egymás hegyén-hátán, nyirkos kartondobozokban tárolva pedig megeszi őket a penész. Ezek a hatások a képminőségen is nyomot hagynak, de ha nem hagynának, egy vadonatúj műsoros kazetta képminősége akkor sem közelítené meg a legújabb digitális videóformátumokét.
A VHS alapvetően az egyik legolcsóbb filmes formátum. Új készülékeket már nem gyártanak; a használtpiacon kell SCART-, kompozit videó- vagy antenna-bemenetes képcsöves tévét és videómagnót vennünk. De mennyiért? Ha beérjük „csak” működő, képet és hangot adó eszközökkel, 10-15 ezer forintból megvagyunk. És a filmek? A magyar apróhirdetők látszólag szabadulni szeretnének a VHS-gyűjteményeiktől. Sok a nagybani kiárusítás („7000 forintért 40 film!”), és a 2-300 forintos műsoros kazetta.
Mondjuk, hogy 30000 forintért kapunk egy képmegjelenítőt, egy videólejátszót, meg 50 filmet. Sok vagy kevés? Ennyi pénzből egy évig nézhetjük a Netflixet, vagy vehetünk 3-4 4K Blu-ray lemezt. (Csak akkor lejátszóra nem futja.)
Ez a beugró szint, de mint mindennel, a videóvásárlással is el lehet szállni. A legelvetemültebbek nyilván nem sajnálják a pénzt csúcsminőségű képcsöves tévékre vagy stúdiómonitorokra. Sőt, szerencsésnek érzik magukat, ha 600 dollárért (kábé száznyolcvanezer forint) megvehetik a Craiglisten a JVC HR-S8000U-t, a VRC-k Szent Grálját. Egy rangban hozzáillő képcsöves tévével ez a videómagnó megközelíti egy alsó-középkategóriás DVD lejátszó képminőségét. Félmillióért.
Hogy ez drága? Nos, annak, aki a legjobb minőségben, eredeti szalagról akarja nézni a 200 dollárért vásárolt, csupán 3000 példányban kiadott Attack of the Killer Refrigeratort – rémtörténet egy csoport részeg tinédzserről, akik összerugdosnak egy hűtőszekrényt, mire az gyilkos bosszúhadjáratot indít ellenük, és elkezdi felfalni őket –, annak semmi sem drága.
10 film, amit (szinte) csak VHS-en láthatsz
„A felhalmozott árumennyiség szinte már választéknak tetszett” – ezzel a Haggyállógva Vászká-ból vett bon mot-val illusztrálhatnánk a streamerek és az optikai adathordozók filmkínálatát. A Blu-ray lemezeken és a Netflixen kínálat van; a VHS-en választék. Az alábbiakban felsorolunk 10 filmet, amik csak VHS-en érhetők el. Nem náci pornófilmek, nem is darabolós horrorok, hanem kultúrtörténeti szempontból is jelentős művek, amikből sosem készült lemezes-digitális újrakiadás.
1. THE ROAD BACK (1937) A rendező James Whale a Nyugaton a helyzet változatlan folytatásának szánta a Road Back-et, amiben az első világháború poklából hazaérkező katonák próbálnak meg visszailleszkedni a civil életbe. A film háború- és németellenes felhangjai miatt aggódó Universal úgy vágta meg a végleges változatot, hogy teljesen ki is herélte az eredeti üzenetét – pedig Whale éleslátását a II. világháború kitörése is igazolta. Mivel az eredeti nyersanyag elveszett, a Road Back megmaradt a Nyugaton a helyzet változatlan lábjegyzetének, és sosem készülhetett el a Whale szája íze szerint megvágott rendezői változat.
2. THE GREAT GATSBY (1949) F. Scott Fitzgerald regényének nem ez az első adaptációja (készült belőle egy azóta elveszett némafilm is), de nem is ez kapta a rivaldafény javát: a legfrissebb, Baz Luhrmann által rendezett változaton kívül ma legfeljebb az 1974-es verziót szokták emlegetni, Robert Redforddal a főszerepben. Az első hangosfilmes változat viszonylag lazán követte a könyv cselekményét, ami egyes nézőket eléggé felbosszantott, így a Paramount a Redford-féle változat megjelenése után elsüllyesztette az 1949-es kiadást. A filmből a 2012-es Film Noir fesztiválra készítettek egy digitálisan felújított változatot, de sosem kapott újrakiadást.
3. I WAS A TEENAGE WEREWOLF (1957) Stephen King-rajongóknak ismerős lehet a filmcím; az Az regényváltozatában Ben, Beverly és Richie ezt a filmet nézték meg egy szombat délutáni matinén. Készült belőle videókazetta-kiadás is, de a film jogait birtokló American International Pictures később összeolvadt azzal Filmwaysszel, amit a később becsődölt Orion vásárolt föl. A csődeljárás után a jogok a Warner Brothershez és a Metro–Goldwyn–Mayerhez kerültek, akik azóta sem készítettek belőle újrakiadást. A német Amazonon ugyan egyszer feltűnt a film DVD remaster változata (Der Tod Hat Schwarze Krallen címen futott), de sosem jelent meg.
4. LET IT BE (1969) A forgatás idején még senki sem sejtette, hogy az Apple Corps lemezkiadó tetőteraszán forgatott koncertfelvétel lesz az egyik utolsó dokumentumfilm a Beatlesről. A VHS kiadás után elkészült a felvétel digitálisan felújított változata is, de fizikai kiadás sosem készült belőle. Rossz nyelvek szerint az újrakiadás fő akadályai Paul McCartney és Ringo Starr, akik attól tartanak, hogy a George Harrisont helyettesítő Eric Clapton, illetve John Lennon és Yoko Ono látványa annyira felbőszítené a Beatles-rajongókat, hogy az ártana a márkanév globális megítélésének.
5. THE LAST MOVIE (1971) Dennis Hopper a Szelíd motorosok (Easy Rider) forgatása után Peruba ment westernt forgatni. A forgatást számos botrány kísérte: a rendező egy kaszkadőr halála után lelépett, a helyiek pedig rájátszottak az erőszakos forgatókönyvre. A végső vágást Hopper készítette, de meggyőzték, hogy inkább adja át valaki másnak – például Alejandro Jodorowskynek. A film végül megbukott, és a Universal jó mélyen eltemette, amitől Hopper mérhetetlenül dühös lett. Később megszerezte a filmjogokat, és azt tervezte, hogy DVD-újrakiadást készít a filmből, de a rendező 2010-es halála miatt meghiúsult a terv. (Azóta elkészült a film 4K trailere.)
6. THE GODFATHER SAGA (1977-1990) A Keresztapa-trilógiát rengeteg formátumban – díszkiadásban, diszkontáron, lemezen és kazettán – vehetjük meg, de a Godfather-saga a trilógia tévéváltozata, ami kronológiai sorrendben mutatta be a három film eseményeit. A minisorozatot a rendező, Francis Ford Coppola sem érezte magáénak, de beleegyezett, hogy elkészíti; a gázsiból akarta finanszírozni az Apokalipszis most forgatását. A Saga-verziót utoljára az AMC tűzte műsorra; ez volt az egyetlen alkalom, hogy a nézők nagy felbontásban láthatták ezt a változatot.
7. THE KEEP (1983) Michael Mann a Thief és a Manhunter készítése között forgatta le az F. Paul Wilson-regényen alapuló második világháborús horrort. Wilson azonban gyűlölte a filmet, a Paramount pedig másfél órásra kurtította Mann háromórás rendezői változatát. Mann szerint az eredeti nyersanyag már rég elveszett, és nem élvezte annyira a forgatást, hogy újrakiadásban gondolkodjon – ami a Tangerine Dream filmzenéjének jogai miatt amúgy is kivitelezhetetlen lenne. A film nemrég felbukkant az amerikai Netflixen, de fizikai példányt szeretnénk belőle, csak a VHS, a kalózkiadású DVD és a japán LaserDisc közül választhatunk.
8. THE WILD LIFE (1984) Cameron Crowe a rendezői debütálása (Say Anything) előtt írta a Los Angeles-i kertvárosban játszódó tinédzserdráma forgatókönyvét. Bár a filmet sokan az ugyancsak Crowe által írt Fast Times at Ridgemont High (magyar cím: Változó világ) nemhivatalos folytatásának tekintik, sosem kapott hivatalos újrakiadást – a lemezes verziót a Universal csak egyéni megrendelésre gyártotta. Hogy miért? A zene miatt. A filmhez Billy Idol, a Steppenwolf, Prince, Madonna, Van Halen és Little Richard slágereit használták, de a digitális verzió után fizetendő licencdíj annyira megdrágította volna a hivatalos újrakiadást, hogy sosem lett belőle semmi.
9. DREAM DEMON (1988) Brit horrorfilm a Paperhouse és a Hellraiser mintájára. A VHS-verziót sokan egy kategóriába sorolták olyan horror-klasszikusokkal, mint az Evil Dead vagy a Basket Case, de közel sem volt akkora utóhatása, mint azoknak. Pedig a (nyomokban Christopher Nolan Inceptionjét idéző) forgatókönyv nem rossz: két bulvárújságíró, Nail és Spall bekerülnek egy megszállott nő rémálmaiba. Sajnos a filmkiadó, a Palace Horror csődje után a filmjogok elkeveredtek, és a film évtizedekig nem jelenhetett meg. Ugyanakkor a Dream Demon a lista kakukktojása, mert tavaly júniusban végre kiadták a film Blu-ray változatát is.
10. CITY OF HOPE (1991) Sokan ezt tartják John Sayles legjobb filmjének. New Jersey-ben játszódó, egymáshoz lazán kapcsolódó történetek korrupt rendőrökről, korrupt politikusokról, személyes drámákkal és faji villongásokkal. Sayles már régóta tervezi, hogy visszaszerzi a filmjogokat, és elkészíti a felújított változatot, de idáig nem járt sikerrel. (Az Amazon Prime amerikai kínálatában megtekinthető a pan-and-scan képarányú verzió, de a Sayles-féle szélesvásznú kiadás megmaradt mozi- és VHS-exkluzívnak.
Péniszhátterű hableány 60 000 dollárért
A VHS-gyűjtés igen olcsó és igen drága hobbi is lehet. Ha beérjük a Vico rossz minőségű szalagjaira másolt béna nindzsafilmjeivel, fillérekből fogjuk finanszírozni a hobbinkat. Ha viszont eredeti kiadású nazispolitation-filmeket keresünk (nagyjából börtönpornó, csak náci settingben), több száz dollárt fizethetünk az Ilsa, She Wolf of the SS, vagy a Nazi Love Camp #27 jó állapotú példányaiért. A filmek árát általában a hozzáférhetőség és egy-egy termék keresettsége befolyásolja.
Az olyan képtelenségekre, mint a több tízezer dollárért kínált első kiadású, az úgynevezett Black Diamond-szériás Disney-mesékre egy komoly gyűjtő fel sem kapja a fejét: tudja, hogy szélhámosság. Persze, volt az a balhé A kis hableány első kiadásával, amit a Disney azért vont vissza, mert a szemfüles vásárlók kiszúrták egy pénisz körvonalait a stilizált háttérben – de ezeket a filmeket számtalanszor kiadták más formátumban is. Egy Disney-videókazetta praktikus értéke nagyjából 5 dollár.
„Az értéket a ritkaság és a kereslet határozza meg. Vannak filmjeim, amik olyan ritkák, hogy nem ismerek mást, akinek meglenne, de ez nem teszi őket a legértékesebbé. Az is kell, hogy elég sokan ismerjék és akarják birtokolni ezeket a kazettákat.”
– mondta Dan M. Kinem, az Adjust Your Tracking társrendezője. Szerinte a mainstream filmek VHS kiadásai teljesen értéktelenek, de az obskúrus, kevesek által ismert filmbe botlunk, érdemes megvizsgálni az eBay és az Amazon kínálatát.
„Ha egy film szuper-alacsony költségvetésűnek, helyben gyártottnak vagy házi videónak tűnik, sanszos, hogy ér valamit. Minél régebbi kiadás, annál jobb. Ha találsz egy eredeti hetvenes évekbeli VHS-kultfilmet vagy horrort, az jó eséllyel elég sokat érhet – például a Halloween vagy a Phantasm eredeti kiadásai. A rajongók mindig a kedvenceik eredeti kiadását akarják birtokolni.”
Hogy menyi pénzről beszélünk? Szó sincs itt disney-s dollártízezrekről, legfeljebb néhány száz, néhány ezer dolláros címekről. A borítóján fülledt perverzióval és rémisztő jelenetekkel kecsegtető horrorfilm, a The Devil’s Wedding Night például 305 dollárba kerül. A minden idők legértékesebb VHS filmjeként emlegetett 1987-es horror, a Tales from the Quadead Zone néhány megmaradt példánya 700-2000 dollárért szokott gazdát cserélni.
Persze, egy-egy régi, pocsék képminőségű filmért már 7-20 dollár is soknak tűnhet, mégsem elrugaszkodott árak ezek. A lemezpiacon is találhatunk 99 centes, illetve 9999 dolláros lemezeket is – akinek meg egyik sem kell, az hallgasson Spotifyt havi 9,99-ért.
Alacsony felbontású korlenyomatok
A VHS-korszak azonban nemcsak az eredeti, műsoros kiadványokról szólt, hanem a filmkészítés és -rögzítés szabadságáról is. Világszerte több százezer, talán több millió órányi házi videó lapulhat fiókok, szekrények és pincék mélyén. Hogy ezeknek pontosan milyen értéke lehet, azt nehéz megmondani, mindenesetre ezek az első videós korlenyomatok abból a korból, amikor a mozgóképkészítés hirtelen milliók számára vált elérhetővé.
„Azt hiszem, a VHS-korszakot nosztalgikus aura lengi körül. Sok kulturális vonatkozási pont gyökeredzik abban a korban. Olyan időszak volt az, amikor az amerikaiaknak bizonyos értelemben több fogalmuk volt arról, hogy kik is ők.”
– mondta a New York Times-nak Thomas Allen Harris, a Yale Egyetem média tanszékének oktatója, a Family Pictures USA tévésorozat rendezője.
Bár Harris megjegyzése alapvetően az 1980-as évekre vonatkozik, a VHS nemcsak a korabeli mozifilmekkel, hanem házi videókkal is hozzájárult az amerikai énkép megerősítéséhez – vagy éppen újraértelmezéséhez. Az Egyesült Államokban a társadalom perifériájára szorult rétegek korabeli médiareprezentációja, mondjuk úgy, erősen torzított. Feketék, hispánok, latinók, mexikóiak, színes bőrűek és melegek ritkán szerepelhettek főműsoridős mozgóképeken. Harris szerint a VHS-re rögzített amatőr videók azért is fontosak, mert az elnyomott rétegek és a színes bőrű kisebbségek lakosságaránya ezeken a felvételeken a valóságot tükrözi, szemben a korabeli tévé- és mozifilmekkel.
De ha el is tekintünk a szocio-kulturális aspektustól, minden videókazettáról előkerülhet valami érdekes. Lehet, hogy egy szalagon nem is a kazetta fő attrakciója, egy 30 éve felvett tévéfilm az érték, hanem egy véletlenül rögzített híradó. Vagy a filmet megszakító reklámblokk. Egy régi kvízműsor. A műsorvezető hülye frizurája. A 20-30 éves sporthírek. A rácsodálkozás, hogy O. J. Simpsont sportolóként, és nem elítéltként mutatják. És a Kacsamesék 1993-as megszakításáról készült felvétel sem a királyi televízió archívumából került fel a Youtube-ra, hanem VHS-ről.
Ezt a tartalmi sokrétűséget a Netflix és a hülye lemezek semmivel nem tudják ellensúlyozni. Semmivel. Szerencséjük, hogy az átlagvásárlót jobban érdekli a képminőség, mint a tartalom. Ha nem így lenne, nem a VHS feltámadására csodálkoznánk rá, hanem arra, hogy hogyan élhetett meg mellette bármi más.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
