Drámai fordulat: a képcsöves tévé visszatért, és menőbb, mint valaha
Az a jellegzetes kattanás bekapcsoláskor. A melegedő áramkörök finom illata. Azok a tökéletes feketék és a hibátlan színárnyalatok. A kép folyamatos, tükörsima mozgatása. Az alacsony felbontás. A kis képernyőméret. Az otromba készülékház. A modern videókábelek használhatatlansága. A horribilis árak és a magas szállítási költségek.
Ezek az érvek és ellenérvek pattoghatnak bárki koponyájában, aki 2020-ban minőségi katódsugárcsöves (cathode-ray tube, CRT) képmegjelenítő vásárlásán agyal.
De miért tenne ilyet bárki? Hiszen a képcsöves tévé múlt évszázadi, kihalt technológia. Mit tud a katódsugárcső a folyadékkristályos kijelzők, a plazmaképernyők, az OLED- és DLP-panelek korában? Ki használna bumfordi műanyagkockát kijelzőként, ha papírvékony, másfél méteres képátlójú 4K tévét kaphat százötvenezerért?
Kevesen, de vannak ilyenek. Nem tömegmozgalom, csak egy különös szubkultúra. Azoké, akik hónapokon át vadásznak a legjobb képcsöves kijelzőkre az aukciós oldalakon, és nem sajnálnak fél- (vagy több) millió forintot egy jobb készülékért.
Hülyék ezek? Távolról sem; tudják, hogy mit és miért csinálnak. Tájékozottság és elszántság nélkül nehéz megtalálni a legjobb ár-érték arányú képcsöves kijelzőt, de a pénz- és energia-befektetés gazdagon megtérül.
A játékosok felfedezték a CRT tévék előnyeit
Az analóg és a digitális rendszerek minőségkülönbségéről sokat mesélhetnének azok a hifisták, akik elektroncsöves erősítőn hallgatják az ötvenes években, keresztmikrofonos technológiával rögzített hanglemezeiket. A magas hanghűség, a high fidelity célja, hogy közelebb vigye a befogadót az eredeti műalkotáshoz – és nincs másképp a játékokkal sem.
Miután a nagy felbontású tévék megfizethetővé váltak, a vásárlók többsége boldogan hajította ki az otromba képcsöves tévéjét, és nyergelt át a lapostévére. Kevesen gondolták, hogy érdemes lesz visszamerengni a régi kor árnya felé. De ahogy a hifisták is újra felfedezték, hogy miért jobb az elektroncső a tranzisztornál, a videójátékosok is felismerték a CRT kijelzők előnyeit.
A képcsöves tévék a második világháború után terjedtek el, és a mérnökök fél évszázadon át finomították a technológiát. Az átlagvásárlóknak a színes tévék hatvanas évekbeli megjelenése volt a leglátványosabb műszaki ugrás, de a képernyők minősége is sokat fejlődött. Az egyik nagyobb áttörést a Sony Trinitron érte el: a Trinitron képcsövek nem perforált fémlemezből készült árnyékolóval választották el egymástól az elektronnyalábokat, hanem függőleges kábelezéssel, ami élénkebb, világosabb színeket és kevésbé gömbölyded képernyőket eredményezett.
Amikor megjelentek az első plazma- és LCD-kijelzők, a képcsöves tévéket karcsúsított modellekkel és nagy felbontású aljzatokkal (komponens, HDMI) próbáltak versenyben tartani. A kétezres évek közepéig nem volt nehéz dolguk: a legmodernebb HDTV-k akkor még több ezer dollárba kerültek. A modern panelek azonban egyre inkább elterjedtek, egyre nagyobbak és egyre olcsóbbak lettek.
A CRT lassan eltűnt az üzletekből. Leálltak a gyártósorok, kisöpörték a készleteket, megszűnt az alkatész-utánpótlás, eltűntek az analóg jelforrások. Nem hiányoznak senkinek. 2002-ben a 40 colos Sony Trinitron tévék másfél mázsát nyomtak; egy új 40 colos LCD tévé alig 10 kilós. A legmodernebb kijelzők ujjnyi vastagok, de az átmérőjük 70-80 hüvelyk is lehet. Ugyan ki sírná vissza a régi tévéket?
Mint kiderült, vannak ilyenek – például a profi e-sportolók, illetve a retrojátékok szerelmesei.
A képfrissítési sebességgel és az alacsony bemeneti késleltetéssel a legmodernebb kijelzők sem versenyezhetnek
A képcsöves megjelenítők kijelzőjét milliónyi foszforos képpont borítja. Minden képponthoz egy kék (B), egy zöld (G) és egy vörös (R) képpont tartozik. A képpontok felvillantásához egy elektronnyalábot juttatnak át a képernyőn; amikor az elektronokat a képpontokra fókuszálják, fotonokat bocsátanak ki. A feszültség növelésével a rendszer több elektront és ezáltal több fényt bocsát ki.
A modern kijelzőkkel szemben nagy előny, hogy az elektron-foton-váltás villámgyorsan zajlik. A CRT kijelzőknél is van némi késleltetés (lag) – minden megjelenített képkocka (frame) egy átmeneti tárolóba (buffer) kerül, amíg az elektronnyalábok le nem szkennelik az összes sort –, de ez mikromásodpercekben mérhető. A modern LCD kikelzők input lagja több milliszekundum is lehet.
A CRT-k alacsony késleltetését a foszfor kémiai tulajdonságai okozzák: ha az elektronnyaláb eltalálja a foszfort, azonnal foton képződik. Az LCD panelek konstans fehér fénynyalábot bocsátanak ki, ami egy polarizáló rétegen áthaladva jut el a folyadékkristályokhoz. A kristályokba jutó feszültség mozgásba hozza a kristályokat, így a fény átjuthat a képernyő elején található polarizáló rétegen. Ez jóval tovább tart a képcsöves kijelzők elektron-foton-konverziójánál, és akkor még nem is beszéltünk a mozgással járó elhomályosodásról (blur), ami észlelhető elmosódást okoz, ha túl sok minden történik egyszerre.
Vannak játékok, amik kizárólag képcsöves technológiával mutatják meg magukat teljes pompájukban. Néhány példa:
- A kompetitív lövöldözős játékokban, például a Counter-Strike-ban létfontosságú, hogy az egér megmozdítását késleltetés nélkül kövesse a célkereszt elmozdulása. Ezekben a játékokban a győzelem gyakran töredékmásodperceken múlik.
- A verekedős játékokban a profi játékosok tudják, hogy az irányított karakter támadásához tartozó animációk hány fázisból állnak, és ehhez igazítják a stratégiájukat. Aki viszont frame-eket számolgat verekedés közben, annak késleltetés nélküli kijelző kell. Nézzük csak a Street Fighter III világbajnokság döntőjét, a Daigo–Justin-párbajt, az e-sport 6:3-as meccsét: a közönség kivetítőn élvezi a műsort, a játékosok képcsöves tévéken játszanak.
- Az oldal- vagy felülnézetes lövöldözős játékokban (shmup), ahol egyszerre több ezer lövedék között kell manővereznünk a játéktérben, elengedhetetlen, hogy késleltetés nélkül mozgathassuk a karakterünket.
- A fénypisztolyos játékok csak képcsöves tévékkel működnek. Amikor meghúzzuk a fénypisztoly ravaszát, felvillan egy fekete frame és egy fehér kocka a lövés helyén. Ha a pisztoly optikai szenzora észleli a fekete-fehér váltást, azt találatnak számolja el. A Nintendo fénypisztolyát, a Zappert a CRT tévék villámgyors képfrissítéséhez kódolták, így nem használható a modern LCD tévékkel.
A múlt századi játékok ocsmányul festenek modern képernyőkön, de a CRT kijelzők rengeteget lágyítanak a kis felbontás durvaságán. A korabeli fejlesztők jól ismerték a CRT technológiát, és a képcsöves megjelenítés sajátosságait figyelembe véve tervezték a játékaikat. Egy 4K panelen az ehhez használt trükkök annak látszanak, amik: trükknek, félmegoldásnak, hekkelésnek. Mintha egy negyvenes évekbeli gramofonlemezt alacsony bitrátájú fájllá konvertálnánk, majd visszahallgatnánk egy high end rendszeren: a hibákat hallanánk, nem a zenét. De ez nem a játék hibája.
Aztán ott van a játszhatóság kérdése. Bár az új tévék menüjében gyakran van Game Mode, ami direkt a késleltetést csökkenti, ezek többnyire félmegoldások. Jobban járunk, ha dedikált eszközt használunk erre a célra – például egy Framemeistert –, de a legjobb képminőséget mindenképpen CRT monitorral érhetjük el. Így aztán nem csoda, hogy CRT-nek egyre több evangélistája akad, akik eldugott internetes fórumokon adják-veszik, elemzik és javítják a profi felhasználásra szánt képcsöves monitorokat.
A CRT előnyeit egyre több játékos fedezi föl; ennek a nyomait a Reddit fórumain és a közösségi médiában is láthatjuk. Ahogy a zenehallgatásban, úgy a CRT gamingben is vannak amatőr műkedvelők és maximalisták. Előbbiek néhány ezer forintért átugorhatják a belépési küszöböt, de a maximalisták milliókat költhetnek a legjobb képcsöves berendezésekre.
Level 1: Kapudrog a CRT gaminghez
A Nintendo, a Sega és a Sony 2000 előtt gyártott játékkonzoljai régi képcsöves tévéken hozzák a csúcsformájukat. Van ötnél több húszéves játéka ezekre a platformokra? Ha nincs, vegyen öt játékot, egy olcsó konzolt és egy olcsó tévét; tíz-húszezer forintból megvan az egész. Ennyiért olyan tévét is kaphat, amin van kompozit (sárga RCA), illetve RGB bemenet, és támogatja az NTSC szabványt (erről később).
Próbálja ki a konzolt az öt játékkal a régi tévén. Ha rossz érzés fogja el, lomtalanításnál dobja ki az egész hóbelevancot. Ha imádja, amit lát, gratulálunk: önt is beszippantotta az örvény.
Level 2: Tenyérnyi tökéletesség
Aki alaposabban beleássa magát a CRT gamingbe, hamar belefut a PVM és BVM betűkombinációkba. Ezek a legjobb minőségű képcsöves megjelenítők, de sosem kerültek nagykereskedelmi forgalomba.
- A PVM a Professional Video Monitor rövidítése. Nem szabványjelölés, a Sony nevezi így a profi felhasználásra szánt kijelzőit. Az orvosi eszközökhöz és a zártláncú tévékamerás rendszerekhez is PVM-eket használnak. 24 órás használatra tervezték őket. Nemcsak strapabíróbbak a hagyományos tévéknél, hanem a képminőségük is jobb.
- A BVM-et, azaz a Broadcast Video Monitort tévé- és filmstúdiókba szánták. Ezek a legjobb minőségű képcsöves kijelzők. Kifogástalan a színhűségük, elképesztő a sorfelbontásuk (a legjobb BVM-ek 800-1000 vízszintes sort is kirajzolhatnak!), és jobb minőségű foszfor került a képernyőbe. Drágák is: egy 21 colos szélesvásznú BVM 600-900 ezer forintba is kerülhet.
Nem kell ahhoz milliomosnak lenni, hogy megismerhessük a PVM-ek képminőségét. Nyolcvan-százezer forintért kapunk egy kisebb Sony PVM-et – például a 6041QM modellt. Használtan, persze; ezeket a 6 hüvelykes képernyőket már nem gyártják.
A beszerzés kritikus pontja a postázás. Az eladók a személyes átvételt preferálják, mert a képcsöves tévék többször tíz kilót nyomnak, és nem szívesen adják fel őket csomagban. Egyrészt sokba kerül (egy 6-9 colos PVM-nél nyugodtan számolhatunk 50-60 ezer forintos postaköltséggel), másrészt ki tudja, nem sérül-e meg szállítás közben? És ha nem is sérül, eleve milyen állapotban lehet a készülék?
A PVM-eket az örökkévalóságnak tervezték: ha a szervizmenüben azt látjuk, hogy 20 000 óra van benne, nyugodtan vegyük meg. A profi monitorok sokat bírnak, de idővel elfáradnak az alkatrészek. Kiszáradnak a kondik, kontakthibák lépnek föl, szalad a kép, korrodálódik a szinkronkábel-aljzat. A szakemberek egy képhiba alapján megmondják, hogy melyik kondi van beszáradva rajta, és meg is tudja javítani – feltéve, hogy van pótalkatrész.
A közösségi médiában rengeteg fórum és csoport foglalkozik PVM-ek felújításával. Ez érintésvédelmi szempontból veszélyes, de igen jól videózható elfoglaltság:
6-9 colos képátmérő; ez a Trinitron PVM-ek belépési szintje. Ezek a legolcsóbb modellek, de valahol a legjobbak is. Az 1980 és 2000 között megjelent játékok 240p vagy 480i felbontásban futottak; a PVM kis képátlója észrevehetetlenné zsugorítja a kis felbontású játékok pixeleit. Nem képhibákat fogunk látni, hanem a játékot, úgy, ahogy az alkotói elképzelték.
Level 3: Lehet ezt még fokozni?
Egy jó képernyő a legegyszerűbb kompozit kábellel is elég jó képet ad, de a csúcsminőséghez ez nem elég. A régi játékgépekhez nem gyártottak profi kijelzőkkel kompatibilis kábeleket, de egyes cégek, például a Retro Gaming Cables készítenek utángyártott kábeleket, amiket PVM-hez is lehet használni.
A legjobb PVM-ekbe bővítőpanelként illeszthetünk be új aljzatokat, nagyjából úgy, mint ahogy a pécénkbe teszünk új videókártyát. A profi CRT monitorok megjelenítik az RF, a kompozit, az S-Video és az RGB képjelet. Utóbbival érhetjük el a legjobb minőséget (kevésbé zajos kép, tökéletes színhűség, kisebb sorközi interferencia), ráadásul egy RGB kábellel a PAL és az NTSC régiókban megjelent játékok is futtathatók. És hogy ez miért fontos?
Az Európában és Ausztráliában használt tévés szabvány (PAL) magasabb sorfelbontással és kevesebb színhibával dolgozott, mint az Észak- és Dél-Amerikában, illetve Japánban használt NTSC. Az NTSC-nek viszont gyorsabb volt a képfrissítése, mivel a képcsöves eszközök az adott régió hálózatiáram-frekvenciájához igazítják a frissítés gyakoriságát. (PAL régió: 50 hertz; NTSC régió: 60 hertz).
A több normás tévék és monitorok PAL és NTSC jelet is feldolgoznak, de az NTSC régió játékkínálata nélkül egy régi konzol félkarú óriás. A konzoljátékok többsége Amerikából és Japánból került át Európába, de ezek ritkán használták ki a magasabb felbontás előnyeit. Nagyobb baj, hogy a képfrissítési különbség miatt a PAL verziók 17 százalékkal lassabban futnak, emiatt bizonyos játékokat érdemes NTSC verzióban beszerezni.
A legjobb képminőséghez muszáj belemásznunk a készülék szervizmenüjébe, hogy kiküszöböljük az esetleges geometriai hibákat. A CRT technológiát eredetileg gömbölyded (és nem sík) képernyőkhöz tervezték, így az egyenes vonalak megjelenítése sík képernyőkön torzulhat. A hagyományos tévéken a távirányító egyes gombjait lenyomva léphetünk be a szervizmenübe, de egy PVM/BVM-mel arra is rákényszerülhetünk, hogy a nyomtatott áramkörön található csavarokat kell tekergetnünk a képbeállításhoz.
Level 4: PVM tetoválást akarok!
Ha rákaptunk a csúcsminőségre, egy idő után mocorogni kezd a kisördög; jó ez a PVM, de nincs nagyobb méretben? Hogyne lenne. De bele fogunk őszülni a kiszemelt modell kiválasztásába, felhajtásába, megvásárlásába és javításába, és simán elkölthetjük rá egy használt autó árát.
Ha ez sem rettent el, nézzünk szét az aukciós oldalakon, és keressünk 14-20 hüvelykes képernyőjű PVM-et. Az árak nagyjából 50-600 ezer forint között mozognak (plusz posta), és a készülékek állapota távolról megjósolhatatlan; mindenképpen vállalunk némi kockázatot a vásárlással.
Jobban járunk, ha a helyi piacra és a személyes átvételre koncentrálunk. Ez eléggé beszűkíti a lehetőségeinket, de a helyi kínálat általában olcsóbb, mint az aukciós oldalaké: ha mázlink van, százezer forintért szerezhetünk 14 colos orvosi monitort. Igen, olyat, amilyet a kórházakban használnak. Igen, azon is lehet játszani. És igen, jobb képet fog adni, mint egy ugyanakkora tévé.
Vásárlásnál a készülék típusszáma alapján is következtethetünk a paramétereire. A restaurációs videóban látható Sony PVM 6041QM típusszáma így áll össze:
- a 60 azt jelenti, hogy a készülék képernyője 6 hüvelykes;
- a 41 a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján készült típusok kódja;
- a Q a többszabványos (PAL/NTSC) kompatibilitás jele;
- az M a 220 voltos hálózatot jelöli.
Takarékoskodás, éberség, türelem, és egy kis szerencse: ez kell ahhoz, hogy levadásszuk a legjobb ár-érték arányú PVM-et. Nem lesz könnyű, de megéri.
Level 5: Az elektronágyúk Szent Grálja
Ha meg akarjuk tudni, hogy mi a maximum, amit kihozhatunk a képcsöves technológiából, tegyünk félre néhány (de legalább egy) ezer dollárt, és várjunk néhány (de legalább egy) évig, mire felbukkan egy Sony Trinitron FW900 monitor. Sokak szerint ez a legjobb CRT monitor, ami valaha készült.
A képernyő 24 hüvelyk átmérőjű, képcsöves mezőnyben szokatlan, 16:10-es képaránnyal. A tömege 42 kilogramm. Fogadja a VGA, a DVI és az RGB jelet. Elsősorban azok járnak jól vele, akik nem ósdi konzoljátékokat, hanem nagy felbontású, modern játékokat futtatnának rajta; ennél jobb képminőséget keresve sem találhatnának.
A beugró néhány ezres tétel, de a legjobb képminőségre milliókat költhetünk el. A nosztalgiázás nem drága, de a csúcsminőségű képnek alaposan megkérik az árát. Hogy mennyit akarunk CRT gamingre költeni, az csak rajtunk áll. Ha a gyerekkori élményeinket akarjuk felidézni, azt néhány ezer forintért megtehetjük: megvesszük az olcsó kistévét, a kiszuperált konzolt, a filléres játékokat, és úgy játszhatunk, mintha még mindig 1997 lenne.
A profi monitorok nem múltidézéshez valók. Nem élményszerűek, mint a nagy képernyős tévék; műszerek inkább, amik megmutatják egy-egy játék valós esztétikai értékét. Vannak, akiknek ez minden pénzt és fáradságot megér: ők nem törődnek a postaköltséggel, az áramütés kockázatával, az aukciófigyelés hosszúságával. Csak a high fidelity számít, meg a köríves fejrúgás frame-re pontosan kiszámolt időzítése a King of Fighters '97-ben.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: