A fizikai fényszennyezés mellett a szellemi elhomályosulás is megjelent

„Eltűnt a hozzáférés az éghez. Az univerzum mindig is absztrakt volt, most elesik utolsó manifesztációja a kézzelfogható világban, az éjszakai égbolt” – írja Aleks Scholz csillagász.

A St. Andrews-i Egyetem tanárának szavai nem a fényszennyezés következményeit, a megfigyelő csillagászat ellehetetlenülését teszik szóvá. Az égbolt szennyeződése és éjszakai kivilágosodása már jó ideje folyik: Európából a nagy csillagászati távcsöveket már fél évszázada az Andok lakatlan magaslataira, a chilei Atacama-sivatagba telepítették, majd 1990-től a világűrbe kezdték őket kihelyezni. Ennél jelentősebb változással járt azóta a digitális technológia elterjedése; az, hogy az égbolt fürkészése immár médiumok közbeiktatásával, monitorokon keresztül történik.

A legtágabb láthatárra nyíló kilátás elhomályosulása és közvetetté válása éppúgy mutatkozik konkrét, vizuális tekintetben, mint képletesen, számos szellemi területen és különféle kulturális vetületében. A kérdés azért sem lehet közömbös számunkra, mert az ég fürkészése, ahogy Ernst Peter Fischer tudománytörténész írja, a legrégebbi tudomány; szemlélése és kutatása nem korlátozódik az asztrofizika területére, a filozófiában is alapvető tevékenység: „Filozófusok számára a világ szemlélete a világ polgárjogának elnyerése, a csillagos égre felemelt tekintet volt.” Ez a kozmosz polgárai számára alapvető egzisztenciális tapasztalat, a világ- és önértelmezés eredete, ahogy Anaxagorász számára is a létezése mellett szóló legfőbb érv az volt, hogy „szemlélhesse az égboltot és az egész világmindenség rendjét”.

Az asztronómia és a kozmológia kialakulását tekintve a filozófiai kontempláció korántsem mellékes: a csillagászati megfigyelések és számítások mellett a görög filozófiának jelentős szerepe volt az univerzum megismerésében. Ahogy Alexandre Koyré, a tudománytörténet egyik atyja írja: „nincs tudomány elmélet nélkül, (...) a tudományos kozmológia Görögországban kezdődött”. A hellenizmus filozófiai praxisában a napi szemlélődésgyakorlatok részét képezte a „lélek röpte” is, amelynek során a nézőpontot egyre feljebb, egészen az égitestek magasságába emelték; onnan „úgy az egyes személyt, mind a közösséget az univerzális természet nézőpontjáról szemlél[ték]”. Ennek révén „egyúttal egy gyakorlati fizikát is feltaláltak, ami a képzelet olyan gyakorlataként értelmeződik, amely áthatol az univerzum végtelen terein”, írja Pierre Hadot. A szerző magyarul is megjelent, a Philosophie als Lebensform című kötetével javarészt megegyező Lelkigyakorlatok és az ókori filozófia című könyvében ez a rész nem kapott helyet.

Az ég szemlélésének napi gyakorlata már régen nem része a filozófiának, megszűnése a csillagászatban azonban új jelenség: a digitális technológia általánossá válásának következménye. „Az ég megfigyelőinek korszaka ezzel véget ér – írja Aleks Scholz – az új eget mérnökök és programozók »alkotják«”. A modern technológiák egyre közvetettebbé teszik a különféle tudományterületeken folyó a kutatást, ahogy a hétköznapokban, az életvilágban is egyre inkább mediálissá, közvetítetté alakítják a világ észlelését. „[A]mi ma számunkra a világot jelenti - írja Heidegger 1960-as évek elején –, információk technikai eszköztárának áttekinthetetlen kuszasága, amely az érintetlen fűzisz elé került és elfoglalta ennek helyét, működésében pedig már csak számításokkal hozzáférhető és irányítható.”

A megfigyelés eszközeinek változása ugyan nem befolyásolja az éjszakai égbolt filozófia szemléletét, más technológiai fejlemények annál inkább. Ezért aztán a Kant számára még magától értetődő hivatkozás a csillagos égre mára némileg más megvilágításban látszik – szó szerint nem kevésbé, mint képletesen.

Felvilágosodás és elhomályosulás

A modern világkép kialakulásában meghatározó jelentősége volt a távcsöveknek és a csillagászati felfedezéseket értelmező kozmológiai elméleteknek. Az 1600-as évek elejétől, az egyre tökéletesedő távcsövek használatának köszönhetően az asztronómiai ismeretek rohamosan növekedtek. Az univerzum roppant kiterjedésére megnyílt kilátás elementáris élményét Blaise Pascal fogalmazta meg a Gondolatok híres töredékében: „Látom az univerzum rettentő tereit (…) végteleneket látok minden oldalról”.

A fizikus-filozófus számára a világ csodája új dimenzióban mutatkozott meg. A csodálkozás, az ámulat a filozófiai szemlélet eredője: „A filozófia világszemlélés, kontempláció – írja Hannes Böhringer –, egy univerzális templom szemlélése, ami már mindig is megépített. Logosz architekton. A világész a voltaképpeni architekt. Hozzá képest minden művészet nyomorúságosnak hat. A kozmosz architektúrája, szimmetriája és decoruma felemeli azt, aki benne él és szemléli”.

A kitágult világ feletti ámulat azonban korántsem vált általánossá; a korabeli technológiai fejlemények az ég megfigyelésének tudományos eszköztárával egyidejűleg a hétköznapi környezetet is átalakították. A fényforrások fejlődése a modern természettudományokkal párhuzamosan alakult: az utcai lámpások elterjedése is a 17. századtól vette kezdetét, a 18. században terjedt el a petróleumlámpa, a 19. század elején a gázvilágítás, a század végén az elektromos világítás került bevezetésre.

A köztér kivilágítása, a belső terek megvilágításának átalakulása széleskörű szemléletformáló hatással járt: más megvilágításba került az ember világa, s ez az éjszakai égbolt érzékelését is átalakította. A kivilágosodás folyamatával egyidejűleg a világ analóg értelmezése is egyre általánosabbá vált. Analóg az, ami megfelelő, hasonló, egyfajta; aná logosz, azaz a logosznak, az észnek megfelelő. A dolgok, a világ ésszerű értelmezése az okok és következmények, az oksági láncolatok feltárásán keresztül történik. Ez a modern tudományos gondolkodás szemléleti és módszertani alapja. Ebből ered a természet – benne az ember – egyre részletesebb, és növekvő számú szaktudomány által történő megismerésének folyamata. A világ ugyan nem végtelen, de komplexitása az emberi elme számára vélhetően kimeríthetetlen.

A megismerés analóg folyamatai fokozatosan, idővel bontakoznak ki. Így igazsága is temporális, amint ezt már a természettudomány egyik alapító atyja, Francis Bacon megállapította: „Veritas filia temporis...”, vagyis az igazság az idő leánya. A megismerés temporalitásából adódik a dinamikája; amit ma még nem tárt fel, az a holnap ígérete. A tudás terrénuma napról-napra terjed, az ismeretlen egyre újabb térségeibe nyílik belátás...

Az univerzum analóg értelmezése fokozatosan háttérbe szorította a korábbi isteni teremtettségén – az ezt közlő kinyilatkoztatáson – alapuló zsidó-keresztény szemléletét. Az égbolt csillagfényekkel áttört bársonyos sötétje már nem tűnt teljesen felfoghatatlan csodának, kifürkészhetetlen szimbólumnak, megismerhetetlen misztériumnak.

A kérdések kérdése

A logikus lépések láncolatai az értelmezés határtalan lehetőségei felé nyílnak, a végtelenbe mutatnak, ám csak a létezés határáig vezetnek; sem a kezdetét, sem pedig a bevégződését nem tudják feltárni. Az analóg értelmezés fényében a létezés, a keletkezés is új megvilágításba került. Ennek végső konzekvenciáját a Pascal után egy nemzedékkel később született Leibniz vetette fel, azt kérdezvén: „miért van egyáltalán valami, s nem sokkal inkább semmi?” Mert, amennyiben a világmindenségben minden racionális, akkor a létrejötte is az kell legyen, csakhogy éppen a léte (létrejötte, létezése) előzmény nélküli, logikusan nem adódik: hogy van egyáltalán valami, az nem következik semmiből. Sőt, sokkal inkább semmilyen következmény nem adódik, lévén – miként Leibniz írja – a „semmi ugyanis egyszerűbb és könnyebb, mint a valami”.

A kérdések kérdése azóta is időről időre felvetül – úgy a fizikusok, mind a filozófusok körében, bár meglehetősen eltérő módon, hiszen előbbiek a fizika, utóbbiak a metafizika területén fogalmazzák meg elgondolásaikat. A két különböző világ közti határ áthágására különösen a fizikusok hajlamosak. Ezt jól mutatja a közelmúlt kozmológiájában a Stephen Hawking nyomán népszerűvé vált fluktuáló vákuumból keletkező világ elképzelése. „A kozmikus »semmi« fluktuációját leíró törvény – Székely László tudományfilozófus szerint – már nem kvantummechanikai, nem fizikai s nem természeti, hanem metafizikai vagy teológiai törvény írja még akkor is, ha formailag a kvantumfizika egyik törvényével azonos”. Ehhez hasonló a hawkingi kozmológiában a képzetes idő fogalmának használata is. Így a „klasszikus relativisztikus kozmológia szingularitása ugyanolyan költött, ugyanúgy a fantázia terméke, mint az archaikus mítoszok ősállapota”. Az ősi kozmogóniák a körkörös világkeletkezést a saját farkába harapó kígyó képében ábrázolták. A közelmúltban Roger Penrose is hasonlóképpen szemléltette a kozmosz keletkezésének koncepcióját, amikor M. C. Escher önmagába visszaforduló képeire hivatkozott.

Az új kutatási technológiák ugrásszerű fejlődése nyomán kétségtelen az, amit John A. Wheeler, a 20. század egyik nagy formátumú fizikusaának állapított meg: a „fizika sokkal tovább terjed, mint amit korábban el tudtunk képzelni”. Miként az is, hogy ez hatással van a fizika és metafizika viszonyának megítélésére. Paul Virilio is azt találta mondani egy, a MIR-űrállomásról folytatott beszélgetésben „hogy a metafizikai mennyire fizikaivá vált”. Valójában persze nem a metafizika átváltozása ment végbe, hanem némely annak vélt területről derült ki, hogy nem túl, hanem még innen van a fizikán.

Mivel mind a fizika, mind a metafizika mélységei felmérhetetlenek, az arányeltolódás érzékelése leginkább mint egy szemlélője számára mutatkozó perspektivikus torzulásként értelmezhető. A fizikára tekintettel azért is, mivel az ismert kiterjedésével egyidejűleg az ismeretlen is tágabbnak mutatkozik: „az utóbbi 25 évben a nemtudásunkat a kozmikus szubsztrátumról módszeresen növeltük.” – állapította meg az ezredfordulón Gerhard Börner asztrofizikus.

A reflektáltabb, metafizikai bakugrások nélkül gondolkodó fizikusokban nagyobb az önmérséklet, ismereteik és elméleteik érvényének kiterjedését és igazságát illetően belátóbbak. Így a mai sztenderd kozmológiai elméletről, az ősrobbanásról Hermann Nicolai, az Albert Einstein Institut igazgatója azt mondta: „Mennél messzebbre megyünk vissza, annál kevésbé értjük, és egy meghatározott ponton a leírásunk teljesen összeomlik.”

A szerző filozófus, egyetemi tanár a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen; 2014-2020 között a MOME Doktori Iskoláját vezette, a Pannonhalmi Szemle szerkesztőségének tagja.