„Csak feltételes módban mondták: L. Simon igazgathatja a múzeumot” – nap mint nap hallunk ilyen mondatokat, és inkább csak a magyartanárok meg magamfajta pedánsabbak akadnak fenn azon, hogy itt feltételes módról szó sincs, hiszen az igazgat ige feltételes módja igazgatna, igazgatná, igazgatnátok stb. lenne, a -hat/-het végződést a magyar nyelvtanban nem hívják „feltételes módnak”. Azon viszont nagyon sokan fennakadnak, hogy az igazgathatja (legalább) kétértelmű: az egyik az, hogy ‘lehet, hogy ő fogja igazgatni’, a másik pedig az, hogy ‘megengedték neki, hogy ő igazgassa’. Valóban, a -hat/-het toldaléknak az a kétértelműsége nagyon sokszor megfigyelhető, ha a mondat egész jelentésével mindkét értelmezés összefér. Ha egyértelműsíteni akarjuk, az első értelmét úgy fejezzük ki, ahogy én is írtam: lehet, hogy ő fogja igazgatni; a második értelme az elsődleges, általában ez érvényesül akkor, ha csak a -hat/-het toldalékot használjuk: ő igazgathatja. (A kettő persze ebben az esetben összefügg egymással, hiszen a lehetőség, hogy L. Simon igazgassa a múzeumot, akkor áll elő, ha megengedik neki, felhatalmazzák rá, de a lehetőség és a felhatalmazás akkor sem teljesen ugyanaz. Egy olyan mondatban, mint hogy múzeumlátogatók lophatták el a műkincset, a felhatalmazás nem is igen kerülhet elő az értelmezésben.)

De miért akarja mindenki „feltételes módnak” nevezni a -hat/-het toldalékot? Mi az oka ennek azon kívül, hogy már nem emlékeznek az iskolai elnevezésekre? Azt hiszem, a zűrzavar eredete az, hogy az iskolából mindenki a kijelentő és a feltételes módra emlékszik (esetleg még a felszólító módra, de az nagyon speciális), és a kijelentő módot azzal kapcsolja össze, hogy azt akkor használjuk, amikor „tényszerű” (a beszélő által ténylegesnek gondolt) helyzetekre utalunk. Pedig valójában az igazgathatja is kijelentő módú igealak (feltételes módú alakjai olyanok, mint az igazgathatná, igazgathatnátok stb.), mégsem „tényszerű” állítást fejez ki. Valójában a nyelvészek összefoglaló néven reálisznak nevezik a „tényszerű” állításokat, és irreálisznak a többit (amibe beletartozik a feltételes, a -hat/-het végű meg még mások is). Csak a reálisz terminust és a hozzá tartozó fogalomkört az iskolában nem tanuljuk.

Mi az az igemód?

Elvileg az olyan igemódok, mint a kijelentő, a feltételes, a felszólító stb. nem annyira az igék használatára, mint inkább az alakjukra (általában valamilyen toldalékolt alakjukra) utalnak (ami persze valamennyire együtt jár bizonyos használatokkal, de ez elnevezések nem ezekre a tartalmi vonásokra helyezik a hangsúlyt). Például a magyarban a feltételes mód elnevezés abból származik, hogy az ilyen alakú igék gyakran fordulnak elő feltételes mondatokban, igaz, csak az egyik fajtájukban, amelyekben a beszélő kizárja, hogy a feltétel a valóságban teljesül (pl. Ha lenne majmom… egyúttal kifejezi azt is, hogy a feltétellel ellentétben nincs majmom, szemben azzal, hogy Ha van/lesz majmom…, ami nem tartalmazza, hogy a feltétel ne teljesülhetne most vagy a jövőben). Ennek ellenére ezt a feltételes mód elnevezést inkább csak fantázianévnek tekinthetjük.

A módok tehát igealakok fajtáinak az elnevezései; az egyes nyelvekben az egy-egy igemódhoz sorolt alakok általában sokféle funkciót is betölthetnek, és a nyelvtanok nagyon eltérnek abban, hogy egy-egy nyelvben az igealakok melyik fajtáját milyen módnak nevezik. Ezt mutatja a magyar feltételes mód példája is, egy csomó európai nyelvben (például az újlatin nyelvekben) hasonló neve van hasonló funkciójú igealakoknak, de azért azok is jelentősen eltérnek a használataikban a magyar feltételes módú alakokétól (meg egymáséitól is). Vagy például a magyarban „felszólító módnak” nevezik azt az igealakot, ami többek közt felszólításokban is használatos, de sok más nyelvben inkább kötőmódnak nevezik a hozzá hasonlókat (mert „felszólítónak” azt nevezik, amit csak felszólításokban használnak). A magyarban a „kötőmód” elnevezést csak a nyelvészek használják, nem is igealakok jellemző végződéseire, hanem inkább egész szerkezetekre. (Például abban a mondatban, hogy Kizárt dolog, hogy felkeljen, ahol a szerkezetnek fontos része az is, hogy az igekötő megelőzi az ige tövét, míg felszólításokban követi: Kelj(en) fel!. Én pontosabbnak találnám, ha a magyar igéknek ezt az alakját „kötő-felszólító módúnak” neveznénk, és ezt az elnevezést szoktam használni, de belátom, hogy mivel a legtöbb ilyen „módot” kifejező toldaléknak sokféle használata van, nagyjából reménytelen mindegyiket nagyon találóan elnevezni.

A mód és a modalitás különbsége

Míg a mód szó ragozási sorokat (ún. paradigmákat jelöl), ahogy feljebb már utaltam rá, a modalitás, bár szoros kapcsolatban szokott állni a módokkal, jelentéstani kategória, bizonyos típusú használatokra utal.

A modalitás szó megértéséhez vissza kell nyúlnom a korábbi írásomhoz, amelyben az alternatív világok jelentőségéről írtam. Hogy mi köze a kettőnek egymáshoz? Megbeszéltük, hogy a beszélők nemcsak arról a „valóságról” beszélnek, amit az egyetlen „valóságosnak” tartanak (vagy akarnak beállítani) – az ilyen állításaikat reálisznak nevezi a nyelvészet, és ez mindjárt a modalitások egy nagy csoportja. Úgy beszélünk a jelenről, a múltról (sőt, sokszor paradox módon még a jövőről is), mintha azt az egyetlen ténylegesen megvalósuló forgatókönyvnek találnánk. (A múlt, a jelen és a jövő eleve eltérnek egy kicsit egymástól abból a szempontból, hogy melyikről milyen hitelesen tehetünk reálisz modalitású állításokat, és ebből adódik, hogy a különböző nyelvekben az igeidők és a módok-modalitások rendszere bonyolult módokon összefügghet egymással.)

Elvileg minden más típusú állítást irreálisznak szoktak nevezni, ami nem azt jelenti, hogy „irreálisnak” tekintjük azt, amit ilyen módon állítunk (mert annak a szakmai neve a kontrafaktuális), hanem csak azt, hogy nem kötelezzük el magunkat a realitásuk mellett. Ezek azok a fajta modalitások, amiknek millió változatuk és fajtájuk van, a különböző nyelvekben rengeteg nyelvi eszköz szolgálhat a kifejezésükre, nagyon furcsa különbségek vannak a nyelvek között nemcsak a kifejezésmódjuk, hanem a repertoárjuk között is. Ezért inkább csak példákat hozok fel rájuk.

Az irreálisz modalitások egyik fő jellemzője az, hogy hogyan viszonyulnak a hallgató által vélelmezett realitáshoz, a „tényleges” világhoz. Például a -hat/-het toldalékos igealakok mindig valamilyen irreálisz modalitást fejeznek ki (hiszen a beszélő sosem kötelezi el magát a főigével jelölt esemény, folyamat, állapot stb. bekövetkezte mellett), ezért is keverik össze folyton az elnevezését a „feltételes mód” névvel, de hogy pontosan mi is az a modalitás, az változó. Például amikor az orvos kiszól az irodájából, hogy „Bejöhet!”, azt általában úgy értjük, hogy a páciensnek meg van engedve, hogy bemenjen, míg például akkor, amikor a lavórban korábban úszkáló hal eltűnt, és azt mondjuk, hogy „A macska lehetett”, akkor engedélyről szó sincs, egyszerűen csak azt fejezzük ki, hogy elképzelhető (sőt esetleg valószínű), hogy a macska a felelős a hal eltűnéséért.

Mind a két esetben valamilyen lehetőségnek felel meg a -hat/-het által kifejezett modalitás, de a lehetőség két nagyon eltérő fajtájáról van szó, a ‘megengedett’ és a ‘nem kizárt’ értelemben vett lehetőségnek. Ráadásul léteznek még másféle lehetőségek is, például ‘a természet törvényei nem zárják ki’, ‘a valószínűsége meghalad bizonyos mértéket’, és így tovább.

De mi közük az ilyen értelemben vett modalitásoknak, mint a lehetőségek, az alternatív világokhoz? Természetesen az, hogy akkor értelmezünk egy alternatív világot egy (tényleges) lehetőségnek, ha azt állítjuk róla, hogy (lényeges vonásaiban) akár egybe is eshet azzal az alternatív világgal, amelyet „ténylegesnek”, „valóságosnak” gondolunk. Ezért az ilyen lehetőség- vagy potencialitás-jellegű modalitások mindig arra utalnak, hogy létezik legalább egy olyan alternatív világ, amiben egy bizonyos állítás teljesül (a beteg bejön, a macska ellopta a halat stb.), és ami legalább ebben a vonásában egybeesik a „tényleges” világgal. És a fenti példákból az is kiderül, hogy még mindenféle más viszonyt is előírhatunk ezzel a bizonyos létező alternatív világgal kapcsolatban. Például legyen olyan, ami fontos vonásaiban megegyezik a „tényleges” világgal: abban, hogy mi van benne megengedve, hogy milyenek a természeti törvények, hogy hogyan viselkednek a macskák és más dolgok, és így tovább). Ezek mind-mind eltérő modalitások, de vagy egyáltalán nem is egy konkrét igemóddal fejezzük ki őket (igemódból egy-egy nyelvben legfeljebb maroknyi szokott lenni), vagy ugyanaz az igemód sokukat kifejezheti a szövegkörnyezettől függően.

Természetesen modalitások szerepelnek a feltételes mondatokban is, hiszen az ilyen mondatnak mind az előtagja, mind az utótagja valamilyen alternatív világokra utal. Például Ha lenne (lesz) majmom, jól bánnék (bánok majd) vele: Az előtag olyan alternatív világokról szól, amelyekben van majmom (mint mondtam, a lenne feltételes mód a kontrafaktualitás kifejezése, arra utal, hogy ténylegesen nincs majmom), míg az utótag ugyanezekről az alternatív világokról tesz állítást (mindkét esetben azt, hogy az illető alternatív világokban jól bánok azzal a bizonyos majommal). Azt is említettem már, hogy a feltételes állításoknak ez a modális jellege okozza a különböző modalitású mondatok elnevezésének és az igemódok nevének gyakori keverését.

Az utolsó érdekesség, amit a modalitásokkal kapcsolatban szerintem még fontos tudni, az, hogy a „lehetőség” típusú modalitásokkal szemben a másik leggyakoribb típus az, amit (szerintem elég rossz szóválasztással) „szükségszerűség” típusú modalitásoknak neveznek. Az eddigi példákban láttuk, hogy a lehetőségek mindig azt állítják, hogy létezik (legalább egy) alternatív világ, ami eleget tesz bizonyos követelményeknek. Ezzel szemben a „szükségszerűség” típusú modális állítás azt mondja ki, hogy bizonyos alternatív világok mindannyian megfelelnek a mondatban kifejezett elvárásoknak. Így például az L. Simonnak kell igazgatnia a múzeumot vagy a Be kell menni típusú mondatok a logika, illetve a formális szemantika megközelítése szerint azt állítják, hogy minden fajta alternatív világban, ami eleget tesz bizonyos, a mondatokban, illetve a szövegkörnyezetben felállított követelményeknek, teljesül valami. Például minden alternatív világban, amelyben a kormányzat óhajai teljesülnek, L. Simon igazgatja a múzeumot, illetve minden alternatív világban, amelyben az orvos kérésének eleget tesznek, a beteg bemegy hozzá. Azért is írtam, hogy a „szükségszerű” szó nem a legalkalmasabb ennek a jelölésére, mert csak igen ritkán van szó valódi szükségszerűségről, inkább elvárások, ígéretek, preferált helyzetek kerülnek szóba.

Világos, hogy mindaz, amit a feltételes mondatokról mint modális állításokról mondtam, ugyanebbe a kategóriába tartozik. Azokban a mondatokban, hogy Ha lenne (lesz) majmom, jól bánnék (bánok majd) vele, szintén egyfajta „szükségszerűség” típusú modalitást használtam, mert úgy értem, hogy valahány alternatív világban teljesül a mondat előtagja, mindig teljesülni fog az utótagja is. Így tehát a feltételes mondatoknak sokkal inkább a szükségszerűséghez, mint a potencialitáshoz van közük, és ezen belül is egészen szoros szálak fűzik őket az úgynevezett univerzális állításokhoz, amelyekben nem egyes létezőkről, hanem létezők tömegéről, esetleg minden létezőről teszünk állítást (egyszerre nyilatkozom az összes olyan majomról, ami valaha az enyém lenne vagy lesz).

Úgyhogy ne csodálkozzunk, ha azt találjuk, hogy a különböző nyelvekben a modalitások nemcsak a mindenféle igemódokkal (meg modalitást kifejező képzőkkel stb.) függnek össze bonyolult módokon, meg persze a határozószókkal, az igeidőkkel és igefajtákkal, hanem még azzal is, hogy egyes egyénekről, vagy pedig egyének és események sokaságáról beszélünk-e.

A szerző nyelvész, a Nyelvtudományi Intézet főmunkatársa, korábbi cikkei itt olvashatók.