A Szent István-termet hatalmas munkával építették újra, de legalább ilyen nehéz lesz jóra használni

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

Ha figyelmesen pásztázzuk a Budavári Palota déli falait, feltűnhet, hogy a megszokott barnás vakolatot egy szakaszon homokszín váltotta fel. Annak, aki nem követi szorosan a Budavári Palota és környezetének megújulását, mindez csupán egy színfolt, pedig a homlokzatfestés módosulása komoly munkákra utal. A palota déli nyaktagjának egy részét – amely 1967 óta a Budapesti Történeti Múzeum egy részének adott otthont – a Szent István-terem rekonstruálása kedvéért építették újra a Nemzeti Hauszmann Program keretében. Hetek óta terjed a hír a helyszín saját közösségimédia-oldalain és másutt, hogy 2021. augusztus 20-án megnyitják a Vár legújabb „régi” terét. A Buda 1944–1945-ös ostromában voltaképpen megsemmisült terem újraalkotásában az elmúlt öt évben több száz művészettörténész, alkotóművész, restaurátor és műszaki szakember vett részt. Mindenekelőtt az ő munkájuknak és nem a Hauszmann-programot övező indulatoknak a tükrében érdemes megvizsgálni, hogy pontosan mi is épült most meg, és milyen szerep várhat rá.

1000, 1900, 1945: az enteriőr rövid története

Az eredeti Szent István-terem építése a századok során több radikális át-, sőt újraépítést megélt Budavári Palota történetének 1867 és 1945 közötti szakaszához tartozik. Hogy a lényegében Mária Teréziától megörökölt palota és a környező negyed nem képes kiszolgálni az uralkodót és az udvari igényeket, az Ferenc József kiegyezést követő koronázásakor derült ki. A dualizmuskori és a jelenkori építkezések közötti párhuzamok egyike, hogy a kormányzat akkor is integráltan, környezetével együtt gondolkodott a Királyi Palota jövőjéről. Mielőtt hozzákezdtek volna az építmény bővítéséhez, az alatta húzódó, középkori erődmaradványokkal szabdalt keleti várlejtő és a Duna-part méltó rendezését jelentő Várkert Bazár megépítéséről gondoskodtak. A bazár 1875 és 1883 között készült el a korszak vezető építésze, Ybl Miklós elképzelései szerint. Szintén Ybl mutatta be Ferenc Józsefnek még 1883-ban az új palota terveit, de az előkészületek egészen 1890-ig elhúzódtak, és így az 1891-ben elhunyt építész mindössze a munkálatok kezdetét érhette meg. Már az Ybl helyébe lépő és koncepcióját saját ízlése szerint továbbformáló Hauszmann Alajos volt az, aki 1897-ben megbízást kapott három „történeti díszterem”, a Habsburg-, a Hunyadi- és a Szent István-terem megtervezésére.

A Királyi Palota három történeti díszterme közül a legnagyobb, a Habsburg-terem, mennyezetén Lotz Károly „I. Ferenc József és Erzsébet királyné apoteózisa” című festményévelFotó: Csiky Imre / Wikimedia Commons

A király rendelkezése szerint a Szent István-teremmel az államalapítónak, valamint az Árpád-házi királyoknak kellett méltó emléket állítani. Hauszmann egy valamivel több mint 11 méter hosszú és 6 méter széles, finoman bizánci hangulatot keltő, de alapvetően neoromán stílusú termet álmodott a várba. Az enteriőr látványát mázas kerámiamunkák – többek között az István mellszobrával díszített kandalló és tíz Árpád-házi királyt és királylányt ábrázoló kerámiafestmények – és nemesfaburkolatok határozták meg. A terem berendezésében az egyébként is tiszteletre méltó késő dualizmuskori magyar iparművészet olyan alakjai működtek közre, mint a bútorgyáros Thék Endre, a díszműkovács Jungfer Gyula, az Európa-szerte híres kerámiamanufaktúrát üzemeltető Zsolnay Vilmos és fia, Miklós. (Izgalmas részlet, hogy a történeti díszterem alapötlete is a pécsi családtól származott, viszont Hauszmann alighanem elorozta a tervezés jogát a kezdeményező Zsolnayaktól, akiknek be kellett érniük a kerámiamunkák kivitelezésével.) Az iparművészeti együttest 1900 elején Thék Üllői úti üzemében a király és a budapesti közönség, majd ugyanebben évben a párizsi világkiállítás publikuma is megnézhette. A francia fővárosban nagydíjjal kitüntetett termet végül 1902-ben adták át véglegesnek szánt helyén.

Az eredeti Szent István-terem a délkeleti sarokból fotózva, 1903 előtt (Rigler József Ede nyomdájából származó képeslap)Forrás: Wikimedia Commons

A Királyi Palota Ybl és Hauszmann által kialakított változatában a most újraépített díszterem a második világháború végéig maradt fenn. A komplexum neobarokk pompája és berendezésének túlnyomó része vagy az ostromban semmisült meg, vagy a szovjetek érkezését követő tűzesetek, fosztogatások, idővel pedig a szisztematikus bontások során veszett oda. Mint közismert, a palota felújítása a háború után hosszú évtizedekig elnyúlt. Sorsa sokáig nem volt egyértelmű, de végül az államszocialista vezetés nem saját magának tartotta meg a várat, hanem átengedte a kultúrának. A második világháborút követő hosszadalmas, több hullámos felújítási munkálatok után, 1967 és 1985 között költözött be a Budapesti Történeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria, az Országos Széchényi Könyvtár és a rendszerváltás idején megszűnt Munkásmozgalmi Múzeum. Az épületegyüttes a mai napig ebben a kontextusban érhető el a látogatók számára, vagyis aki felmegy a Várba, kulturális tevékenységet végez: a vörösmárvány burkolatok ölelésében kiállítást néz, könyvtáraz, vagy a történelmi negyedben bolyong.

István király eredetileg Strobl Alajos által mintázott mellszobra (a büszt az általa díszített kandallóval együtt a Zsolnay-gyárban készült)Forrás: Várkapitányság

A Budavári Palota Magyarország talán legnagyobb szimbolikus jelentőséggel bíró építménye, de az biztos, hogy nincs még egy építészeti emlékünk, amelynek ennyire összetett lenne a története. Hosszan lehetne írni bármelyik szobájáról, nemhogy a Szent István-teremről, amely eredetileg is izgalmas enteriőr volt, ráadásul a Hauszmann-program révén 2021-ben talán híresebbé vált, mint valaha. De vajon sikerült-e hitelesen helyreállítani, jót tesz-e a historizmus történelmi emlékezetünknek, és mire használják majd azután, hogy augusztus 20-án ünnepélyesen megnyílik?

Hiteles vagy hamis?

Az európai, illetve a nyugati műemlékvédelem fontos szempontja a hitelesség, az autenticitás, amit maguk a szakmabeliek is nehezen definiálnak. Azok a szakemberek, akik ma is hivatkozási alapnak tekintik az 1964-es velencei kartát, csak azt a műemléki munkát sorolják a hiteles helyreállítások közé, amely anyagi értelemben is őrzi az eredeti építészeti művet (illetve azt, ami abból fennmaradt). E felfogás szerint a legjobb szívvel autentikus másolatnak nevezhetjük az új Szent István-termet, hiszen részben a háborúban, részben a háború utáni bontások során a berendezés néhány apró töredék kivételével teljesen elpusztult. Viszont a majdnem hiánytalanul megmaradt Hauszmann-féle terveknek és a Rostás Péter által vezetett kutatásoknak köszönhetően tisztában lehetünk az enteriőr arányaival, anyaghasználatával, ornamentikájával, vagyis azzal, hogy milyen látványt nyújtott és miből épült fel egykor a terem.

Bojt a Gelb Mór és fia budapesti műhelyében készült, illetve egy francia partnermanufaktúrában arannyal hímzett függöny kópiájárólForrás: Várkapitányság

Az eredeti tervek alapján, de nem az eredeti alkotó által kivitelezett műveket a művészettörténészek másolatnak tartják, mivel nem teljesül a műtárgy- és műemlékvédelem egyik fontos kritériuma, az anyagi eredetiség és folytonosság. Ha belegondolunk, ez a meggyőződés egybevág a laikusok véleményével: ami elpusztult, azt helyreállítani sem lehet. Újraalkotni viszont igen, és a kópiák remekül illusztrálhatják az eredetit. Nincs is velük baj addig, amíg a másolatok státuszának megfelelően kezelik és mutatják be őket a tárlatvezetések során, brossúrákban, ismeretterjesztő írásokban – mindazokban a szövegekben, amelyekre támaszkodva a látogató kialakíthatja a (másolt) tárgyhoz vagy térhez kötődő viszonyát.

Jót tesz a historizmus a történelmi emlékezetünknek?

A kormányzat budavári tervei és annak eddig megvalósított elemei – a Lovarda és a Főőrség újraépítése a palota tőszomszédságában – már tíz éve nem hagyják nyugodni sem a szakmát, sem a közéletet (sokat elárul, hogy a vitának csak az egyik kicsúcsosodását jelentette a Telex indulatoktól sem mentes tavaszi cikksorozata, ami hamar tovább is gyűrűzött). A palota 1944–45-ben elpusztult állapotának visszaépítésével szemben megfogalmazott ellenérvek tekintélyes része a historizmus szimbolikáját firtatta. Az aggodalmakat megfogalmazó szakemberek a tér politikai reprezentációs célú felhasználásától, sőt egyenesen kihasználásától tartanak, és arra a tényre hívják fel a figyelmet, hogy a neostílusok egy olyan korszak esztétikai hagyományát idézik meg, amelyre sok magyar nem gondol vissza felhőtlenül.

A terem északkeleti része két Árpád-házi király (II. Endre, IV. Béla) és lányaik (Szent Erzsébet, Szent Margit) Roskovics Ignác kartonját követő kerámiafestményeinek, Thék Endre gyárában készült bútorok és asztalosmunkák, illetve a Neuschlosz fivérek díszparkettájának másolatávalForrás: Várkapitányság

Az építészek, történészek és más bölcsészek polémiájában a neoromán Szent István-terem szintén az érvek kereszttüzébe került, persze méreteinél fogva kevésbé, mint az épületrekonstrukciók. Mielőtt azonban elkezdenénk következtetni az egyszerre középkori és 19. századi hangulatú díszterem emlékezetformáló szerepére, érdemes megállapítani, hogy az enteriőrt egy olyan épületegyüttesben rekonstruálták, aminek a homlokzatai a mai napig historizálók. Igaz, a 20. század második felében a Ferenc József által épített és Horthy Miklós által használt palota belső tereit az államszocialista idők ízlésének megfelelően rendezték be, illetve kívülről is a hauszmanninál sematikusabb homlokzatokat kapott – például nem állították helyre a neobarokk kupolát és a bejárat tengelyében díszelgő Habsburg-lépcsőt sem –, de a Budavári Palota Kádár János alatt sem alakult át modern épületté. Homlokzatának egyes szakaszai a mai napig kimondottan neobarokk stílusúak. Vajon felróható-e a historizmusnak, hogy rosszkor volt rossz helyen? Jelen pillanatban talán az a legbölcsebb, ha erre a kérdésre egy másikkal felelünk.

Mi volt és mi lesz a terem rendeltetése?

A Szent István-terem újraépítését ugyanis legitimálhatja annak utóélete, magyarul az, hogy mit kezd vele az újraépítője, a kormány, illetve a Budapesti Történeti Múzeum és a Várkapitányság, amelyekre anyagi, illetve szellemi értelemben bízták az enteriőrt. A Hauszmann-program által érintett első várpalotán belüli tér rekonstrukciója végén nemcsak építészeti, hanem szimbolikus értelemben is kérdés, hogy ez a bő 70 négyzetméter alapterületű enteriőr mibe ágyazódik bele, milyen funkciót lát el az épületen belül, és – ezzel szoros összefüggésben – milyen üzenetet közvetít számunkra.

A Szent István-teremForrás: Várkapitányság

Hauszmann Alajos a termet a déli nyaktagba, vagyis abba az épületrészbe tervezte, amely a barokk kori déli tömböt az új nyugati – Tabán felé eső – szárnnyal köti össze. A Kádár-korban a művelődési intézmények közül ezt a nyaktagot a déli tömbbel együtt a Budapesti Történeti Múzeum kapta meg. A földszintjén alakították ki a múzeum bejáratát és közönségforgalmi tereit, az első emelet – az elpusztult Szent István-terem, illetve a szomszédos előszoba és folyosó hűlt helye – pedig a BTM metszetgyűjteményének őrzési és kiállítóhelyeként szolgált. Az ebben a tekintetben is hitelességre törekvő rekonstruktőrök ugyanide építették vissza a dísztermet, amit innentől fogva a BTM újragondolt palotatörténeti kiállításán keresztül érhet el a látogató. Ha nem csukott szemmel rohan a teremig, akkor a Farbaky Péter és Rostás Péter művészettörténészek által rendezett tárlat alapján meg kell ismernie a Királyi Palota újkori történetét az 1944–45-ös pusztulással és az azt követő radikális átépítésekkel együtt. Ha végigjárja ezt a kiállítást, a látogató már nem léphet úgy be a Szent István-terembe, hogy ne lenne tisztában azzal, hogy éppen egy másolatban jár. Ezzel együtt a tér bemutatása történészi szempontból nem kifogásolható, hiszen világos muzeológiai koncepció készíti elő. Így a régi-új történeti díszterem a Várban felkereshető állandó kiállítások egyike lesz, ami a 20. század eleji magyarországi iparművészetnek és állami reprezentációnak állít emléket.

A Szent István-terem egykori helyén kialakított metszettári kiállítóhelyiség és a metszettár, ahol a palota szóban forgó szárnyába és a nyaktagba 1967-ben beköltöző Budapesti Történeti Múzeum gyűjteményi részlegét őrizték és mutatták be, 2016Fotó: Tihanyi Bence / BTM

Az enteriőr lehetséges értelmezési platformjai közül a politikai – talán le sem kellene írni – jóval ingoványosabb, mint a történészek és muzeológusok által kijelölhető értelmezési mező. A politikai hatalom természeténél fogva mindig törekedett arra, hogy az elérhető reprezentatív tereket saját emlékezetpolitikájának szolgálatába állítsa.

A királyi család és Hauszmann a történeti dísztermeket – szűken értett funkciójukat tekintve – az udvari életet szolgáló reprezentatív tereknek, vagyis fogadások, vacsorák, bálok helyszínének szánták. Az ott ábrázolt alakokkal és díszítésekkel viszont nem csupán az előkelő vendégek dicséreteire pályáztak, hanem a társadalom azon tagjainak is üzenni akartak, akik legfeljebb akkor léphettek be ezekbe a terekbe, ha befizették magukat egy palotakörtúrára. Szent István alakja 1900 körül a nyugatiasságot, a törvényességet, a felülről, egységesen vezetett birodalmat szimbolizálta, szemben Árpád vezérrel, aki az ősinek és nemzetinek tekintett hagyományok megtestesítője volt. Ez a jelentésbeli kontraszt szépen beleillett abba a birodalmi, Bécsnek is tetsző narratívába, amelynek keretében Szent István alakja politikailag értelmezhető jelképes erőre tett szert. Ez egyébként nem jelentette azt, hogy az államalapító király került a Habsburgok magyar emlékezetpolitikájának csúcsára, ahogy ezt a három történeti díszterem palotaegyüttesen belüli elhelyezkedése és méretei is tükrözik: a keleti szárnyban, vagyis a dunai panorámával rendelkező oldalon egyedül a Habsburg-terem kapott helyett, míg a Szent István- és a Hunyadi-termet a déli, illetve a nyugati, kisebb presztízsű szárnyakban alakították ki.

2021-ben, a hivatalos megnyitó napján úgy tűnik, hogy a jelenlegi kormány az új Szent István-termet, pontosabban a névadó államalapító király emlékezetét elsőként egy nem-történeti kísérőkiállítás segítségével keretezi. A BTM palotatörténeti kiállításával átellenes oldalon Havadtőy Sámuel ajtóinstallációi találhatók, melyek István Szent Imre herceghez intézett intelmeit aktualizálják. A Szent István-i örökség ebben az olvasatban az erős és keresztény ország.

A Thék Endre gyárában készített trónszerű ülőbútor másolataForrás: Várkapitányság

Míg a helyszínen a terem bemutatását és kontextualizálását a Budapesti Történeti Múzeumra, illetve ajtóinstallációkra bízták, az online érdeklődők tájékoztatását a Várkapitányságra. A Miniszterelnökséghez tartozó szervezet tartja fenn a terem hivatalos honlapját és közösségimédia-oldalait. Ezeken az attrakcióként kezelt terem pompája, eredeti alkotói és a szenzációként beharangozott újjáépítés (az „újjászületés”) áll a középpontban; az enteriőr pusztulása és a palota történetének sötét fejezetei éppen csak említésre kerülnek. Így gyökeresen más értelmezést kapnak azok, akik személyesen el tudnak menni a palotába, illetve azok, akik az interneten olvasnak a témáról. A tér eufemizált, politikatörténetből kiemelt elbeszélésének pedig az a veszélye, hogy csak a Ferenc József- és Szent István-reprezentáció egymást kölcsönös fénybe vonó ragyogása, illetve áttételesen a mindenkori magyar állam csillogása marad látható, a mindettől elválaszthatlan sötét árnyékok viszont nem.

Éppen a hivatalos oldalakon makulátlanul ragyogó történelem, ez az egyszerre ezerévesnek és nagyon mainak látszani akaró Instagram-historizmus világít rá arra is, hogy mekkora szükségünk van történészekre és muzeológusokra. A sokak számára fontos történelmi emlékek keretezésére mindig igényt fog tartani a politika. Nem is róható fel egy intézménynek, hogy az általa bemutatott tárgyakba vagy terekbe belekódolható a politikai üzenet mindaddig, amíg a múzeum törekszik arra, hogy a teljes történetüket elbeszélje. Mindez szükséges ahhoz, hogy azokat a tereket és eseményeket, amelyeket kitüntetünk a figyelmünkkel, képesek legyünk újabb és újabb látószögekből vizsgálni. Vagyis, továbbköltve az István, a király egyik sorát, sosem „késő a múltat újraértelmezni”.

A szerző az ELTE BTK Atelier Interdiszciplináris Történeti Tanszék kulturális örökség mesterszakos hallgatója. A műhely további cikkei a Qubiten itt olvashatók.


Kapcsolódó cikkek: