Minél távolabbról, minél pontosabban: precíziós csapásmérés 11 ezer kilométerről
Augusztus végén, az afganisztáni kivonulás káoszában terrortámadás történt a kabuli Hamid Karzai Nemzetközi Repülőtéren: öngyilkos merénylők bombát robbantottak. A több tucat halálos áldozatot követelő merényletet az amerikaiak precíziós csapásmérő fegyverrel, egy AGM–114 Hellfire-rel torolták meg.
A Hellfire nem hagyományos robbanófejet szállított, hanem egy R–9X típusjelű töltetet. Feltehetőleg, tegyük hozzá, mert a repülő Ginsunak (magyarul nindzsabombának) is nevezett R–9X létezését az amerikai kormány hivatalosan sosem ismerte el. Pedig eszelős fegyver: a nagyjából ötvenkilós eszközből közvetlenül a becsapódás előtt óriási pengék csapódnak ki, amik a felszabaduló kinetikus energia hatására miszlikbe aprítják a célpontot.
De mi ez a hátborzongató űrtechnológia? Nos, hátborzongatónak joggal nevezhető, de űrtechnológiának bajosan. Az első precíziós csapásmérő fegyvereket (precision guided munition, PGM) nagyjából egy évszázada vetették be, az AGM Hellfire-t pedig csaknem 50 éve állította rendszerbe az amerikai hadsereg – legfeljebb a robbanófej helyett használt nindzsa-botmixer mondható újdonságnak.
Nagy hatótávolságú fegyvereket (esetünkben: rakétákat) már több mint 80 éve használunk – igaz, akkoriban nem a célzott, minél kevesebb járulékos kárt okozó támadás volt a cél, hanem az ellenkezője, a lehető legnagyobb károkozás. A II. világháborúban a nácik London terrorbombázására használták a V–1 rakétákat, és a nukleáris robbanófejet szállító interkontinentális ballisztikus rakétákat (ICBM) is tömegpusztító fegyvernek szánták.
A célzott csapásmérésre alkalmas eszközök a kilencvenes években, az öbölháború és a Sivatagi Vihar idején váltak az amerikai arzenál fontos eszközeivé. Bár a kijelölt célpontoknak csupán 9 százalékát lőtték ki PGM-ekkel, a megsemmisített objektumok több mint 70 százalékát ezekkel pusztították el. Az Egyesült Államok temérdek időt, pénzt és erőforrást fordított precíziós csapásmérő fegyverek fejlesztésére. A modern harcászati fejleményeket elnézve ez jól megtérülő befektetésnek tűnik.
1927-1945: a pilóta nélküli repülőtől a siklóbombáig
A magyar nyelvben az irányított rakétákat távirányítású robotrepülőgépeknek hívjuk. Az angol cruise missile tükörfordítása (cirkálórakéta) ugyan jobban fedi a valóságot, de a hivatalos magyar név jobban illik a fegyvertípus történelmi előzményeihez. Az első irányított robbanótöltetek ugyanis tényleg távvezérlésű repülőgépek voltak, és igen régóta kísérleteznek velük.
A brit Királyi Légierő (Royal Aircraft Establishment) 1927. július 20-án hajtotta végre az első szűzrepülést a Larynx (Long Range Gun with Lynx engine) nevű távvezérlésű robotrepülővel. A 200 lóerős, óránként 320 kilométeres csúcssebességű egyfedelű gép pilóta nélküli kamikaze volt: a gépet vezérlő robotpilótát Archibald Low professzor tervezte, aki először a német Zeppelinek ellenfelének szánt Ruston Proctor AT kétfedelűekben használta először a technológiát.
Száz éve ez a fegyvertípus csak érdekes kísérlet volt; évtizedekig tartott, amíg a háborúzó nemzetek felismerték a jelentőségét és fontosságát. A náci légierő, a Luftwaffe már a spanyol polgárháború alatt megfigyelte, hogy milyen nehéz kilőni a mozgó tengeri célpontokat. A problémát a Fritz X, a PC 1400 (Panzersprengbombe Cylindrisch 1400 Kg) páncéltörő bomba továbbfejlesztett változatával próbálták kiküszöbölni. A cirkálók és csatahajók elsüllyesztésére szánt Fritz X úgynevezett siklóbomba (glide bomb) volt: négy vezérsíkját rádió-távirányítással lehetett irányítani, így a töltet kioldása után is szabályozható maradt a röppályája.
Ennél jóval komplexebb konstrukció volt a Henschel Hs–293 siklóbomba. A csaknem egytonnás tömeg felét a robbanótöltet adta; a Walter rakétahajtómű 580 kilométeres óránkénti sebességre gyorsította a géptestet; a célra tartást az A modellnél kábellel, a B modellnél rádióvezérléssel szabályozták.
1946-1972: tömegpusztító eszközök kontra tévékamerák és lézervezérlés
Mint tudjuk, nem a siklóbombák, hanem a Hirosimára és Nagaszakira dobott atombombák döntötték el a második világháború végkimenetelét. Ugyanakkor 1944-től már az amerikaiak is dolgozni kezdtek a saját precíziós bombáikon. A 910 kilogrammos robbanótöltetet szállító GB–4-et tévékamerával állították volna célra, de a csendes-óceáni hadszíntéren befejeződtek az összecsapások, mire rendszeresítették volna a fegyvertípust. A tapasztalatokat ugyanakkor később hasznosítani tudták. A tévékamerával felszerelt (elektrooptikai) bombák terveit a hatvanas években porolták le a Martin Mariettánál: a fegyver-, vegyszer- és repülőgépgyártó vállalat mérnökei alkották meg az AGM–62 Walleye-t, a világ első PGM-jét.
A Walleye-t már nyugodt szívvel lehetett okosbombának nevezni. Bár nem volt hajtóműve, a televíziós célrásegítéssel könnyű volt elmanőverezni a célpontig: a pilóta csak kijelölte a célpontot a tévé képernyőjén, kioldotta a bombát, és (vérbeli fire-and-forget rendszerhez méltóan) máris más irányba fordíthatta a gép orrát. A fejlesztés négy évig tartott, amibe a haditengerészetet is bevonták, hogy finanszírozzák a tervezők éveken át tartó munkáját. A Walleye hat különböző inkarnációt ért meg, és egészen az AGM–65 Maverick 1972-es rendszerbe állításáig használták.
A Maverick nagy szolgálatot tett az Egyesült Államok hadseregének. A vietnámi háborúban csak a precíziós csapásmérésre alkalmas lézervezérlésű Maverickekkel sikerült lerombolni a Thanh Hóa hidat, amit az amerikaiak több mint 800 bevetés során próbáltak meg elpusztítani – sikertelenül. Bár korábbi szőnyegbombázások holdbéli tájjá változtatták a környéket, a híd ép maradt, egészen addig, amíg négy, lézervezérlésű Maverickekkel megpakolt repülőgép le nem rombolta.
Amerika elvesztette a vietnámi háborút, de megtanulta a leckét: többet ér néhány, a stratégiai fontosságú célpontokat biztosan telibe találó irányított rakéta, mint a kontrollálatlan szőnyegbombázás.
1972-2000: ha nincs lézered, legyen GPS-ed
A lézervezérlésű eszközök elterjedését az 1971-ben bemutatott mikroprocesszorok fejlődése és a miniatürizáció is segítette. 1982-ben, a falklandi háborúban is használták az irányított lézervezérlésű rakétákat, de a technológia főpróbája az 1991-es öbölháború volt. Az Irak elleni koalíció (és főleg az amerikaiak) már rendszerszinten, és nem különlegességként használta a korabeli csúcstechnológiát: a Raytheon által gyártott Paveway-t, a franciák által fejlesztett, szilárd hajtóanyagú AS.30 Lasert és a Boeing AGM–84E SLAM (Standoff Land Attack Missile) rakétáit.
Az öbölháború, illetve az 1999-es koszovói háború nemcsak a lézervezérlésű bombák hatékonyságát mutatta meg, hanem a technológia hátulütőjét is: a levegőből indítható, földi célpontokat támadó fegyverek célzó berendezése rossz időjárási körülmények között az átlagosnál megbízhatatlanabbá vált.
Ezt a problémát a Joint Direct Attack Munition (JDAM) és a Joint Standoff Weapon (JSOW) fegyverrendszerek megjelenése küszöbölte ki, mivel a műholdvezérlésű rakéták a GPS rendszert használták a célrásegítéshez.
A JDAM előnye, hogy a nem irányított bombákat is időjárás-független, precíziós fegyverré változtathatja; a hátránya pedig az, hogy a GPS-t könnyű megzavarni, így a műholdvezérlésű bombák zavar esetén csak a kevésbé pontos tehetetlenségi (inerciális) navigációs rendszerre támaszkodhatnak.
2000-2021: felzárkózó riválisok, egyre növekvő precizitás
Az eddig elhangzottak alapján sejthető, hogy a precíziós csapásmérő eszközök használata nem újkeletű jelenség; épp ezért nem is teszünk kísérletet az elmúlt 80-100 év fegyvertípusainak bemutatására. Még az amerikaiakéra sem. A kettőt nehéz szétválasztani, mert ezen a területen az Egyesült Államok dominanciája vitathatatlan – igaz, a rivális nemzetek is kezdenek felzárkózni.
Az elmúlt egy-másfél évtizedben a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg (PLA) számos, precíziós csapásmérésre alkalmas fegyvert fejlesztett: köztük manőverezhető, légkörbe be- és kilépő interkontinentális, illetve rövid hatótávolságú rakétákat (például az LS-PGB-t, az LT-PGB-t, vagy a Dongfeng rakétacsaládot), amik több mint ezer kilométerről is kilőhetik az amerikai repülőgép-hordozókat.
Kína nem az egyetlen feltörekvő versenyző. Vlagyimir Putyin orosz elnök a 2012-es választási kampányában arról beszélt, hogy fontos felzárkózni ezen a területen az Egyesült Államokhoz; a közlésével nagy sikert aratott. Hogy a fejlesztés milyen ütemben halad, az már más kérdés: az S–5, S–8 és S–13-as butarakétákat felokosító lézeres célzórendszer, az Ugroza fejlesztése már a kilencvenes években megkezdődött, de nem tudni, hogy azóta milyen mértékben használták az arzenál fejlesztésére.
Mindeközben Irán és más Amerika-ellenes nemzetek is egyre bővítik a precíziós csapásmérésre alkalmas arzenáljukat. Hogy ezek a fejlesztések milyen készültségi fázisban járnak, arról nem tudni. Egyedül az a biztos, hogy az elmúlt két-három évtizedben az Egyesült Államok volt az egyetlen nemzet, amely képes volt hadrendbe állítani és hatékonyan használni a rendelkezésre álló felderítő-csapásmérő arzenálját a Föld bármely pontján.
A távolságot, mint üveggolyót, megkapod
Ha már itt tartunk, érdemes elmerengeni a hatótávolság kérdésén is. Az eddigi felsorolásban szereplő precíziós fegyverek zömmel levegő-föld rakéták (air-to-ground missile, AGM) voltak, vagyis repülőgépről indítható, földi célpontokat támadó töltetek. Ezek bajosan nevezhetők nagy hatótávolságú fegyvereknek, technikailag mégis annak számítanak, ugyanis a definíció nem a csapásméréshez használt fegyver, hanem a fegyvert hordozó platform vezérlési hatótávolságából indul ki.
A valós idejű célzást biztosító eszközökkel egy drónpilóta a Föld átellenes pontjáról támadást indíthat egy kis hatótávolságú célkövető rakétával; nem kell a repülőgépben ülnie, mint a vadászpilótáknak. Ilyen értelemben tehát a General Atomics MQ–9 Reaper drónokról indított AGM–114 Hellfire rakéták 11 kilométeres hatótávolsága több nagyságrenddel növelhető.
A definíció ugyanakkor nem értelmetlen. Nemcsak a kabuli robbantásos merénylet szervezőit célzó nindzsabombát, hanem a 2020-as, tálib parancsnokokra irányuló dróntámadáshoz is MQ–9 Reapereket és Hellfire rakétákat használtak, de a drónpilóták és a vezérkar mindkét esetben a nevadai központból irányították az akciót. Hiába, hogy a Hellfire hatótávolsága alig 11 kilométer: a vezérlőrendszer és a célpont közti távolság ennek az ezerszerese.
Az Egyesült Államok diktálta fegyverkezési trendekből az olvasható ki, hogy a „sok lúd disznót győz“ megközelítés egyre kevésbé érvényes. A modern háborúkat nem tömegpusztító fegyverekkel, szőnyegbombázással és több tízezer katona feláldozásával vívják, hanem egyre nagyobb hatótávolságú, egyre kevesebb emberi közreműködést igénylő, minimális járulékos károkozást okozó fegyverrendszerekkel.
Ez a trend nemcsak a rakétatechnológiában, hanem a fegyverkezés más területein is észlelhető. Az Egyesült Államok kísérleti fegyverfejlesztéseit finanszírozó DARPA az olyan eszközökben is fantáziát lát, mint a mesterlövészpuskákba szánt célkövető okoslőszer (EXACTO), vagy a haditengerészet félmilliárd dollárt felemésztő (igaz, idén júliusban lefújt) railgun-projektje. Mindkét eszköz hasonló elvre épült: a precíz csapásmérést helyezi előtérbe a golyózáporral és a pokoltűzzel szemben.
A történelmi tapasztalatok és a statisztikák egyaránt azt mutatják, hogy a totális háború egyre inkább a múlt ködébe vész. Ma már nem kell egész országokat felperzselni a hatékony ellentámadás kedvéért: elég, ha oda ütnek, ahol a legjobban fáj.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
