Míg nevét korábban csak szűk körben ismerték, idén tavasszal a Christie’s-nél eladott NFT-jével egyből a harmadik legdrágább élő művésszé vált Mike Winkelmann, művésznevén Beeple. Őszre is tartogatott meglepetést: most egy fizikailag is létező műtárgy és az NFT kombinálásával sepert be közel 30 millió dollárt.

Néhány éve még szinte senki sem hallott az NFT-kről – hogy mik is az NFT-k, a non-fungible, azaz nem helyettesíthető tokenek, arról a Qubit itt, az Artportal itt írt részletesen –, mára viszont a műkereskedelem egyik legdinamikusabban fejlődő ágazatává váltak. Kialakultak saját piacterei – a legnagyobb közülük a Nifty Gateway –, de bekapcsolódtak a bizniszbe a nagy nemzetközi aukciósházak is, amelyek között a Christie’s játszott úttörő szerepet, de gyorsan beállt a sorba a Sotheby’s és a Phillips is. Magyarországon a Kieselbach Galéria árverezett először NFT technológiával a blokkláncon védett képet. Weiler Péter Kádár János segít apámnak beprogramozni az új színes tévénket című munkáját júniusban 750 ezer forintért vásárolták meg.

Január és szeptember között 3,5 milliárd dollár értékű NFT cserélt gazdát a globális műpiacon, és a trendek további forgalombővülést valószínűsítenek. A gyűjtők szélesebb köre először akkor találkozott az NFT fogalmával, amikor idén március 11-én a Christie’s-nél kalapács alá került Beeple digitális kollázsa, Az első ötezer nap, pontosabban az abból készült NFT, ami szerény, 100 dolláros kikiáltási árról indulva 69 millióig jutott, egy csapásra világhírűvé téve szerzőjét és valósággal rákényszerítve a műpiacot arra, hogy komolyan vegye az NFT-ket. Több mint fél év elteltével már látható, hogy ez meg is történt – legalábbis ezt bizonyítják az említett forgalmi adatok –, ugyanakkor jól látszik az is, hogy a „hagyományos” műtárgyakat és az NFT-ket vásárló gyűjtők között egyelőre viszonylag kevés az átfedés; az NFT-ket többségükben olyanok veszik, akik munkájukban is közelebb állnak az információs technológiákhoz, a digitális világhoz, sokszor kifejezetten a kriptovalutákhoz.

Beeple, aki nyilvánvalóan nincs híján az üzleti érzéknek, úgy döntött, segít közelebb hozni egymáshoz ezt a két gyűjtői kört – azaz megpróbálja bővíteni azok körét, akik művei potenciális vásárlói lehetnek. Emellett tudatában van annak is, hogy Az első ötezer nap kiugró sikere annak is volt köszönhető, hogy a maga nemében az első volt a piacon. A divatok, egy-egy mű művészi értékének megítélése – és ezáltal pillanatnyi kereskedelmi értéke – változhat az idők során, de az elsőséget nem lehet elvenni, az stabilan értéknövelő tényező marad. Erre is láttunk már nagyon szép példát idén: Banksy-nek az a munkája, amelyet a keretébe épített iratmegsemmisítő berendezés az árverésen történt leütésének pillanatában félig csíkokra szabdalt, az első olyan műtárgy lett a piacon, ami értékesítésének pillanatában nyerte el végleges formáját. Banksy azzal is jelezte, hogy már nem ugyanarról a műről van szó, hogy azonnal új címet – Szerelem a kukában – adott neki. Ez az elsőség jól kamatozott annak a gyűjtőnek, aki új, félig ledarált formájában is átvette az alkotást és néhány hete, mint arról beszámoltunk, 18,5 millió fontért, azaz három évvel ezelőtti árának közel tizennyolcszorosáért adta azt el.

Beeple tehát vélhetően két kérdésre keresett választ új munkájának elkészítésével és áruba bocsátásával: hogyan lehet bővíteni az NFT-t vásárlók körét, és tovább lehet-e menni azon az úton, amit Banksy kezdett kikövezni. A válasz az első kérdésre volt az egyszerűbb: egy olyan mű született a valós műtárgy és az NFT kombinálásával, ami egyszerre elégíti ki mindkét gyűjtői kör igényeit. A második kérdésen Beeple-nek vélhetően tovább kellett törnie a fejét. Mielőtt jött volna Banksy darálógépe, egy mű mindig áruba bocsájtása előtt nyerte el végleges formáját, azaz a vevő tudta, mit vesz meg; Banksy viszont kitágította az alkotás folyamatát – ami ebben a konkrét esetben rombolást jelentett – az értékesítés pillanatáig. A kérdés tehát az volt, lehet-e az alkotás folyamatát még tovább tolni, azaz módosítani egy műtárgy valamilyen paraméterét azt követően – akár évekkel később is –, hogy az már új tulajdonosának birtokában van.

Beeple megtalálta a választ erre a látszatra nagyon nehéz kérdésre, és létrehozta első, a valós térben is létező, HUMAN ONE című munkáját, amelynek műfaját a Christie’s katalógusa kinetikus videoszoborként definiálta. A mű hibrid, a valós térben megjelenő és egyúttal digitális objekt, témája a felfedezés. A valós objekt képernyői egymást véletlenszerűen követő elemeket mutatnak be a művész vizuális kreációinak könyvtárából az ethereum platformon keresztül. És itt jön a trükk: a művész, akinek módja van – és csak neki van módja – ezen digitális tartalmak megváltoztatására, azt tervezi, hogy rendszeresen tölt fel a világ történéseire is reflektáló új tartalmakat, ami által a mű reményei szerint „örökre kortárs” marad. A mű asztronautára hasonlító, ritmikusan lépdelő felfedező főhőse, a HUMAN ONE folyamatosan változó tájban mozog; az egy perces videóklipek, melyekből máris 24 órányi van feltöltve, folyamatosan követik egymást, izgalmas környezetet teremtve HUMAN ONE és természetesen a mű szemlélői számára.

Beeple érezhető büszkeséggel nyilatkozott új munkájáról, amiben a digitális művészetben rejlő lehetőségek teljes körű felhasználásának példáját látja. Olyan művet hozott létre, mondja, amely alkalmas arra, hogy élete végéig közvetítse üzeneteit. Míg egy hagyományos munka azt a világot tükrözi, amelyben elnyerte végleges formáját és „kimerevíti az idő egy pillanatát”, a HUMAN ONE frissítési lehetősége biztosítja, hogy „mindig része maradjon a diskurzusnak”. A művész érvei hatottak, a garantált tételként kalapács alá került HUMAN ONE jutalékkal együtt 29 millió dollárért kelt el a Christie’s november 9-i New York-i árverésén; a nem publikus becsérték ezen összegnek nagyjából a fele volt. Ez az ár ugyan jócskán elmarad Az első ötezer nap 69 milliójától, mégis könnyen lehet, hogy Beeple lesz az egyetlen, akinek két munkája is szerepel majd az élő művészek idei legdrágább aukciós tételeinek top 10-es listáján.

A szerző Emőd Péter, a cikk eredetileg az Artportalon jelent meg 2021. november 14-én.

Kapcsolódó cikk a Qubiten:

link Forrás