A kazetta visszatérése legalább olyan meglepő volt, mint a hanglemezek feltámadása, de a készülékgyártók nem fogadták olyan lelkesen az új trendet, mint a kazettavásárlók. Aki ma lemezt vesz, részben azért teszi, mert szeretné profi lemezjátszón, csúcsminőségben megszólaltatni a zenét. A lemezjátszógyártók nem is a régi dicsőséget siratják: a ma kapható csúcsmodellek között akadnak harmincéves készülékek és vadonatúj darabok is. Folyamatosan érkeznek az egyre drágább lemezjátszók a finoman megmunkált karokkal, a nagy nyomatékú futóművekkel, a gyémánt-, titán-, boron- és zafírtűs hangszedőkkel, a tekintélyt parancsoló csöves RIAA korrektorokkal. A jó lemezjátszó hétszámjegyű beruházás, de mindig akadnak rá vevők.

A kazettás magnókkal más a helyzet. A formátum népszerűsége nő, de az 1983-as népszerűségét – évi 83 millió eladott kazettát – várhatóan sosem fogja megközelíteni. Egy (globálisan) néhány milliós piac kedvéért viszont egy készülékgyártó sem fog dollármilliókat költeni magnógyártásra és kutatásra-fejlesztésre. Az audiofil közönség sem kap a formátum után: az új műsoros kazetták minősége ritkán jó, annál gyakrabban kritikán aluli. Van rajtuk hallható-felismerhető zene, de azt béna magnókkal is lejátszhatjuk. Azokhoz nem kell milliós deck.

Milliós deckeket ma már amúgy sem gyártanak; a magnók fejlődése más utat járt be, mint a lemezjátszóké. Pontosabban nem járt be semmilyen utat, mert a kilencvenes évek közepén abbahagyta a fejlődést. Ha a világ legjobb magnóira vagy kíváncsi, ne az újdonságok között keresgélj, hanem a használtpiacon – ha szerencséd van (no meg baromi sok pénzed), megkímélt csúcsmodelleket is kifoghatsz.

Beszállnék a kazettázásba, hogyan fogjak hozzá?

Bár észbontó hangzású magnókat az egész világon gyártottak (többek között a svájci Revox és a Nagra, illetve a norvég Tandberg műhelyeiben), a kazettásmagnó-gyártás átlagszínvonala Japánban volt a legmagasabb. Itt tervezte és gyártotta a legjobb magnókat a(z)

• AIWA: a „pultos” (AD–F szériás), egykor itthon is népszerű hifi-magnókat, meg a méregdrága csúcsmodellt, az XK–S9000-et.
• AKAI: a referenciaszintű GXC 570D-t, a futurisztikus GX–F95-öt, és a minőségi consumer decknek számító GX–95-öt.
• JVC: a modern, mégis elegáns TD–V66-ot, a remek hangzású TDV–1050-et, és az old school KD–85-öt.
• NAKAMICHI: a Nagybetűs Kazettás Magnónak tartott Dragont, a sárkányölő ZX–9-et, a high tech luxustárgy CR–7-et, no meg a magnózás Szent Grálját, az 1000ZXL Limitedet.

• SONY: a Dolby S-es TC–K611S és TC–KA6ES modelleket, a hordozható magnók királyának tartott WM–D6C-t, az 1979-es Walkmant, a direkthajtású walkman-csúcsmodell WM–DD30-at.
• TEAC: az elegáns, masszív C–3RX-et, a már-már stúdiószintű Tascam 122 MKII Prót, a Nakamichi Dragon ellenfelének szánt sárkányölőt, a TCD–3014-et, illetve a vérprofi MR–30-at.

Hifizés, első szabály: a jó hangminőségért mélyen a zsebedbe kell nyúlnod. Hifizés, második szabály: a hangminőség-javulás egy szint fölött a belenyúlás mélységével fordítottan arányos lesz. Hogy kinél hol húzódik a csökkenő hozadék határa, az egyénenként változik, de ha mindenáron határvonalakat akarsz húzni, hát tessék, itt vannak:

• 1 500 000 forint: ennyi pénzért megkaphatod a használtpiac legjobb magnóit. (Többet ne is fizess értük!)
• 150 000 forint: a jó állapotú, működőképes középkategóriás gépek és a vadonatúj, garanciális, megbízható új modellek árkategóriája.
• 15 000 forint: ennyiért kapsz egy új magnót, amiből hang jön, ha teszel bele kazettát, és lenyomod a Play gombot.

Másfél millió, százötvenezer és tizenötezer forint: tessék, a határok. Az árszintek között van átjárhatóság, de a vásárlók többnyire ebből a három, jól elkülöníthető készülékcsoportból válogatnak.

Hogy milyen vásárlók? Mondom-mutatom:

LEVEL 1: Merchandise-gyűjtő instás hipszter

Költséghatár: 5 dollár/ 1500 forint

Nevezett alany élőben meghallgatja a szívének kedves előadóművész előadóművészetét, és a koncert után megveszi az egyik albumát a merchandise-pultnál, 5 dollárért, kazettán. Reggel – hogy a nappali fényben jobban látszódjon – fotót készít a kazettáról, amit feltölt az Instagramra. A kazettát sosem hallgatja meg; nincs mivel, de nem bánja, mert úgysem akarja.

LEVEL 2: Merchandise-gyűjtő süket instás hipszter az Urban Outfittersben

Költséghatár: 40 dollár / 12 000 forint

Az Urban Outfittersbe járó merchandise-gyűjtő süket instás hipszter közös halmazt képez az előző pontban tárgyalt merchandise-gyűjtő instás hipszterrel; abban különböznek, hogy az UO variáns meg is hallgatja a kazettát. (Az UO-s süket instás hipszter szocio-akusztikai értelemben a Crosley lemezjátszójával vagánykodó hülye instás hipszterek családjába tartozik; ők az Instagramon dokumentálják, hogy hogyan karistolható hallgathatatlanra egy hatdarabos lemezgyűjtemény egy 15 dolláros táskalemezjátszóval.)

Ha amerikai, a merchandise-gyűjtő süket instás hipszter jó eséllyel az instás hipszterekre célzó Urban Outfittersben fog kikötni, ahol 38 dollárért kaphat gagyi műanyagból és rissz-rossz komponensekből összetákolt sétálómagnót, amit a Sony Walkman iránti tiszteletből nem hívunk walkmannek. A magnó hangzására a tapasztalt audiofil a „dobhártyarepesztő szar” jelzőt használja; a hifis terminológiában járatlanok kocsisszótárból improvizálnak, de ugyanarra gondolnak.

A merchandise-gyűjtő süket instás hipszter a vásárlás után kimegy az Urban Outfittersből, vaníliafagyis kávét rendel a Starbucksban, lefotózza a kazettát, a sétálómagnót és a kávét, majd feltölti a képet az Instagramra. Talán meghallgatja a kazetta egyik oldalát; attól majd egy életre elmegy a kedve a magnózástól. És talán a sétától is.

LEVEL 3: A hipermarket műszaki osztályának szemétleöntő-részlegén kóborló fogalmatlan amatőr

Költséghatár: 100 dollár / 30 000 forint

Ő azért venne magnót, mert van néhány kazettája, és valamivel le akarja játszani őket. Ki tudja, lehet, hogy 6 dolláros darabáron vett néhány punk- és szörfgitár-albumot a Burger Recordstól; vagy csak így játszható le az 1982-es Polimer szalag az unoka gügyögésével; vagy a lomtalanításon belebotlott pár Zámbó Jimmy- és Culture Beat-platinalemezbe, és elöntötte a nosztalgia.

Szóval van pár kazetta; kéne hozzájuk magnó is. Bemész a hipermarket műszaki osztályára, kiválasztasz egy no name kifutótechnológia-gyártótól egy pár tízezer forintos decket; ha mázlid van, USB port is lesz rajta a digitalizáláshoz. A kazettákon lévő információ hellyel-közzel ezzel is kinyerhető, de élvezhető hangminőség már nem. A nagyi az információt próbálja kinyerni az archív felvételeiből; ő talán ezzel a deckkel vagy egy modern boomboxszal is beéri.

Aki ennél válogatósabb, nézzen szét a használtpiacon. 30 000 forintért már egész jó, oda-vissza játszós, digitális kijelzős, a japán konzumhifi hangzásbeli átlagszínvonalát hozó decket lehet kapni. Drágább Kenwoodok, alsó-középkategóriás Sony-k, sok-sok Technics, néhány fapados Awia vagy Nakamichi; kapudrognak ezek is megteszik.

LEVEL 4: A döbbent zenebolond, aki szembesül a magnó nélküli lét elviselhetetlenségével (és emiatt kisebb javításokra is vállalkozik)

Költséghatár: 500 dollár / 150 000 Forint

Hallasz egy jó magnófelvételt, amire felkapod a fejed; kezded elhinni, hogy a magnózás tényleg elbűvölő akusztikai élmény lehet. Nem ismered a (használt)piaci árakat, de van némi műszaki affinitásod, meg 50 000 – 150 000 ezer forint szabadon elköthető pénzed, amit szívesen rászánsz egy klassz magnóra.

Ha ódzkodsz a használtpiactól, vegyél új Tascamet, például kétkazettás 202 MKVII-t; leárazásokon 150 ezerért is megkaphatod. Magnós körökben a Tascam jól csengő név; a stúdió-felszerelésben utazó TEAC ezen a márkanéven árulja a civileknek szánt készülékeit, vagyis biztosan nem bóvlit sóznak rád.

A 202 MKVII megbízható gyártó vadonatúj, garanciális terméke, de az előnyei ezzel ki is merültek. A vételárat az újkütyü-szag, a kétkazettás rendszer kettős mechanikája és vezérlése, valamint az USB-s digitalizálási opció is felsrófolják. Inkább költsd ezt a pénzt a hangminőségre! Vegyél használt, de jó állapotú egykazettás decket neves japán gyártótól; jobb vétel lesz, mint a Tascam.

A jobb magnódeckek ára az elmúlt évtizedben a kazetták népszerűségével párhuzamosan nőtt. Egyre többen ismerték fel a régi, de jó magnók értékét. Az alsó-középkategóriás Nakamichi modelleket, például a BX-300-at 10 éve még 100-150 dollárért adták-vették; ma 500-700-at kérnek egy jó állapotú példányért.

A luxus-veteránmagnóknál a magas áron túl az is nagy kockázatot jelent, hogy a meghibásodás esélye a korukkal egyenes arányban nő. A gépek tervszerű karbantartást igényelnek: cserélni kell bennük a laza ékszíjat, a simára kopott nyomógörgőt, és újra kell forrasztani a beszáradt kondikat és ellenállásokat.

A javítást bízhatod szakemberre (erre még visszatérünk), de ha te is érzed magadban a kurázsit, nosza, vágj bele! A Nakamichi BX-125-ösöm ékszíj- és görgőcseréjét kézikönyv, előképzettség és szakértem nélkül 2-3 óra alatt végeztem el, nagyjából így:

• 21 euróért vettem japán ékszíj- és gumiszettet Németországból.
• Megjött a csomag, szétszedem a magnót.
• Lecsavaroztam a tetőt, az alsó fémlemezt, majd az előlapot.
• Feltérképeztem a készülék belsejét. Párszor eltévedtem.
• A formálislogika-használattól beleizzadtam a készülékházba.
• Megátkoztam a Nakamichi senior tervezőmérnökeit.
• Visszaszívtam: miután kiismertem magam, rájöttem, hogy zsenik.

• Lecsavaroztam a kazettatartó előlapját a nyomógörgő-cseréhez.
• Kibontottam a magnó motorját a kazettafészek mögül.
• Lecsavaroztam a készülékházról a belső földelést.
• Kiemeltem az immár szabadon mozgatható kazettafészket.

• Alig 37 csavar kitekerése után végre hozzáfértem a gumikhoz.
• Megpróbáltam kiműteni a helyéről a régi motormozgató ékszíjat:
• Elvágtam a szíjat; rohadjon meg, hogy nem esett ki magától.
• Bepiszkáltam a helyére az új szíjat.

• Kikapartam a régi nyomógörgőt a helyéről.
• Próbáltam csavarodásmentesen feltenni az újat.
• Nem sikerült.
• Rengeteget káromkodtam.
• Újrapróbáltam.
• Még többet káromkodtam.
• Cigiszünet.
• Gombostűvel helyre piszkáltam a görgőt (csavarodásmentesen).

• A vékony gumit rádobtam a szalaggörgetőre és a timer-csévére.
• Imát mormoltam a Boldogasszonyhoz, hogy minden működjön.
• Túl szorosra húztam a Power és a Reset gombok mögött a csavart.
• Ragad mindkét gomb, nincs holtjátéka a mechanikának.
• Nevén nevezem a lourdes-i Szűzanyát.
• Mindent visszabontottam; legyen holtjáték, ha annyira akarják.
• Visszacsavaroztam a belső földelést, amit az előbb elfelejtettem.
• Összeszereltem: minden működött.

Verdikt: még sose szólt ilyen jól a Naka. Pedig két csavar kimaradt.

LEVEL 5: Hallo, Herr Nakamichi, Ich Habe Ein Problem Mit Ein Werdammt Gumigörgő Und Nyikorgó Double Capstan!

Költséghatár: 500-5000 dollár (150 000 – 1 500 000 forint)

Ahogy korábban írtuk, a vintage magnózás tényleg hasonlít a veteránautózásra. Ma magnózni olyan, mint Kubában autózni: csak régi gépek közül választhatsz, és ha haladni akarsz, vagy neked kell értened a javításhoz, vagy találnod kell egy megbízható szerelőt. Nem reménytelen vállalkozás: az elektromechanikus gépeket könnyebb kiismerni és javítani, mint a digitálisakat. Egy ékszíjcseréhez nem kell se kézikönyv, se szakember, csak csavarhúzó, pótalkatrész, logika és türelem.

De a profi magnó, az már profi szerelőt követel, és ha komolyan veszed a magnózást, előbb-utóbb szükséged lesz egy profira. Leveleztél már holland, német, svéd vagy brit mérnökkel, aki ért a legjobb gépek javításához, és néhány száz dollárért új életet lehel egy működésképtelen ipari remekműbe? Ha a felső ligába tartasz, akkor fogsz; remélhetőleg lesz, aki tud segíteni rajtad.

Sajnos a szakemberek és az elérhető pótalkatrészek száma rohamosan csökken: amik tegnap még releváns címek és infók voltak, ma már elavultak. Nehéz a magnójavításhoz értő jó szakembert találni. A szervizkönyvek, ha be is szerezhetők, igen drágák, és a békebeli, örök élet + 1 nap élettartamra szánt csúcsmodellekben is kiszárad a kondi és kopik a gumi. Ember legyen a talpán, aki fel tud támasztani egy legendás, de működésképtelen készüléket! De ha nem ismersz se istent, se embert, se kompromisszumot, ezt az utat választod.

A legjobb deckeket 1977 és 1997 között gyártották – nem kizárólag, de elsősorban Japánban. Ez már nem a hat számjegyű árcédulák és a végtelenített pótalkatrész-kupacok ligája, hanem a Lordok Háza: a Nakamichi Dragon, a TEAC TCD–3014, az Akai GX–F95 és az Aiwa XK–S9000 világa. Illik rájuk a „felső tízezer” kifejezés, mert egyik-másik magnóért tényleg elkérnek ennyi pénzt (persze dollárban).

Egy Nakamichi Dragon simán belekerül egy-másfél millió forintba, aztán szurkolhatunk, hogy tényleg olyan jó állapotban legyen, ahogy azt az eladó hazudta az eBayen. Érdemes utánaszámolni, hogy nem jobb befektetés-e venni egy alkatrészárban kínált, esztétikailag jó állapotú példányt, amit elküldhetsz egy német, svéd, brit vagy amerikai profinak, aki néhány száz/ezer dollárért restaurálja.

link Forrás

A magnókazettát 1964-ben mutatták be; a Nakamichi azóta mindent kihozott a szalaglejátszásából, amit lehetett. A magnógyártásban kevesen használtak olyan kifinomult és előremutató technológiákat, mint ők. A mikroprocesszoros szalagvezérlők, a dual capstan szalagtovábbító, a csúcsgépek kalibrációja, az interfésztervezés, az anyaghasználat és a dizájn mind azt célozzák, hogy a magnófej állandóan optimális szöget zárjon be a 4,75 cm/s sebességgel görgő szalaggal. A szent célt a Nakamichi űrtechnológiával valósította meg: a csúcskategóriás magnóikban felhasználta a finommechanika, a gépgyártás, a rendszer- és processzortervezés összes élen járó technológiáját.

A vállalat néhány készüléke felvétel közben ugyancsak feszegette a kazetta szabványának frekvenciahatárait. Egy felső kategóriás Nakamichi annyi információt zsúfolt a vékony szalagokra, amennyit más magnók nemhogy felmásolni, de kiolvasni sem tudtak volna. A Nakamichi elnöke – tartja a városi legenda – állítólag annyit mondott a panaszra, hogy vegyen mindenki Nakamichit, majd az kiolvassa a szalagokat. Arrogánsnak tűnik? Talán igen. De igazságos a legjobban húzó kutyát ütni, ha a többiek nem tudják tartani vele az iramot?

A Nakamichi azért is jó választás, mert a cég az olcsóbb magnóiban sem spórolt az alapanyaggal. A BX–125-ön még mindig olvashatók a feliratok, nem karcos, nem kopott, nincs elszíneződve. Bár ez csak kétfejes, már ebbe is mikroprocesszoros motorvezérlés és szinte zajmentes szalagtovábbító mechanika került. A vörös ledsorok élénk fénye messziről kivehető, a gombok nem zörögnek, ragadnak vagy nyikorognak, csak diszkréten kattogtatják az előlap mögötti masszív mechanikákat. Egyben van, rendben van; egy zenebolond élete végéig boldog lehet egy jól karbantartott Nakamichivel.

Hol szerezzek kazettát?

A nagymama családi archív magnófelvételén hallható unokagügyögés egy közepes magnóval is kinyerhető. A műsoros kazettáktól már jogosan várhatnád el a jó minőségű analóg hangot is, de ne lepődj meg, ha mégsem kapod meg. Lehet, hogy ez nem is a magnód hibája lesz, hanem a felvételé.

LEVEL 1: Filléres műsoros kazetták

6 dollár egy kazetta? Jól hangzik – de vegyük csak fülügyre, hogy mit kapunk ennyi pénzért. Például egy Burger Records kiadványt, vadiújat; már csak azért is megéri megvenni, hogy lássuk: még az új műsoros kazetták is tudnak eredendően rosszul szólni. A burgeres kiadványok gyakrabban szólnak rosszul, mint tűrhetően, jól meg szinte soha. (Vajon mivel vették föl azt a Guantanamo Baywatch-lemezt? Telehányt autórádióval? Mono mikrofonos Windows 3.1-es számítógéppel? Viaszhengerrel?)

Sajnos a rossz minőség nemcsak a Burger Records kiadványaira jellemző, hanem az új poplemezek nagy részére. Megkockáztatom: a túlnyomó többségükre. Durva, nem reprezentatív becslésem szerint az új kiadású kazetták 70 százaléka közepesen vagy még annál is rosszabbul szól. Kihámozható belőlük a zene leglényege, persze, de a túlvezérlést, a gerjedést és az ebből fakadó információveszteséget a legjobb magnó sem kompenzálhatja. Ezeket a kazettákat alighanem harmadrangú ipari sokszorosítógépeken hajtották át, fittyet hányva a formátum sajátosságaira. A túlvezérlés talán a pocsék magnókon hallhatóbbá teszi a felvételt, de hallgathatóbbá biztosan nem.

Sejtheted, hogy mit várhatsz a magyar kazettapiactól, ha az Egyesült Államokban is ilyen rossz a helyzet. De vajon észreveszi ezt valaki? Néhány éve megrendeltem kazettán a Gustave Tiger stúdióalbumát (At The Idyll’s End). Azon nem lepődtem meg, hogy az összes számot túlvezérelték, de a számok közötti szünetekben halkan átszűrődött a zene a szalag túloldaláról. Néhány évvel a megjelenés után futólag megemlítettem az egyik tagnak a dolgot, aki kedvesen felajánlotta, hogy kicserélik vagy visszafizetik a kazetta árát. Nem éltem a lehetőséggel. Egyrészt nem sajnáltam a pénzt, másrészt a cserepéldány semmit sem ért volna: a hiba alighanem az egész szériát érintette. De meglepett, hogy ezt tőlem kellett megtudniuk.

Szubjektív mintavételeim alapján olcsó kazettának a leve. Az indie kiadók közül csak a nagyobbak (mondjuk a 4AD-nél nagyobbak) figyelnek oda rá, hogy a néhány ezer példányban gyártott kazettás kiadványaikon ne trehány technikusok és vérző fülű hangmérnökök dolgozzanak.

Ezek után alighanem azt gondolod, hogy a hírességek kazettái biztosan jobban szólnak. Logikus következtetés, de az ok-okozati összefüggés hiányzik. A többszörös Grammy-díjas Run The Jewels például minden albumát ingyen letölthetővé teszi a megjelenés napján, de a gyűjtők kedvéért lemezen, cd-n és kazettán is kiadják őket. A negyedik albumuk (RTJ4) megvan lemezen és kazettán is: a lemez dögösen, nagy térrel, erővel, lendületesen szól; a kazetta fakón, élettelenül, zajosan. Nem a felvétel rossz, a kazettával van a baj. Az elfolyt, homályos, olcsó műanyagból készült, csavar helyett pattintással összeillesztett arany kazettaház átlagon aluli minőséget sejtet; belehallgatás után ki is derül, hogy a szalag olcsó vas-oxid.

A csomagolás is jó indikátora a várható hangminőségnek. Ha a tok hajlékony, könnyen elpattanó műanyagból van, a kazetta háza meg csavarmentes, rissz-rossz plasztikból, valószínű, hogy a felvétel is pocsék lesz. Az is árulkodó, ha a kazetta tokjában nincs kihajtható booklet, csak egy tokba gyűrt fényes papírlap, amire épp ráfér a borító, a cím és a tracklista. (Mit vártál 6 dollárért, aranyhalat?)

LEVEL 2: Minőségi új- és használtáru

A NOS, azaz new old stock kazetták – az 1970 és 1999 között gyártott, lefóliázott, soha ki nem bontott példányok – egészen meghökkentő zenei élményt adhatnak; a már említett John Fogerty-koncertfelvétel is ilyen volt. Bár a hangminőséghez nemcsak a jó állapotban fennmaradt kazettára, hanem Bob Ludwig hangmérnöki zsenijére is szükség volt, tény, hogy a kilencvenes években jóval magasabb volt a kazettán rögzített stúdiófelvételek színvonala.

Ha jó magnót veszel, arra is oda kell figyelned, hogy mivel eteted. A 20-30 éves felvételek hangzása többnyire színvonalasabb, mint a mai kiadványoké; az már szerencsejáték, hogy maguk a kazetták milyen állapotúak. Ökölszabály: ha 20-30 éves metálalbumokat veszel a használtpiacon, szinte biztos lehetsz benne, hogy a szalagját sok-sok éven át gyűrték olcsó magnókkal. És az is biztos, hogy nem pormentes széfekben tárolták őket.

Akkor honnan lehet tudni, hogy milyen állapotú egy-egy kazetta? Ha nem tudsz belehallgatni, nézd meg a szalagot: ha szép fényes, gyűrődés- és nyúlásmentes, talán jól is fog szólni. Ha a tokon rajta van a fólia, az ígéretes jel – bár arra nincs garancia, hogy az eredeti fóliát látod, és arra sem, hogy jó minőségű felvétel került a szalagra.

Az sem mindegy, hogy hol veszed a kazettát. Újabb ökölszabály: minél magasabb egy ország GDP-je, annál jobb minőségű a kazetta-felhozatal a használtpiacon. Ha a hangminőségre utazol, többet ér egy használt amerikai a fóliás töröknél: az amerikai, brit, német és japán kazetták hangzásban simán agyonverik a magyar, jugoszláv, lengyel vagy török kiadványokat. Nem törvényszerű megállapítás, inkább empirikus tapasztalat, hogy a felvétel hangzása sokszor korrelál a kazetta minőségével, illetve a beszerzés helyével. Azok az új kiadású műsoros kazettáim, amiket (valaha jó hírű, azóta sajnos bezárt) New York-i és San Franciscó-i lemezboltokban vettem – az Other Musicban és az Aquarius Recordsban –, jobban szólnak, mint a kis kiadók néhány száz példányban gyártott albumai.

Érthető, hogy miért vannak ekkora különbségek az egyes országok kiadványai között. Az amerikai lemezkiadók a kazettázás hőskorában jobb minőségű szalagokkal, fejlettebb sokszorosító berendezésekkel és modernebb stúdióhardverekkel dolgozhattak, mint keleti/ázsiai országbeli kollégáik. És az is feltételezhető, hogy az amerikai vásárlók nem gagyi koreai sétálómagnókon hallgatták a kazettáikat, hanem tisztességesen megépített japán vagy amerikai deckeken.

Jó felvételt tartalmazó minőségű kiadványokat – ha úgy tetszik: audiofil kazettákat (legyen ez bármekkora oximoron) – még ma is találhatunk a használtpiacon. Bár ezeknek a minősége kérdéses, a 10 dolláros, használt, de jó minőségű kazetták alighanem jobban szólnak majd, mint a 6 dolláros vadonatújak.

LEVEL 3: MOFI vagy halál

Ahogy korábban is említettük: a kazettakiadás aranykora nem most volt, hanem a nyolcvanas években. Akkoriban még odafigyeltek rá, hogy készüljenek valóban minőségi hangzású felvételek is – vagyis hogy kihozzák a formátumból a maximumot. Mutatunk néhány figyelemre méltó gyártót és gyártástechnológiát:

• Advent. A Process CR/70 kazettákat krómos szalagra másolták; a Connoisseur Society, a Unicorn és a saját master felvételeiket használták nyersanyagként. A kazetták 7-10 dollárba kerültek.
• Sync Labs. A felvételeket Nakamichi 582 kazettás magnóval készítették, valós időben, TDK SA-X szalagokra. A felvételek 10,98 dollárba kerültek, és közvetlenül a gyártótól lehetett megvenni őket.
• Mobile Fidelity. A Mobile Fidelity Sound Lab (MOFI vagy MFSL) neve ma is egyet jelent a minőségi hangfelvételekével – igaz, ma már csak hanglemezeket gyártanak, kazettákat nem. Akkoriban JVC deckekkel, valós időben készítették a felvételeket, BASF krómszalagra. Több mint 100 kiadvány fűződik a nevükhöz: kiadták a Decca, az EMI, a Columbia híres rock- és jazzfelvételeit.

A MOFI kazettákat ma elképesztő árakon adják-veszik. Alighanem senki (pontosabban: ép ésszel senki) nem fizetne 999 dollárt a Pink Floyd: Dark Side of the Moon-jának bontatlan kazetta-kiadásáért – pedig a fóliás MOFI kiadás ma ennyibe kerül a használtpiacon. Hasonló áron fut a Beatles-től a Magical Mystery Tour (Dolby B, BASF krómos szalag) – igaz, a német kiadásnak megvan az az előnye, hogy valódi sztereóban szól, szemben az amerikai és brit kiadással.

Ez már a felsőház: az itt található kiadványokat több száz, nem ritkán ezer dollárért adják-veszik. Persze ha valaki öt-tízezer dollárt költ egy magnódeckre, nyilván a legjobb minőségű felvételekkel szeretné etetni.

Sok hűhó, de semmiért?

Na de mit ér el ezzel? Bejut az audiofil mennyországba? Aligha: ahogy azt a korábbi cikkünkben is leírtuk, a kazetta jószerivel a leggyengébb hangminőségű szalagos formátum. Egy Nakamichi Dragon és nullkilométeres MOFI kazetta sosem fogja azt a hangminőséget hozni, mint amit egy hasonló értékű lemezjátszó produkálhat egy jobb lemezfelvétellel.

Akkor? Nincs rá logikus magyarázat. A kazettavásárlás és a magnózás 2021-ben értelmetlen anakronizmus. A csúcstámadás milliós befektetés, de ha csak a hangminőséget nézzük, jobban is elkölthetjük a pénzünket. Miért szórnánk el Dárius kincsét egy eleve korlátozott formátumra, ahol a megtérülést (azaz a várható hangminőséget) a formátum szűk keresztmetszetei korlátozzák?

Sokadszor, de talán nem utoljára: a magnózás olyan, mint a veteránautózás. Nem a menetteljesítmény, nem a műszaki paraméterek, nem a kifogástalan gyorsulás és a kitűnő útfekvés miatt választod ki a szívednek kedves modellt, hanem azért, mert szereted. Mert öröm a birtoklása, élvezetes a használata, elgondolkodtató a működése, és mert egy jó magnó egy jó felvétellel elég jól szólhat ahhoz, hogy minden nyűgje, korlátja, hiányossága és nehézsége ellenére belefeledkezhess vele a zenehallgatásba. Ehhez persze szeretni kell az egész hóbelevancot, úgy, ahogy van; a szerelemben viszont, mint azt nyilván tudod, nem érdemes logikát keresni.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás