Hogyan reklámozzunk hifit? Frekvenciatartomány 20-22 000 hertz, és most mutasd a combod!

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

Talán nem is létezik termékkategória, amit olyan nehéz lenne eladni, mint a jó hangminőségű hifit. Ebben az is közrejátszhat, hogy az eszményi hangzású készülékek árából házra és repülőgépre is futná, pedig úgy néznek ki, mint egy rádióamatőr technikaszakkörös barmolása. Súlyos elektroncsöves végfokok, falméretű hangsugárzók, speciális állványon tartott, bonyolult lemezjátszók – hát, ez nem versenyezhet a bluetooth hangszórók és a stream kényelmével.

Szépen bevilágítva, ízlésesen filmezve még egy hamburgerről is lehet vágykeltő reklámot forgatni: látjuk a sülő húst, az olvadó sajtot, a forró sült krumplit, meg a friss paradicsomot, és összefut a szánkban a nyál. De mivel lehetne felkelteni a vágyat a vásárlóban a magas hangzáshűség iránt? És azokban, akik még sosem hallották, hogy tud szólni egy minőségi hangrendszer? Az ő szemükben mitől lesz kívánatos termék a hifi?

A kereskedők általában a személyes meghallgatást preferálják; azt, amikor a kuncsaft ellátogat hozzájuk, meghallgat néhány rendszert a kedvenc lemezeivel, eldönti, hogy melyik tetszik neki, és kiválaszt egyet, amire futja. Egy high end erősítő hangminőségét nem lehet lefülelni a Youtube-ról, de a figyelmes meghallgatás módszere hatásosabb ezer újsághirdetésnél és egymillió szórólapnál. A hifit hallani kell, nincs mese.

Kinyomtatott hangzáseszmény

„Zenéről írni olyan, mint építészetről táncolni” – szól a sokaknak tulajdonított mondás, ami akár a hifireklámok keserves helyzetéről is szólhatna. Az egyes készüléktípusok az akusztikai paramétereikben különböznek, de mivel ezt a különbséget csak hallani lehet, a hirdetők évtizedek óta kínlódnak vele, hogy rádióban, tévében vagy újságban mutassanak be egy hangzáseszményt.

Volt rá példa, persze, hogy a reklámszakemberek beletrafáltak a tutiba. A Maxell 1980-as kazettareklámja Wagnerrel, az inassal, a fotelbe süppedő műélvezővel, a láthatóvá váló hangnyomással és a szlogennel („It’s worth it”) működik: átadja az élményt, hogy milyen érzés hanghullámokban fürdőzni.

Van, aki szerint a Maxell-reklám minden idők legjobb hifireklámja. Bár hajlunk az egyetértésre, lehangoló, hogy egy reklám 40 évig csúcstartó lehet. Minden Maxell-hirdetésre jut száz gyenge és ezer iszonyú, közhelyes vagy egyenesen előítéletes reklám. Ha el is tekintünk a szexista tónusoktól, attól már nehéz lenne, hogy a hirdetések esztétikája rakétakori űrfantáziákat, szoftpornó-vizualitást és horrorfilmeket elegyít. De mielőtt felsorolnánk az elrettentő példákat, nézzünk pár ígéretes darabot, amikből átjön, hogy miért lehet értékhordozó a hifizés.

A Sony (balra) az új, strapabíró ferritfejjel reklámozta a TC-377 orsós magnót, azzal a szlogennel, hogy a magnót a dédunokánk is használhatja. Tény, hogy ezeket a készülékeket az örökkévalóságnak tervezték; nem véletlenül kerülnek a működő példányok több százezer forintba. Az 1976-os Telefunken-katalógus hirdetése (jobbra fent) sincs túlbonyolítva: megmutatják az új komponenseket (lemezjátszó, erősítő, orsós és kazettás magnó, sztereó hangsugárzó), és a hangzás szempontjából ideális sztereó pontba ültetik a hallgatót. Az Aiwa csúcsmagnója, az F-990 hirdetése (jobbra lent) egyszerre apellál a hallgató zenei és műszaki tájékozottságára; a hirdető feltételezi, hogy az olvasó is ismeri a szalagtovábbító mechanikák gyengeségeit, ami minden kazettás magnónak komoly próbatételt jelent. Bezzeg az F-990 nemcsak a hegedűhangot, hanem a Stradivari és a Guarnieri hegedűk közti közti különbségeket is visszaadhatja!

Ezek a reklámok nem nézik hülyének a vásárlót, és ebben a mezőnyben már ez is teljesítmény. Azt, hogy egy-egy gyártó eszközeivel milyen érzés lesz zenét hallgatni, a legjobb reklám sem adhatja vissza. A marketinges bullshitnél amúgy is többet ér a specifikációk átnyálazása: a wow & flutter mértéke, a decibelben mért érzékenység, vagy a kimeneti teljesítmény legalább nem ködösítések, hanem megismerhető tények. Bár pusztán a paraméterekből nem derülnek ki az auditív jellemzők, ezek stabilabb tájékozódási pontok, mint az Üzenetet vagy Életérzést közvetítő reklámok. 

És most lássunk néhány példát a kamu reklámokról, és arról, hogy mi NEM történhet velünk otthoni zenehallgatás közben:

Látott már valaki mainframe számítógép méretű hifitornyot konyhaszerű helyiségbe zsúfolva (balra), ami előtt olyan pózban ücsörög a nő, mint aki Coca-Cola reklámot forgat az édenkertben? Ugye, hogy nem. És mit csinál a szivárványos képen (jobbra fent) a fiatal pár, főleg a bajuszos-görkoris hipszter srác? Hogy nem az elmélyült zenehallgatás okozott nála katarzist, az biztos, mert semelyik készülék nincs bedugva. A barkácsoló lányokról (jobbra lent) készült fotó alighanem a már említett erősítőépítő háziasszonyok heroikus ábrázolása, de az is lehet, hogy a jobb oldali lány azbesztbőrét reklámozzák, amivel mosolyogva kibírható az ölben tartott csöves erősítőből áradó hő és kóbor áram is. Már csak amiatt kell aggódni, hogy a doboz nélküli hangszóróból milyen szörnyű zajok fognak előtörni a lemezjátszó bekapcsolása után.

A jó asszony mindent megforraszt

A zenehallgatás nemtől független szórakozás, viszont a műszaki oldala (a tranzisztor-elektroncső hitviták, a kábelezés, a D/A konverterek és a lemezjátszóállvány precíz vízszintezésének kérdése) főleg a férfiakat érdekli. De nem volt ez mindig így.

Vannak szakmák, amik néhány évtizede emancipáltabbak voltak mint manapság – például a programozás és a hifizés. Az Apollo-program holdkompjának fedélzeti komputerét egy mérnöknő, Margaret Hamilton programozta; az ötvenes-hatvanas években a programozás a titkárnőséggel egyenértékű munkának számított. Még ennél is meglepőbb, hogy az elektroncsöves erősítők építése – ha hihetünk a kortárs ábrázolásoknak – nem túl bonyolult, kis gyakorlással elsajátítható házimunka volt. Az eszményi feleség kézikönyvből tanítja a férjét hifit építeni, és ha a férj mégis kudarcot vall, az asszony a konyhaasztalnál megforrasztja a csöves erősítőt, és kovácsoltvas zsúrkocsiból épít lemezjátszóállványt a konyha közepére.

Az ötvenes-hatvanas években, a szexuális forradalom előtt sem igazodott mindenki a társadalmi normákhoz, de sokkal többen kezelték őket evidenciaként. A reklámosok sokáig ragaszkodtak ahhoz az ideához, hogy minden nő legfőbb vágya a házasság, és hogy a férje minden kívánságát teljesíthesse. Ez az attitűd a korabeli reklámok esztétikájában és üzeneteiben is megjelent: a nőknek egyszerre kellett vágyat kelteniük a férfiakban, és követendő példát állítaniuk a nők elé. („Men want her and women want to be her” – ahogy Don Draper mondta a Mad Menben.)

Ahogy az ötvenes évekbeli reklámszakemberek elképzelték a nők és a híradástechnika viszonyát. Az ideális háziasszony elragadó szexbomba, mégis otthonosságot sugároz, ugyanakkor az sem esik nehezére, hogy maga után cipeljen a házban egy 12 kilós tévét. Azok után, hogy egy jóval nagyobb tévét is mosolyogva hazavitt ölben, ez semmiség.

Jetson család élőben

A hatvanas években a csapból is az űrverseny folyt: nyomot hagyott a járművek formatervezésén, a termékek csomagolásán, a furcsa frizurákon és a mozifilmeken. Üveges és tükröződő felületek, króm és neon, bizarr formák, élénk színek; mintha az Egyesült Államok a 2001: Űrodüsszeiából és a Jetson családból merített volna esztétikai inspirációt a jövő megtervezéséhez. A futurizmus (ami ma már retro-futurizmus) természetesen a hifigyártásba is beszivárgott – ha a készülékekbe nem is, a reklámozásukba mindenképpen.

A Dual sztereó rendszerének hirdetésén (balra) az áttetsző gumifotel, a hölgy tűzpiros kezeslábasa, a fésülködés előtti Margaret Thatchert idéző frizurája, a rikító narancssárga háttér, no meg az üvegasztalon álló, teljesen értelmetlen fém-üveg konstrukció remek illusztrációi annak, hogy a hatvanas években milyennek képzelték a jövőt. A megvalósult jövőből nézve ez nem hasonlít a mára, csak egy borzalmas sci-fi díszletének. A sci-fi hatások a GEC Weltron kompakt hifijénél (jobbra lent) is tetten érhetők: a két színben elérhető music center formatervét a 2001: Űrodüsszeia inspirálta. A Weltronban volt lemezjátszó, AM/FM rádió, kazettás magnó, és két beépített, lecsatolható hangszóró; a képen látható hölgynek ezeket sikerült úgy elhelyeznie, hogy véletlenül se felé szóljon a zene. A lilahátteres hirdetés (jobbra fent) előrevetít egy, később vakvágánynak bizonyuló hangformátumot, a négy hangszórós (kvadrofón) rendszert.

Túl a barátságon

De ha a progresszió ígéretével, futurista formatervekkel, nőkkel, és izgalmas műszaki paraméterekkel nem lehet hifit reklámozni, akkor mégis mivel lehet? – merülhet föl a kérdés. Nem az audiofilek, hanem a  reklámosok fejében – nyilván piszkálja a dolog az önérzetüket. A fantáziájukat valószínűleg nem, mert a hifis témájú kreatívok valósággal hemzsegnek a máshol ezerszer elkoptatott, a hifis hirdetésekben kudarcba fulladó kliséktől.

Mit mindent lehet csinálni a zenével? – agyalhat a kreatív igazgató. Hallgatni, hogyne; hogy mivel hallgatják, az maga a reklám tárgya, szóval ezt nem kell megválaszolni. És ha arra hegyeznénk ki a kampányt, hogy kivel hallgatunk zenét…? Hm, ez működhet. Mi legyen az üzenet? Mi legyen a célcsoport? Társaság? Barátság? Szerelem?

A barátunkkal vagy a szerelmünkkel közös zenehallgatás nem a marketingesek találmánya, de a tematikus reklámfotókkal új vizuális műfajt alkottak: a társaszenehallgatás-paródiát. A képeslap-sterilitású otthonban pihenő házaspár (jobbra fent) még elfogadható hiteles ábrázolásnak, leszámítva, hogy a férj hangfala nincs bekötve az erősítőbe. Ez a reklámokban nem gond: tessék, a fiatal párnak (balra fent) is van vagy tíz magnója, tápkábelük meg egy sincs, mégis milyen elégedettek! A Bridget Bardot-hasonmásverseny győztese (balra lent) nagyon fura szögben simul az erősítőt birizgáló fiúhoz; kell egy kis idő, mire rájövünk, hogy azért tartja így a fejét, hogy a bénán pozícionált hangsugárzókból is sztereóban hallja a zenét. Az utolsó pár (jobbra lent) sugárzik a boldogságtól, de tuti, hogy nem az ágy végén látható rádióerősítő miatt.

Szőrszálhasogatásnak tűnhet a kábelek hiányát számon kérni pár beállított reklámfotón, de ez nem az. A hifisták érzékenyek az ilyen apró részletekre; naná, hiszen sokuk százezreket költ hangsugárzó-, táp- és interkonnekt-kábelekre. Ők ne szúrnák ki kábelek hiányát? Azt is észreveszik egy fotón, ha a hangszóró rossz pozícióban áll, és a környező bútorok helyzetéből felmérik, hogy merre fogja elhúzni a sztereó színpadképet az üvegajtós szekrény.

Az Akaitól sem idegen a reklámfotó-kozmetikázás, de ez a hetvenes évekbeli illusztráció (balra fent) olyan, mintha beintene a kábel nélküli termékfotóknak (jobbra fent). A Realistic hirdetése (balra lent), amin a szőke lány egy lángoló fejhallgatóval pirít mályvacukrot, groteszk műalkotásnak is elmegy, értelmezhető konstrukciónak már kevésbé. Biztos, hogy a lemezjátszó nem áll vízszintesen a szőrös szőnyegen, de semmi gond, mert az sincs bedugva. A Sony-plakát (középen) tervezője valószínűleg olyan büszke volt a szexista alapötletre (vegyél olcsó hifit, hogy maradjon pénzed más szeretnivaló dolgokra?!), hogy a hifi beállításával már nem törődött. Pedig a rosszul elforgatott hangsugárzók azon az üvegasztalon állnak, amin a lemezjátszó. Ilyen felállásban egymásnak fogják passzolgatni a torzítást; a hangszóródobozokra helyezett gyertyatartók zörgése se ronthat a helyzeten. A kedves fiatal pár (jobbra lent) is nagy ívben tesz az akusztikai élményre. Lehet, hogy sok a dolguk; de az is lehet, hogy szándékosan bojkottálják azt a Philips lemezjátszót, mert még a hangfalat is háttal fordították, nehogy rendesen hallják a zenét.

Keressünk hiteles celebeket!

Hírességekkel reklámozni biztonsági játék – igaz, kérdéses, hogy az illető mennyire tudja hitelesen képviselni a márka üzenetét. Ha azt ismert műsorvezető feltűnik egy tévés joghurtreklámban, minden néző gyanítani fogja, hogy nem meggyőződésből, hanem pénzért szerepel benne. Az ilyen reklámok azt üzenik, hogy Ezt Fogyasztja A Sokak Által Ismert Ember Is. Egy hifistáról az ilyesmi lepereg; ő maximum a szakértői véleményekre hallgat.

Akkor reklámozzunk profikkal; művészekkel és producerekkel! – gondolta a kreatív igazgató. Kikereste a telefonregiszteréből a lemezkiadó-górék számait, majd sok-sok egyeztetés, előkészítés, tervezés, gyártás és utómunka után a nyomdába kerültek a kreatív anyagok. És voltak köztük nagyon jók is.

Quincy Jones (balra) büszkén pózol az Akai 1730D-SS mellett; akkor még nem tudhatta, hogy az 1973-ban megjelent kvadrofón magnó egy évtizeden belül a kihalás szélére sodródik, ő viszont minden idők egyik legbefolyásosabb producere lesz. Alice Cooper (középen balra) anyukás családi fotója önmagában is jópofa, és passzol a gyártó üzenetéhez is, miszerint a 24 cd-lemezzel zsonglőrködő lejátszóval bárki összeállíthatja a kedvére való playlistet. Andy Warhol (középen jobbra) a hetvenes években a művészvilág elismert alakja volt; folyton új utakat keresett, ahogy a nevéhez hű Pioneer is ezt tette a hifis üzletágban. Ilyen volumenű arcokkal kellett volna versenyre kelnie a Marilyn Kingnek (jobbra), aki a harmincas-negyvenes években a King Sisters énekesnője volt, és a Roberts 990 orsós magnót reklámozták vele.

Ha nincs más megoldás, dobjuk be a lányokat!

Sex sells” – állapította meg egy reklámszakember. Hogy ki volt az, arra már senki nem emlékszik, de ez a meglátása szélesre tárta Pandóra szelencéjét. Csinos, alulöltözött, áruismeret terén tök fogalmatlan nők másztak ki belőle, és Laokoon-csoportként tekeredtek rá a reklámozott termékekre. Bármilyen termékre. A női testre a hirdetők multifunkciós szépségtapaszként gondolnak, amit terméktől függetlenül használhatnak. Érthető, hogy a hirdetési szempontból kemény diónak számító hifireklámokon is tesztelték. Nemcsak Amerikában; Magyarországon is.

Vasfüggöny-kompatibilis szexi hifireklám a nyolcvanas évek Magyarországáról. Erdős Péter likes this.

A nők szeretnek zenét hallgatni; a férfiakat a hifizés technikai oldala is izgatja. És mi izgatja még a férfiakat? Hát a pina! Kettősnyíl: legyen nő a hifireklámokban! Sok nő! De kevés ruhában! – gondolhatta a kreatív igazgató, aki ezen a ponton már szégyellte, hogy ez a titulusa. De nem jutott eszébe semmi, ami akár a cipőfűzőjét beköthette volna a Maxell kazettareklámjának– szóval jöttek a nők. Sokan, kevés ruhában.

A hifiben félrevezető lehet, ha egy terméket a reklám alapján próbálunk megítélni. Gondolhatnánk, hogy a patinás hifi-manufaktúrák nem süllyednek a csöcsvillantós reklámfotók színvonalára, de mégis megteszik. A meztelenséggel minden komoly gyártó kacérkodott már a japán Sansuitól a brit Naim Audióig (balra). Még ez sem a világvége, ha tartózkodunk az ízléstelen, áthallásos szlogenektől (jobbra), vagy az explicit dekoltázsvillantástól, ami pont a termékről vonja el a figyelmet (középen).

És elszabadult a pokol. A hirdetőket korábban sem a puritanizmusuk akadályozta meg benne, hogy anyaszült meztelen nőkkel adjanak el mindent, ami mozdítható, hanem az amerikai közerkölcsök. Az Egyesült Államokban az 1960-as évekig csak a Playboy (és néha a Popular Photography) közölt aktfotókat, de az évtized végére fellazultak a szigorú elvek. A meztelen test látványa és a szexuális szabadosság már nem keltettek felháborodást.

Az már más kérdés, hogy a reklámszakemberek láthatóan nem tudtak mit kezdeni ezzel a szabadsággal – legalábbis akkor nem, ha hifiről volt szó. Eleve szokatlan az árukapcsolás: női testtel reklámozni a (többnyire) férfiak által gyártott, (többnyire) férfiak által használt termékeket? Mire jó ez? Kinek jó ez? Erre nyilván senki nem kérdezett rá, mert a hifigyártók évtizedeken át szép modellekkel hirdették a termékeiket, mégsem jegyezte meg senki, hogy srácok, hagyjuk ezt, a vásárlók nem fogják az üzenetet.

A hetvenes évekre a tematikus magazinok reklámoldalai több hasonlóságot mutattak a Playboy-jal, mint a Rádiótechnikával. Vessünk csak egy pillantást a müncheni hifigyártó, az Uher katalógusára:

„We should sell our stuff with chicks in the ads.” Ha ez a mondat elhangzott volna a reklámstratégia tervezése során, világossá válna, hogy mit keres az alulöltözött csajok (chick) mellett egy kiscsibe (chick) az 1978-1979-es katalógus borítóján. Sajnos az Uher német cég, így kizárhatjuk a nyelvi félreértést. Kár, mert mulatságos (de legalábbis érthető) magyarázata lenne a látottaknak.

A hirdetők nem explicit meztelenséggel, hanem áthallásos üzenetekkel kísérleteztek. Ennek köszönhetően a hifireklámokban előbb került szóba a csoportszex, minthogy megjelent volna a meztelenség.

Neked mi jut eszedbe a „négycsatornás” szóról? Ha hifigyártó vagy, nyilván a csoportszexre asszociálsz; nincs más magyarázat rá, hogy nagyjából egy időben, egymástól függetlenül három hifis cég is megpróbálta közös nevezőre hozni az orgiát és a kvadrofón rendszereket. De hát négy nő több, mint egy, és a posztereken megjelenő nők száma az eladott készülékek számával egyenesen arányos – vagy mégsem? Ja, mégsem. Ha így lenne, a kvadrofón rendszerek nem tűntek volna el a nyolcvanas évekre.

A vásárlók ingerküszöbe egyre nőtt. Amikor a szépen sminkelt-fodrászolt lányok vásárlásösztönző hatása alábbhagyott, jöttek a fürdőruhás modellek…

Üzenet? Mondanivaló? Specifikációk? Paraméterek? De hát kit érdekel ez? Elég egy jól hangzó szlogen, egy kétsoros buzzword, vagy csak a gyártó neve; ez lesz a plakát felirata. Vegyük az eladni kívánt hifi komponenseket, fotózzuk le, majd készítsünk belőle plakátot. Az sem baj, ha a termékfotó homályos vagy kivehetetlen. Úgysem az lesz a lényeg, hanem az előtérbe helyezett Nő, akire a férfiak vágynak, a nők meg utánozni akarják. Az már más kérdés, hogy a hardcore audiofilek alighanem elzavarnák a bikinis lányt, ha így pózolna a hifijük előtt; nem nőgyűlöletből, hanem azért, mert kitakarja el a hangsugárzót.)

… akaratlanul is megidézve a trash horrorfilmek látványvilágát…

Inkább véletlen egybeesés, mint direkt inspiráció lehetett, de a Fisher hifireklámja erős hasonlóságokat mutat egy Daryl Hannah-filmmel. A (hifi)tornyok között pózoló, hosszú combú szőke amazonban nem nehéz meglátni Az 50 láb magas nő támadásának plakátját.

… ami a hifizésben amúgy nem szokatlan jelenség…

Vajon ki gondolta, hogy jó ötlet lesz Frankensteinnel, illetve kábelekkel megkötözött női modellel hifiberendezést reklámozni? The horror! The horror!

… de bocsánat, elkalandoztunk. Tehát: mihez kezd a hirdető, ha már a felöltözött nők gruppenszex-ígéretei és a fürdőruhában hifiző lányok sem csigázzák fel a vásárlási kedvet? Persze, hogy bedobja a meztelen nőket.

Bármelyik hifikereskedő és -gyártó megmondhatja, hogy a hangminőség reklámozhatatlan faktor. Nyilván ez az oka annak, hogy az Optonica reklámján (balra) a konkrét készülék csak a kép 8 százalékát teszi ki; picit kisebb felületet foglal el, mint a reklámszöveg. A kép maradékán egy zöldalma, valamint egy anyaszült meztelen nő láthatók. Az itt látható meztelenség egyáltalán nem ízléstelen; ahhoz túl diszkrét a kép, akárcsak a Kenwood rádióerősítő-hirdetésénél (jobbra lent). De vajon kit késztet arra ez a poszter, hogy megismerje az Optonica-termékeket? Különös, hogy bár a Sansui hirdetése (jobbra fent) jellegében hasonló az Optonicáéhoz, valahogy mégis mocskosabbnak hat. Mindkét nő nagyjából ugyanannyi bőrt villant, de a német felirat és a szőke modell testtartása inkább pornófilmet idéz, mint hifireklámot.

Lehet ezt még fokozni? Persze, hogy lehet: fülledt szexualitással, kivillanó mellbimbókkal és szoftpornós esztétikával. Hogy ez stílusidegen? Ugyan már! Mindenkivel megeshet, hogy egy híradástechnikai eszköz láttán rakétaként lő ki a libidója, és marcangolni kezdi az érzés, hogy most azonnal muszáj a magáévá tenni valakit.

Aki ismeri a Sansui hifiberendezéseit, valószínűleg nem hinné, hogy szexi hirdetésekkel kell kicsalniuk a pénzt a vásárlóktól. Pedig, mint a mellékelt ábra mutatja (balra), volt rá példa, hogy engedtek a kísértésnek, és nem a vásárlóik abszolút hallására apelláltak, hanem a prehumán ösztöneikre. Belesétált ebbe a csapdába a Sony is (jobbra) – igaz, az ő reklámjuk inkább a nemiség sötétebb, artisztikusabb vonalát hangsúlyozza. Mégsem ezek a legjobb látnivalók a hifi & szex témakörben, hanem a középső ábra. A reneszánsz festményeket idéző bevilágítás; a készülékek használhatatlan elrendezése; a központi alakok által viselt fejhallgató (mi a sztori? hidd el, kívánlak, drágám, csak még gyorsan meghallgatom az új Talking Heads album B oldalát?); a lány jobb mellbimbója; a férfi, aki úgy öleli a lányt, mintha elhúzódna tőle. Ezen a ponton már nem számít, hogy milyen terméket reklámoznak; ez már a szexről szól, nem a hifiről.

Alighanem itt a határ: ami ennél többre vállalkozik, az már nem hifireklám, hanem szoftpornó. Persze, lehet, hogy érdemes lenne új kategóriát létrehozni a hifiszexnek. Hogy mi lenne a neve? Lássuk csak: hogy hangzik az, hogy

Bocsánat.
Járvány, klímaváltozás, forradalmak – mindez csak három dermesztő arca annak a felbolydult világnak, ami ránk vár. Lesz még neki jó pár. Ha teheted, segítsd a munkánkat, mi megháláljuk a bizalmadat, és ebben a nagy zavarodottságban hitelesen, alaposan és közérthetően magyarázzuk el, hogy a legégetőbb kérdésekre milyen válaszokat adnak a sárgolyó legnagyobb elméi. Maradj velünk. Támogatom a Qubit szerkesztőségét!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: