Neurobiológiai magyarázata van annak, hogy jobb adni, mint kapni

„Minden tekintetben példát adtam nektek, hogyan kell dolgozni, s a gyengéknek támaszukra lenni, Urunk Jézus szavaira emlékezve: Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” (Apostolok Cselekedetei, 20:35)

Legalább a fenti bibliai idézetig vissza lehet vezetni a „jobb adni, mint kapni” közmondás eredetét, de amellett, hogy általános erkölcsi tanításként értelmezhető a mondat, a nagylelkűségnek tudományos alapja is van – az ajándékozás nemcsak jófejség, hanem neurológiai, pszichológiai és evolúciós előnyökkel is jár.

A nagylelkűség tanulmányozása során számos érintett agyi régiót azonosítottak már különböző kutatásokban, mondta a Discovernek Catherine Franssen, a virginiai Longwood Egyetem idegtudósa. Egy 2017-ben megjelent tanulmányban például két csoport tagjainak agyi aktivitását hasonlították össze: azokét, akik maguknak vásároltak ajándékot, és azokét, akik másoknak. Mint kiderült, a másoknak szánt ajándékokra költő alanyoknál megnőtt az aktivitás a parietális lebenyek határterületén, illetve a ventrális striátumban – vagyis az empátiáért és a boldogságért felelős agyi területeken.

„Az agy e két területe közötti kapcsolódást az a nagylelkűség modulálta, amelyet az alanyok a kísérleti feladatban mutattak. És ami érdekes, hogy magának a striátumnak a jele közvetlen összefüggést mutatott a boldogság növekedésével” – írta a tanulmány egyik szerzője, Thorsten Kahnt, a kutatást végző Zürichi Egyetem idegtudósa.

Más kutatások eredményei a nagylelkű viselkedést az agy jutalmazási régióinak (például a nucleus accumbens) aktivitásával, valamint a dopamin, vagyis a motivációban és az élvezetben szerepet játszó neurotranszmitter szintjének növekedésével hozták összefüggésbe. Azt is megállapították, hogy a nagylelkű viselkedés olyan neurális mintákat válthat ki, amilyeneket a szülői viselkedésnek szoktak tulajdonítani. Ez intuitív folyamatra utal, hiszen a nagylelkű cselekedetek gyakran a gyermekneveléshez szükséges önzetlen viselkedéssel állíthatók párhuzamba.

„Az adakozás aktusa jutalmazza az agyat, és ez jó érzéssel tölt el bennünket. Érdekes módon ezeknek az agyi kapcsolódásoknak a kialakulása valamivel hosszabb ideig tarthat, ezért a gyerekek és a kamaszok kevésbé izgatottak az ajándékok adása, mint azok megkapása miatt, de a legtöbb felnőttnek sikerül az átmenet” – mondta Franssen.

Az sem mindegy, kinek szól az ajándék

Az is befolyásolja, hogy milyen érzést vált ki (vagyis milyen agyi aktivitást indít be) az adakozás, hogy kinek szól az ajándék vagy adomány. Egy 2013-as kísérletből például kiderült, hogy az emberek sokkal szívesebben adnak konkrét személyeknek, mint általános csoportoknak – ha például látják egy rászoruló árva arcát, az jelentősen nagyobb mértékű empátiát, és ezáltal adakozási vágyat vált ki, mint ha csak annak sziluettjét mutatják meg nekik.

Ahogy a csoporton belüli előnyben részesítés effektusa sem elhanyagolható: az emberek nagylelkűbbek azon embertársaikkal, akikről azt gondolják, hogy osztoznak az értékrendjükben, érdeklődési körükben vagy fizikai megjelenésükben. A jelenség tanulmányozása során kiderült, hogy nemcsak az adakozási szándék nő a hasonlónak vélt emberek esetében, hanem a nekik szánt ajándékot is gondosabban választják ki.

„A jelek arra utalnak, hogy a nagylelkűeknél erősebb neurobiológiai jutalomreakciót válthat ki az adakozás, sokkal jobban érzik magukat, amikor adnak, mint amikor kapnak. Vannak, akik a családtagjaiknak vagy a saját csoportjukon belülieknek nagyon szívesen ajándékoznak, de idegenekkel egyáltalán nem nagylelkűek, míg mások minden csoportra nézve vagy nagylelkűek, vagy fukarabbak” – foglalta össze Franssen.

Az állatok is ajándékoznak, ha van rá okuk

A nagylelkűség evolúciós vívmánya és az általa megerősített társadalmi kötelékek azonban nem korlátozódnak az emberekre, az adakozás az állatok esetében is segíthet a bizalom kialakításában. A pingvinek köveket ajándékoznak kiszemeltjeiknek, a bonobók gyümölccsel kínálják meg egymást, a hím pókok pedig a behálózott bogarakat ajánlhatják fel partnerüknek, cserébe azért, hogy ne egyék meg őket.

És ahogy az emberek, úgy egyes állatok is megjegyzik, hogy ki az, aki nagylelkűen megosztja a készleteit, és ki az, aki önző módon felhalmozza azokat. A vérszopó denevéreknek például apró termetükből adódóan nagyon gyakran táplálékhoz kell jutniuk, különben éhen halnak, és a lecsapolt vért nagyon szívesen megosztják azokkal, akik ezt viszonozzák, miközben azt is megjegyzik, hogy mely társaik voltak önzők korábban – ők nem számíthatnak potya véreledelre.