A középkorban víz helyett, a világégések idején stresszre, azóta minden ellen isszák az alkoholt Magyarországon
Magyarország a legfrissebb felmérések szerint megelőzte a tradicionális listavezetőket, Oroszországot, Moldovát és Fehéroroszországot is, így 2022-re világelső lett az egy főre jutó alkoholbetegek számában. A legfrissebb kimutatás szerint a magyar társadalom 21,2 százaléka számít alkoholbetegnek, ugyanez az arány a második helyezést elért Oroszországban 20,9, míg a bronzérmes Fehéroroszországban 18,8 százalékos. A világversenyben mind a férfiak, mind a nők magasan végeztek, de a nemek szerinti rangsorokban a férfiak vitték igazán a prímet: a magyar férfiak mintegy 37 százaléka számít orvosi értelemben is alkoholistának. Ezzel az Egészségügyi Világszervezet visszaigazolta azoknak az elismert toxikológus és addiktológus szakembereknek azt a becslését miszerint Magyarországon nagyjából egymillió alkoholista él.
Abban van némi bizonytalanság, hogy az egy főre jutó alkoholfogyasztást vagy az orvosi értelemben vett problémás alkoholfogyasztást érdemes-e a nagyivók lajstromozásához alapul venni, Magyarország ugyanis úgy a világelső alkoholizmusban, hogy közben valamelyest elmarad azoktól az országoktól, ahol az egy főre eső alkoholmennyiség elfogyasztása a legmagasabb. Talán ez is hozzájárulhat, hogy a Központi Statisztikai Hivatal az alkoholfogyasztási problémákkal küzdő magyaroknak csak a töredékéről tud.
„Aki nem ismeri a sört, nem is tudja, mi a jó” – hirdette Madácsy József kulturális antropológus doktori értekezése szerint már négyezer évvel ezelőtt is egy asszír felirat. A kőbe faragott alapvetéstől vélhetően nem függetlenül Hammurapi babiloni király már az időszámítás előtti második évezredben is törvénnyel volt kénytelen szabályozni a sörgyártást. A bortermelés a mai ismeretek szerint ugyancsak több ezer éve indult a Mediterráneumból, de ahhoz, hogy Európa-szerte már-már kultikus tisztelet övezze, a bornak a kereszténység kulcsfontosságú szimbólumává kellett válnia.
Nem ittak meg bármit, legalábbis nem ilyen sokan
A bor- és sörfogyasztásnak elengedhetetlen feltétele volt a szőlő- és a gabonatermesztés, ráadásul az emberek nemcsak jókedvükben, hanem szükségből is itták az alacsony alkoholtartalmú italokat, a víz ugyanis nem volt és még ma sem mindenhol iható minőségű – mondja Saly Noémi író és Budapest-történész, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum korábbi muzeológusa, aki szerint
„nem lényegtelen, hogy a mai látszatszabályozással ellentétben az alkoholforgalmazást nagyon szigorúan szabályozták. A városokban a serfőzési és korcsmáltatási jog a helyi vezetők privilégiuma volt, bár a jogokat bérbe adhatták. A kisebb településeken, falvakban a kocsmákat ugyancsak árendába, vagyis haszonbérbe adták ki. Akinek volt szőlője, saját fogyasztásra esetleg megtermelt néhány tíz, legfeljebb száz-kétszáz liter bort, míg a sört kizárólag profik főzték. A boltokban egyáltalán nem árusítottak alkoholt. A pálinkafogyasztás a legszegényebb néprétegek mulatsága volt, magára valamit is adó ember bort fogyasztott. A tömények csak a 19. század fordulójára gyűrűztek be a nagyvárosokba”.
Újságíróknak, művészeknek jó?
A különféle alkoholtartalmú italok fogyasztása térben is elkülönült egymástól: bort a kocsmában, sert a sörfőzdében, pálinkát pedig a pálinkás butikokban lehetett kapni, utóbbit haza kellett vinni. A likőr drága és kifejezetten elegáns italnak számított, a nagypolgárok itták, kávéházakban, ahol kizárólag palackozott italokat lehetett fogyasztani, amit a kasszírnő töltögetett kis poharakba. Hiába voltak édesek, a férfiak is szívesen itták, sőt, alkalmakra otthon is főztek likőrt. A patikákban kapható tiszta szeszt családi receptek alapján ízesítették dióval, naranccsal, fűszerekkel. Az irodalmi művekből ismert kávéházi mítoszoknak, az értelmiségi réteg rendszeres és látványos lerészegedésének ugyanakkor a fele sem igaz, mondja ki Saly. Bár akadt a kávéházak között olyan, amelyben gyakoribb volt a féktelen mulatozás, a budapesti kávéházi kultúrát monográfiákban feldolgozó Saly szerint nagyjából százból egy.
Még ha a társadalom nagy tömegeire nézve nem is jelentett a maihoz hasonló fenyegetést, az alkoholizmus egyébként hamar terjedni kezdett, amit jól jelez, hogy 1901-ben már létrejött az az Országos Magyar Alkoholellenes Egyesület, amelynek megalapításában Saly szerint fontos szerepet játszott a nők és a gyerekek védelme a részegen gyakran agresszív férfiaktól. A fellazuló erkölcsökön azonban az első világháború rontott igazán sokat: a csatába induló katonáknak tömény alkoholt, elsősorban rumot adtak, hogy oldják a feszültségüket. Csakhogy sokan azok közül, akik hazatértek, a háború után is rutinszerűen nyúltak a feszültségoldó pálinkához, például mert rokkantak lettek, sohasem heverték ki a traumát, vagy nem volt munkájuk. Minél nagyobb szegénységben éltek, a pálinka annál inkább megoldást jelentett sanyarú élethelyzetükre. A két világháború között faluhelyen, az egész napos fizikai munka előtt már nem volt ismeretlen a napindító tüske sem.
Szegényebben egyenlőbbek voltak, ők ihattak
A most megjelent világrangsorban a magyar nők is kiemelt helyen végeztek, még ha a nők között lakosságarányosan nem is Magyarországon, hanem az Egyesült Államokban, míg második és harmadik helyen Oroszországban és Svédországban van is a legtöbb alkoholbeteg. Ugyanakkor nemcsak a magyar nők, egyik nemzet nőtagjai sem isznak megközelítőleg sem annyit, mint a férfiak, ami Saly szerint az egyenjogúsággal is összefüggésbe hozható. Magyarországon a gyári munkásnők kezdtek leghamarabb nagyobb tömegben megjelenni a munkaerőpiacon, a besorozott katonák helyén. Még ha tőlük hamarabb el is fogadták, hogy – a férfiakhoz hasonlóan – nyilvános helyen isznak, a köznyelvben még ma is élő „kontyalávaló” kifejezés jól jelzi, hogy részükről leginkább az alacsonyabb alkoholtartalmú italok fogyasztását tartották elfogadhatónak, azt is leginkább ünnepi alkalmakkor.
Miközben a bormérésre specializálódott vendéglők és a falusi kocsmák megmaradtak, az alkoholfogyasztás nagyvárosi polgári terei a kávéházi kultúra felszámolásával teljesen eltűntek az államszocializmusban. A kávéházakat a szocialista államhatalom azért üldözte, mert az volt a polgári középosztály információáramlásának a legfontosabb tere. Helyüket a presszók voltak hivatottak átvenni, ahol férfiak és nők, igaz, főként a munkásosztályba tartozók, egyaránt múlatták az időt. Annak ellenére, hogy ezekben a vendéglátóipari egységekben, csakúgy, mint a boltokban, jóformán kizárólag förtelmes minőségű alkoholos italokat lehetett kapni, az alkoholfogyasztás töretlenül nőtt. Olyannyira, hogy az 1980-as évekre reggeli szesztilalmat kellett bevezetni.
Bár az adatgyűjtés (akkor is) akadozott és némiképp következetlen volt, Fekete János és Simek Zsófia addiktológusok munkáiból tudható, hogy az 1960-as és az 1980-as évek között az égetett szeszes italok egy főre jutó éves elfogyasztott mennyisége nagyjából a háromszorosára, a sör- és borfogyasztás pedig mintegy kétszeresére nőtt. Teljesen hétköznapi jelenség volt, hogy Szabolcs-Szatmár-Bereg, Borsod-Abaúj-Zemplén vagy épp Baranya megye kisebb településeiről, falvaiból a férfiak nagyobb városokba jártak dolgozni. A teljes magyar gyáripar azokra az ingázókra épült, akik a fizetésüket megkapva hétvégén elindulnak haza, s miközben az úgynevezett fekete vonatokon utaznak hazáig hat-hét órát, a fél fizetésüket elitták.
A munkásszállókon, hét közben, valamint reggelenként munkába álláskor rendszeresen szondáztatták ezeket a munkásokat, így az italozás nagy része a hétvégékre korlátozódott, így vált az alkoholizmus a család magánügyévé – mondja Saly, aki szerint az egyébként sem túl fényes helyzet a rendszer összeomlásával több okból is tovább romlott. Egyfelől addig soha nem látott méreteket öltött a munkanélküliség, másfelől pedig könnyen és bárki számára hozzáférhetővé váltak a minőségi italok is, ami egyet jelentett azzal, hogy a hirtelen létbizonytalanságba kerülő, és olcsóbb szeszeket fogyasztó munkások mellett az értelmiségi rétegből is egyre többen kezdték alkohollal oldani a fenekestül felfordult mindennapok feszültségét.
Globálisan az európai államok számítottak a legnagyobb alkoholfogyasztóknak már évszázadok óta, de miközben a 20. század második feléig a posztkommunista országok inkább sereghajtók voltak Franciaország, Spanyolország és Olaszország mögött, azóta nemhogy felzárkóztak, hanem le is hagyták a világ legnagyobb bortermelőit. 2018-ban az egy főre jutó alkoholfogyasztás tízes toplistájából kilenc helyen a volt szocialista érdekszférához tartozó ország állt. Mindez bizonyára nem független attól, hogy a nyugati országokénál lényegesen olcsóbb az alkoholtartalmú italok fogyasztási ára (Magyarországon például az egész Európai Unióban a legolcsóbb).
Súlyosbítja a helyzetet, hogy Magyarország egy 2016-os jelentés szerint az alkoholfogyasztásra vonatkozó adatokat sem nagyon oszt meg olyan szervezetekkel, mint például a WHO, mint ahogy komolyan vehető alkoholkezelési stratégiája sincs, amit jól jelez például a házilag előállított gyümölcspárlatokra vonatkozó enyhe szabályrendszer, valamint az, hogy a 2013-tól hungarikummá avanzsált pálinkát saját használatra (napi négy felesig) adómentesen is le lehet főzni.
Képszerkesztő: Virágvölgyi István. A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található. Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, írjon a fortepan@gmail.com emailcímre!
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: