Dezső Tamás fotográfus: Az emberközpontú világkép megérett a pusztulásra
„Elveszíteni saját fejünket, nem tudni, hol vagyunk többé, ez a disszemináció hatása” – idézte Jacques Derrida algériai származású francia filozófust Horváth Márk esztéta, filozófus, aki egyebek mellett azzal a gondolattal nyitotta meg Dezső Tamás új kiállítását (Hipotézis: Levél minden) a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban szeptember 21-én, hogy a növényi létmód szerinte „a fej hiánya miatt” tűnhet vonzónak. „Amennyiben kidolgozzuk a növények radikális élhetőségének filozófiai és esztétikai konceptualizálódását, akkor mi magunk is megtanulhatunk növényi, fejnélküli módon gondolkodni.”
Bár művészeti hitvallásában Dezső nem beszél fejnélküliségről, azt a kérdést felteszi, mi lehet az a rejtélyes és megmagyarázhatatlan kapocs, ami összeköti az összes élő személyiségét egy életen át. Az általa kínált válaszhoz Goethétől Heideggeren át Erwin Baurig német gondolkodók és tudósok egész sorát hívja segítségül. És egy kicsit a bécsi születésű, életműve nagy részét Angliában megalkotó Ludwig Wittgensteint is.
Noha korábbi munkáiban kizárólag fotográfiát használt az önkifejezéshez, ezúttal installációkon és szoborszerű műtárgyakon keresztül is kommunikál, és a kiállított darabok mindegyike túlmutatni igyekszik önmagán, ami bonyolulttá teszi az általa feltett kérdésre adható válaszlehetőségeket. Ha az élők személyiségét összekötő kapocs mibenléte homályban is marad, az alkotásokat közös nevezőre hozza azok vitathatatlanul precíz, letisztult és végtelenül esztétikus kivitelezése. Magyarán: minden nagyon szép. Az állhatatosság kertje című kinetikus installáció, melyet Dezső 19. századi herbáriumok felhasználásával épített, például így néz ki és így működik:
Filozófia, kozmosz és természet, avagy a lét és az idő
Mindjárt a tárlatot megnyitó falon, ahonnan még semmi más nem látszik a többi műtárgyból, három óriási, mégis éteri fotó függ, afféle modernkori háromosztatú triptichonként. Pontosabban két fotó és egy furcsa domború tükör, kozmikus keretben. Jó, hogy ilyen hatalmasak, mert a San Franciscó-i Robert Koch Gallery és a londoni The Photographer’s Gallery által képviselt Dezső legújabb sorozatát annyian szerették volna megnézni, hogy másképp a tömeg miatt semmit nem lehetett volna látni a felvételekből.
A triptichon címe: inderwelt – mint azt Dezső a Qubitnek kiemelte, szándékoltan kisbetűvel. Mindhárom alkotás háttere a csillagos eget, vagy még inkább a világűrt imitálja, két hatalmas, a szitakötő és a szúnyog keverékét idéző rovar közt egy tükörré csiszolt ovális fémdarabbal. A meghökkentően gyönyörű felvételek ízeltlábújai, a parányfürkészek a valóságban szabad szemmel nem látható hártyásszárnyúak, mint azt a Maribort és Bécset már megjárt, Budapesten december 23-ig látogatható kiállítás kurátora, Virágvölgyi István elmondta, a világ legkisebb rovarjai, méretük 0,15-1 milliméteresig terjed. „Lehet, hogy ebben a pillanatban éppen itt a szemem előtt repül egy. Pont ránézek, és még csak érzékelni sem tudom, arról nem is beszélve, hogy megértsem a világot ennek a lénynek a szemszögéből” – sietett a megnyitón némiképp meg is magyarázni, miért kerülhettek a rovarok óriásira nagyítva a falra a perspektívákat és dimenziókat vég nélkül váltogató Dezső kiállításán.
A parányfürkészek több mint százmillió éve élnek a Földön, minden példány mindössze egy-két napig. Tojásaikat más rovarok növényekbe lerakott tojásaiba rejtik. Mi közük a köztük lévő ovális, vagy ha úgy tetszik, tojás alakú tükörhöz vagy a hátterükben lévő világűrhöz? A tükörré csiszolt fémről a kép alatti szöveget olvasva legalább ez gyorsan kiderül: a fém 97 százalékban vasat tartalmazó ötvözet, a Campo del Cielo (Égi mező) meteorit egy darabja. A 4,5 milliárd éves meteorit a Naprendszer kialakulásakor jött létre, és a mai Argentína területén, mintegy négy-hatezer éve csapódott a Földbe. Dezső, mint a Qubit kérdésére elmondta, egy aukción vásárolta és egy ötvössel csiszoltatta tükörré. A tükörben, a világűr egy darabjában a szemlélődő önmagát látja.
Mi köze mindennek Heideggerhez?
A kép címe, a kisbetűs inderwelt, avagy „in-der-Welt-sein”, a világban-benne-lét, Martin Heidegger német egzisztencialista filozófus gyakorlatilag lefordíthatatlan szóösszetétele tökéletes felütése annak, ami a nyitófal után, a tárlat két termében a látogatót várja. Hogy miért kisbetűs a cím? „Mindez szándékolt tiszteletlenség Heideggerrel szemben, akinek szélsőségesen antropocentrikus világképét a kor – finoman szólva is – meghaladta” – magyarázta kérdésünkre Dezső, aki közel hét évig tartó munkája első harmadában úgy fogalmazta meg saját célját, mint „afféle gondolatkísérlet a növényi és emberi identitás alapkérdéseinek párhuzamba állítására. Az inspirációként szolgáló gondolkodók sokféle és szerteágazó elképzeléseit tükrözi az anyag heterogén jellege: a különböző léptékű és nézőpontú önálló képek, diptichonok, triptichonok, sorozatok. A márványtömbből kifaragott, majd újra kőtömbbé redukált portrésorozat, a sok száz éves sövény, az antik, mikroszkopikus növényi metszetek és a perspektívát kitágító erdőportré. Ez utóbbi, szimbolikus jelentőségű kép megidézi a sorozat címadóját, Goethét, aki amellett, hogy az egyik legjelentősebb német író és költő volt, megszállottan kutatta a növények identitását. Naplójában így fogalmazott: „Hipotézis: levél minden, és ez az egyszerűség a legnagyobb sokféleséget teszi lehetővé.”
A növényi részektől a kozmikus végtelenig
A parányfürkészek, akárcsak a felvételek tucatjain látható, mikroszkopikus méretű növényi részek, mind valódiak: Dezső 19. századi metszetekről készítette a felvételeket. A negatívba fordított fürkészeket és a meteoritdarabot kozmikus keretbe foglaló világűr nem más, mint a tárgylemezen látható, ugyancsak mikroszkopikus méretű porszemcsék.
A növényi részeknek, magházakból, porzókból, bibékből, lágy szárakból kihasított mikroszkopikus részleteknek viszont vakítóan fehér a háttere, így inkább hatnak tökéletesen megrajzolt, tűpontos grafikának, mint fényképnek. A metszeteket, akárcsak a meteoritot, a művész aukciókon vásárolta, a növényi részeket a 19. században, vagy még korábban zárták üveglapok közé, „a motorizáció, a tömegtermelés és a műanyagok megjelenése előtt. Hogy pontosan mi is látható rajtuk, egészen addig nem tudtam, amíg a kamerám lencséje elé nem raktam őket. Úgy éljük le az életünket, hogy ezeket a részleteket nem látjuk. Önmagunkat helyeztük az észlelésünk középpontjába, miközben azt sem tudjuk, mi van körülöttünk” – árult el kulisszatitkokat a munkafolyamatból Dezső. Abból, amit elmesélt, az is kiderül, hogy egy átlagos professzionális kamera nézőkéjébe ugyan nézhetnénk, a Hipotézis: Levél minden kiállításon látható képek egyikét sem látnánk. Ehhez ugyanis nemcsak a hatalmas felbontásra képes középformátumú digitális vázra lenne szükségünk, hanem arra a speciális, jónéhány közgyűrű betoldásával egyedileg épített objektívre is, ami gyakorlatilag mikroszkóppá változtatta a fényképezőgépét.
Dezső objektívjén keresztül viszont láthatjuk Erwin Baur német genetikus-botanikusnak az oroszlánszáj, közismertebb nevén a tátika magházából készített metszeteit is, hatalmasra nagyítva, és közben jó eséllyel eszünkbe sem jut, hogy Baur, akárcsak Heidegger, Hitler kedvenc teoretikusai közé tartozott, munkáját a Führer az 1925-ben kiadott, életrajzi ihletésű manifesztója, a Mein Kampf biológiai megalapozására használta fel.
Hipotézis: Levél minden, állítja Goethétől kölcsönzött fordulattal Dezső, aki szerint „a szellemi hierarchia legalsó szintjére száműzött növények kapcsán be kell látnunk, hogy mivel ők hozták létre és ők működtetik az atmoszférát, puszta létezésük puszta létezésünk elengedhetetlen feltétele. A klímakatasztrófa kapcsán mára elengedhetetlenné vált, hogy az emberi identitás mellett, jelentőségének és súlyának megfelelően kezeljük, és komoly erőfeszítéseket tegyünk azért, hogy megértsük a növényi identitás és a törékeny növényi létezés kérdéseit”.
A növény perspektívája a kortárs filozófia posztantropomorfista vonulatába illeszkedik, a kiállítás képei és installációi a poszthumanizmus és a spekulatív realizmus kiútkeresését tárják a szemlélődők elé – értelmezte a látottakat a Qubit kérdésére Horváth. Dezső arra keresi a választ, hogyan beszéljen úgy a világról, hogy annak középpontjába ne az embert állítsa. A kiútkereséshez teljes egyetértéssel szurkoló Horváth a megnyitón a beszéde alatt egyre jobban és jobban felhergeli magát a látottakon és a mögötte feltételezett tartalmon: szinte másodpercre pontosan tízperces beszéde vége felé már ordítva beszél az emberi perspektíva szűkösségéről, az intelligencia végességéről, az ökogótikáról.
„A tárlaton szereplő több műben is előtérbe kerül az antropocén és a sötét ökológia témája, egy, az emberi jelenlét által fenyegetett környezet víziója, amely azonban mindig képes ebbe a sajátos növényi sötétségbe visszahúzódni, és ezzel a sötétzölddé váló gótikusabb növényi elrendeződésen keresztül a saját emberi létünket és civilizációs praxisunkat is fenyegetni” – fejtegeti a filozófus, aki szerint a folyton perspektívát és dimenziót váltó, hol egy magházat mikroszkóp alatt, hol egy óriási erdőt madártávlatból megörökítő Dezső tálalásában mindez azzal válik különlegessé, hogy a mondanivalója, bármilyen sokrétű is, önmagáért beszél.
Azt mondjuk a művész már csak négyszemközt mondta el, hogy a hatalmas fekete-fehér erdőrészlet nemcsak azért különleges, mert közelebb hajolva ki lehet silabizálni a felvételen az egyedi fákat, hanem azért is, mert az Azori-szigeteken, ahol Dezső találta, mindössze négy faj alkotta az erdőt a teljes területen, amelyek mindegyike invazív fajként, a korábban ott őshonos növényzet kárára terjedt el.
Dokumentarizmus: másképp
De a Hipotézis: Levél minden nemcsak azért különleges, mert még ha nem is minden rétegében, de könnyedén értelmezhető, hanem azért is, mert Dezsőnek ez az első konceptuális munkája, a művész ugyanis korábban dokumentarista vonalon mozgott. Mint elmondta, legutóbbi sorozata, a ceaușescui elnyomás alól közel harminc év múltán is szabadulni képtelen romániai vidéken készült felvételekből 2015-ben fotókönyv formájában is megjelentetett Notes for an Epilogue után „abbahagytam a fényképezést. Elég volt, és elkezdtem filozófiát olvasni. Abban nem voltam biztos, hogy a fotózást abbahagyom, de abban igen, hogy a dokumentarista fotózást nem folytatom tovább. Ma úgy gondolom, hogy a mostani munkám többet mutat meg a valóságból, jobban felhív a gondolkodásra, mint a dokumentaristának mondott felvételeken az önmagukat végleges igazságként beállító, de kontextusukból kiragadott pillanatok”.
A befogadóban mégis felmerülhet a kérdés, mi lehetne inkább kiragadott annál, mint egy 19. században tárgylemezek közé zárt növényi metszet, vagy a felvételen megörökített formájában a Földnek csak egyetlen pontján megtalálható erdő? Bár Dezső szerint a növényi metszeteket felsorakoztató munka „épphogy a kiragadás ellentettje, hiszen az emberi érzékelés zavarát, vagyis azt hivatott érzékeltetni, hogy az ember nemhogy beazonosítani, érzékelni sem képes a több száz millió éve őt körülvevő formákat”, a kulturális utalások sokaságától hemzsegő, mégis szisztematikusan kivitelezett, könnyedén értelmezhető és átélhető felvételek mégis arra utalnak, hogy Dezső konceptuális művészként – a rögzítés, vagyis a dokumentálás tényét jelentő értelemben – dokumentaristább, mint valaha.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: