Joseph Stiglitz már visszatérő vendégnek számít a Közép-Európai Egyetemen: legutóbb 2014-ben látogatott Budapestre, ahol az akkor még Magyarországon működő CEU-n az illiberalizmusról tartott előadást. Most, 2022-ben visszatért a CEU-ra, méghozzá a saját kérésére, mert amint elmondta, úgy gondolja, hogy az egyetem nagyon hasonló társadalmi kérdésekkel foglalkozik, mint amilyenekkel ő.

Stiglitz ezúttal nem az illiberalizmusról, hanem a neoliberális társadalom gazdasági és egyéb problémáiról tartott előadást – az illiberalizmusról meg legyen elég annyi, hogy többek között annak köszönhetően is alakult úgy, hogy a Nobel-díjas közgazdász most már nem Budapesten, hanem a CEU bécsi kampuszán tartotta meg az előadását, méghozzá telt ház előtt. Az eseményt élőben, Zoomon keresztül is lehetett követni.

Freedom and Coercion, Opportunity and the Economy: Neoliberalism, the Individual, and Society, értem?

Az előadás a címe alapján bármiről szólhatott volna: „Freedom and Coercion, Opportunity and the Economy: Neoliberalism, the Individual, and Society”. Na, erre varrjál gombot – gondoltam, amikor a lefagyó Zoommal hadakoztam, miközben némileg szorongtam is tőle, hogy vajon fogok-e akár egy büdös szót is érteni a sztárközgazdász mondanivalójából. Egy rövid bevezető után Stiglitz meg is kapta a szót, és kiderült, hogy a félelmeim alaptalanok voltak, az előadást bárki megérthette, aki minimálisan is érdeklődik a politikafilozófia vagy a társadalomelmélet iránt. Stiglitz egyébként akármilyen rutinos előadó (tanított a Stanfordon, a Princetonon és Oxfordban is, jelenleg pedig a New York-i Columbia professzora), az egyébként elég szűkre szabott, egy órás időkeretet nehezen tudta tartani.

Mire fogyni kezdett az ideje, még csak a tervezett előadás felénél járt, így az utolsó jó néhány dián már át kellett száguldania. A mondanivalója, amit egy most készülő könyvében bővebben is kifejt majd, azért így is átjött: az államnak kötelessége beleszólnia a szabad piac működésébe, az ugyanis nem mindenható, nem inherensen jó, a teljesen szabadjára engedett kapitalizmus eredményei morálisan több szempontból is megkérdőjelezhetők, és az a totális szabadság, amely mellett a libertariánusok érvelnek, valójában jóval kevesebb választási lehetőséget hagy meg az egyénnek, mint egy fékek és ellensúlyok által ellenőrzött, erősebb állami kontrollal irányított piac és társadalom működése.

A libertariánus kritika

A libertariánusok a kényszer minden formája ellen tiltakoznak, ez pedig Stiglitz szerint morálisan és logikusan is tarthatatlan álláspont: bár vannak esetek, amikor ez a tiltakozás jogos lehet, az egyéni szabadságjogok minden elé helyezése nem túl szerencsés. A Stanford szócikke szerint a libertariánus elfogadja, ha arra kényszerítik, hogy tartsa tiszteletben mások szabadságát, de azt már nem, ha a közjóra vagy a saját javára hivatkozva kötelezik valamire. Ennek megfelelően például adót nem feltétlenül akar fizetni, hiszen ezzel az állam elveszi a bevételének egy részét, ami felett nem rendelkezhet többé szabadon – ez súlyosan csorbítja a libertariánus jogait, és szűkíti azoknak a döntéseknek a körét, amelyet meghozhat.

Stiglitz szerint e mögött az meggyőződés mögött a szabad piacba vetett korlátlan hit áll: ha az állam nem szól bele a piac működésébe, és működik a szabad verseny, igazságos körülmények alakulnak ki, aki jól sáfárkodik a javaival, többet is nyer, és nincs szükség további beavatkozásokra. Igen ám, de ez a premissza (legalábbis Stiglitz szerint) hamis: semmi nem bizonyítja, hogy egy ilyen rendszer jól vagy igazságosan működne, ahogyan azt sem garantálja semmi, hogy ilyen körülmények között bárki a képességeinek vagy az erőfeszítéseinek megfelelő vagyonhoz juthatna.

Bankárvilág

Ebből a világból hiányzik a szolidaritás, a részvét, és legfőképpen az, ami miatt egyáltalán létrejöhetett: a mostani jóléti társadalom számos vívmányát nem az üzletnek és a versenynek, hanem az állami ráfordításoknak és az adófizetők pénzéből végzett alapkutatásoknak köszönhetjük, amelyekből a mai világban sincs elég, pedig ha más nem, hát a világjárvány rávilágított, hogy igenis megéri a tudományba fektetni. A neoliberális kapitalista társadalom feltétlen hívei ráadásul abból indulnak ki, hogy a piac szereplői racionálisak, a körülmények pedig ideálisak, ez viszont csak a lehető legritkább esetben teljesül.

Stiglitz itt a hétköznapi tapasztalatra hivatkozik: az amerikai opioidválság, a gyógyszergyárak és dohánygyárak által okozott károk, az idősek és a kiszolgáltatottak kizsákmányolása mind a rendszer velejárói, sőt, többé-kevésbé kódolva is vannak a rendszerben – ezekről pedig senki nem állíthatja, hogy morálisan elfogadhatók vagy helyeslendők. Úgy tűnik, hogy valami rosszul működik, pedig több jel is utal rá, hogy nem lenne muszáj rossz irányba fordulnia a dolgoknak – ennyi erővel lehetnének jók is. Az internet, ahol most mindenki szabadon kritizálhatja az állami pénzköltést, nem jöhetett volna létre komoly állami beruházások nélkül, sőt ezt az előadást is csak Bécsben lehetett volna megnézni. Hát mi van itt?

A szabadság félreértése

Stiglitz szerint valami hiba, méghozzá nem is igazán közgazdasági természetű hiba, hanem inkább filozófiai: a szabadság félreértése. Az a libertariánus, aki tiltakozik a jogai megnyirbálása ellen, arra panaszkodik, hogy kevesebb lehetőség közül választhat, ha elveszik tőle az adóját, mint ha saját maga dönthetne a felhasználásáról. Stiglitz szerint viszont nem ez a helyzet: a befizetett pénz felett csakugyan nem rendelkezhet, cserébe viszont több új lehetőség tárul fel előtte, csupa olyasmi, amihez nem juthatna hozzá, ha az állam nem segítené ebben. A szabadság eléréséhez némi kényszert kell alkalmazni – az a láthatatlan kéz pedig, ami a szabad piac önszabályozásáról gondoskodna, azért láthatatlan, mert nem is létezik.

De milyen legyen ez a beavatkozás? Stiglitz nem a kapitalizmust kritizálja, hanem a neoliberalizmus emberképét, amit ez a világ kitermelt magának: a kapzsi, mohó, dörzsölt üzletembert, aki ugyan tisztában van vele, hogy az ő haszna egyúttal valaki más kára is, de mindezt inkább úgy kezeli, hogy ilyen ez a világ, mint hogy megpróbáljon változtatni rajta. Az individuális érdekek ugyan fontosak, de a nagy dolgokat a kooperatív törekvések szülik meg, az erősebb társadalmi kohézió és a szociális védőháló, amely úgy is gondoskodik a közjóról, hogy mindeközben a társadalom tagjainak bizonyos dolgokról le kell mondaniuk miatta – de ők maguk is részesülnek abból, amihez hozzájárultak.

Finom nyomásgyakorlás

Stiglitz szerint nem a piac és a társadalom direkt és agresszív befolyásolására van szükség, hanem finom változásokra: bár a társadalmi nyomást is fel lehet fogni kényszerítésként, a legtöbb hétköznapi esetben mégsem tűnik annak – még akkor sem, ha az: a behaviorista közgazdaságtan akkor is különbséget tesz például a bírság és az ösztönzés között, ha lényegében ugyanarra a célra használják őket. A közgazdász a szemetelést hozta fel példaként: a legtöbb esetben nem azzal próbálják rávenni a gyereket arra, hogy ne dobálja el a szemetet, hogy bírsággal fenyegetik, hanem azzal, hogy ilyet nem szokás csinálni. Ha hasonló módon némileg több társadalmi szolidaritást sikerülne csepegtetni az emberekbe, talán a világ is jobb hely lenne, szabályok nélkül viszont biztosan nem lesz az: ahogy a társadalmak egyre komplexebbek lesznek, egyre bonyolultabb szabályozásra lesz szükség, amit az államnak jobb esetben nem fasiszta eszközökkel kell kikényszerítenie, hanem a kollektív cselekvés révén, úgy, hogy az emberek ellenőrzik, hogyan néz ki a közös törekvés gyakorlati megvalósítása.

Ebben persze bőven akad hibalehetőség, de több szem többet lát, és valójában túl sok választás nincs: elvonulni ugyan el lehet a világtól, de akkor is egy régóta húzódó közös projekt haszonélvezői vagyunk, amit akár alakíthatunk is, sőt, akár tetszik, akár nem, alakítanunk is kell – ezzel viszont még a szabadság látszólagos korlátozása ellenére is nagyobb mozgástérhez jut az ember, mint nélküle.

* * *
Forró őszünk van, de vajon hogyan oldható meg a pedagóguskrízis? Hova vezet az erőltetett iskolai központosítás? Tényleg egyfajta kasztrendszerszer felé tart az ország? Októberi tudományos estünkre a magyar közoktatás problémáival készülünk: öt okos kutatóval, négy előadással, vitával és kerekasztallal, zárásként pedig improvizatív zenével és bárral. Mindez izgalmas helyszínen, a margitszigeti Kristályban vár majd rátok október 4-én, kedden 18:00-tól. Jegyeket itt tudtok venni, gyertek el, jó lesz!