Harangozhatnak a gyöngybaglyoknak, ha nem teszünk a védelmükért

A politikusokat tényekkel kell szembesíteni. A tudomány tényeket gyárt. Segíts minél többet publikálni belőlük!

„Felzárkóztunk Nyugat-Európához. Elértük, amit sohasem akartunk. A települések határaiban akadálytalanul terjeszkedő zöldmezős beruházások, a különféle ipari és lakóparkok, a logisztikai és bevásárló központok, az útépítések és sztrádafejlesztések végérvényesen felszabdalták a táj szövetét, amelynek gazdag sokféleségét durván lerontotta a szántóföldi monokultúrákat létrehozó intenzív mezőgazdálkodás” – vázolja az aktuális helyzetet Klein Ákos, a Gyöngybagolyvédelmi Alapítvány ügyvezetője.

Bár még nem veszélyezteti közvetlenül a kihalás a számos regionális alfaji változatban ismert gyöngybaglyot (Tyto alba), az északi féltekén, így Magyarországon is fokozottan védett kategóriába tartozik a faj. A magyar természetvédelmi szabályozás szerint egyedenként 100 ezer forint értékű baglyok észak-amerikai és az erősen urbanizálódott területeken élő európai állományai már az 1990-es évek elején jelentősen megcsappantak. Az alig két évtized alatt elszenvedett közel 20 százalékos veszteséget az ornitológusok már akkor az iparszerű mezőgazdálkodás, az úthálózatfejlesztések miatt drasztikusan megnövekedő közúti gázolások és a költőhelyvesztés hármasságával magyarázták.

Az utóbbit hivatottak orvosolni azok a speciális odúk, mint amilyet legutóbb december 2-án a Zala megyei Bezeréd határában állított fel a szinte napra pontosan 25 évvel ezelőtt alapított magyar bagolyvédő szervezet a Magyar Falu Program Falusi Civil Alapjának támogatásával. A szaknyelvben oszlopládaként emlegetett magányos madárlakok funkciójáról és a hagyományos fészkelőhelyeikről már Magyarországon is kiszoruló éjszakai ragadozók aktív védelméről az alapítványt vezető biológus számolt be a Qubitnek.    

Oszlopláda telepítése 2022. december 2-án egy zalai gazda legelőjénFotó: Gyöngybagolyvédelmi Alapítvány

Toronylakó kozmopoliták

A gyöngybaglyok ma már csak elvétve költenének faodvakban – legalábbis Európában. Klein Ákos szerint ennek oka a faj evolúciós közelmúltjában keresendő. 

A kontinens nyugati régióiban már a történelmi ókorban lezajlott az a deforesztáció, vagyis a tömeges erdőirtás, ami  a 11. század végére lefelezte,  a 19-20. század fordulójára pedig 10 százalékosra csökkentette a Kárpát-medence valamikori 80 százalékos erdőborítottságát. A kutatók szerint a civilizációs tájátalakítás nyomán a magyarországi középhegységekben 500-600 méteres tengerszint feletti magasságban fennmaradt erdők zárt állománya viszont eredetileg sem volt a gyöngybaglyok hazája. A kozmopolita faj természetes élőhelyei ugyanis a ligeterdők, az erdősztyepp-foltok és a vadfajokat eltartó fás gyeptársulások. Ezek fokozatos megfogyatkozásával a kárpát-medencei gyöngybagolyállomány is átállt a vidéki épületek tetőszerkezetében történő költésre. 

Bár a Magyarországon a Tyto alba alba és a Tyto alba guttata alfajok által képviselt gyöngybaglyokat ezek szerint régóta nem zavarja már az emberi jelenlét, az elmúlt ezer évben kialakult változatos agrár-ökoszisztémákhoz és az épített környezet radikális átalakulásához azonban már aligha képesek ilyen gyorsan alkalmazkodni. 

2009-es doktori értekezését a magyarországi gyöngybaglyok adaptációs és reprodukciós stratégiáiból író biológus szerint mára az emberi jóindulattal párosuló élőhelyvédelem és a természetvédelmi kontroll maradt a faj fennmaradásának záloga. A megfelelő költőhelyek biztosítása, vagyis a mesterséges költőládák kihelyezése és a baglyok által kedvelt épületrészek, templomtornyok, magtár- és istállópadlások nyitva tartása egyaránt megoldás lehet.

„A templomtornyok azért számítottak hosszú évszázadokig optimális költőhelynek, mert az ablakokat a baglyok által könnyen átjárható zsalugáteres spaletákkal zárták, a harangok karbantartása pedig nem jelentett nagy zavarást” – mondja a biológus. 

Zsalugáteres toronyablak gyöngybagollyalFotó: Gyöngybagolyvédelmi Alapítvány

Költőhelyvesztés

A kézi harangozás gépesítésével a toronyban elhelyezett berendezéseket azonban védeni kellett. Nem csak az időjárás viszontagságaitól, hanem leginkább a házigalamb (Columba livia f. domestica) elvadult, parlaginak is nevezett hordáitól. „A baglyokat ugyan nem zavarták a szomszédságukban százszámra megtelepedő galambok, de az általuk termelt, alig egy év alatt méteres vastagságra hízó guanóréteg mindent kikezdett, a vezetékek és gépek meghibásodásai pedig egyre gyakrabban lehetetlenítették el a harangozást” – mondja a hivatásos bagolyvédő. 

A sűrű fémhálóval lezárt tetőterekből azonban kiszorulnak a települések rágcsáló kártevőit is hatékonyan gyérítő ragadozók: jobb esetben csak a szülőpár bejutása és fészekalapítása ütközik fizikai akadályba, a rosszabban viszont az új fészekalj repülni tanuló tagjai kerülhetnek halálos csapdába. 

Schneider Zoltán alapítványi munkatárs gyűrűzéshez kézbe vett madarakkal, háttérben a toronyvédő dróthálóFotó: Gyöngybagolyvédelmi Alapítvány

Ez azért jelentős probléma, mert a fiatal madarak mortalitása egy átlagos tél alatt is magas, miközben a legalább egy szaporodási szezont már megélt példányok túlélése csak szélsőséges körülmények között csökken drámaian. Ezért is rak a gyöngybagoly népes fészekaljat, és repít más bagolyfajoknál jóval több utódot, ahogy ez az oka annak is, hogy gyakori az évenkénti két költés. Klein szerint az így produkált nagy utódszámmal a faj evolúciósan képes kompenzálni a fiatalok körében jellemző magas téli elhullást, és az időről időre fellépő populációs összeomlásokat. „Ezt azonban csak akkor tudják megtenni, ha megfelelő számú és minőségű költőhely áll rendelkezésükre” – fogalmaz a biológus.

Az egyik bevált megoldás a templomtoronytér elválasztása. A Gyöngybagolyvédelmi Alapítvány honlapján ismertetett módszer lényege, hogy „a harangok szintje felett, a templomtorony süvegterét tartós deszkapadozattal rekesztik el az alsóbb szintektől, a süvegtér bádog szerelőablakán egy alkalmas berepülőnyílást nyitnak. Így a baglyoknak megfelelően tágas és védett terük lesz, a fiókák le-és kiesése teljesen kizárt. A madarak által okozott szennyezés nem érinti a kényes harangszerkezetet, mindemellett kizárható a galambok megtelepedése is, hiszen a sötét süvegteret elkerülik, így a kezelők szempontjai is érvényesülnek. A módszer hátránya, hogy munkaigényes, és ahol nincs eleve kialakítva a padló nagy része, ott rendkívül anyagigényes is”. A szakirodalom szerint számos esetben indokolt lehet a beltéri költőládák alkalmazása, akkor, ha nagyon galambos az épület, ha semmilyen más módszer nem alkalmazható az épület sajátos építészeti jellege miatt. Amennyiben például templomtorony a helyszín a „ládát a zsalugáteres ablak mögé illesztjük szorosan, így a torony belső terébe a költőládán keresztül semmilyen állatfaj nem tud bejutni”.

Hagyományos költőhelyek: (a) malom (b) templom (c) szénatároló (d-e) víztorony (f) magtárFotó: Gyöngybagolyvédelmi Alapítvány

Légi veszély

A gyöngybaglyok legfőbb természetes ellenségei a nyestek (Martes foina). Az élőhelykonkurenseknek számító ragadozók a fészkek kifosztásával okozzák a legnagyobb kárt. Nem véletlen, hogy az oszlopládák és a mesterséges költőodúk ajánlott talajszinttől mért telepítési magassága minimum négy méter, a tapasztalatok ugyanis azt mutatják, hogy a nyestek oda már nem érnek fel, és csak elvétve tesznek kísérletet az oszlop megmászására.

De a legvérengzőbb nyesteknél is nagyságrendekkel nagyobb veszélyt jelent a közúti közlekedés. Az egész populációk létét fenyegető emberi tevékenység világszerte tizedeli a gyöngybagolyállományokat. „Európában 100 kilométerenként átlagosan évente 12 példányt gázolnak halálra a gépjárművek” – mondja Klein. A természetvédelmi statisztikák szerint Nyugat-Európában az első éves baglyoknak csaknem a felével végeznek a személy- és teherautók, de a legfrissebb adatok szerint a több éves madaraknál is közelíti ezt az arányt a közúti mortalitás.  

A bagolypusztító gázolásokért részben a faj vadászati technikája a felelős. A préda után kutató gyöngybaglyok a hallásukra hagyatkoznak, ezért a talajjal párhuzamosan pár méteres magasságban, cikkcakk-vonalban repülnek meglehetősen alacsony sebességgel, támadásra készen. A hagyományos épített környezetben is rendkívül sikeres zsákmányszerzési viselkedés az oka, hogy az úttest nyomvonalát keresztezve sem emelkednek magasabbra, a töltésre épített közúti pályák esetében pedig szó szerint berepülhetnek – és be is repülnek – a kerekek alá. 

Elgázolt gyöngybagoly teteme egy németországi közút szélénFotó: Wikipédia

Pedig akadnának megoldások a közúti infrastruktúra bővülésével egyre aggasztóbbá váló problémára: a környezetüktől rendszerint egyébként is vadkerítéssel leválasztott gyorsfogalmi utak és több sávos autópályák mezsgyéjére telepített, sűrű növésű cserjékből álló sáv például kellő távolságban tartaná a madarakat a forgalomtól. A gyöngybaglyok kifejezetten kerülik a zárt növényborítású terepet, ahol a talajszint fedése nem teszi lehetővé a zsákmányszerzést. Klein szerint nem véletlen, hogy a mezei rágcsálókban gazdag szántókon sem vadásznak onnantól kezdve, hogy a gabonatáblákon a vetés túlnőtte a térdmagasságot.  

Az útpályák talajszint alá süllyesztése is megoldás lehetne, legalább azokon a szakaszokon, ahol a kitűzött nyomvonal érinti a gyöngybaglyok élőhelyeként azonosított területeket. 

A Qubit szerkesztősége azért dolgozik, hogy a magyar nyilvánosság hiteles, alapos és közérthető tudományos ismeretekhez jusson. Tesszük ezt politikamentesen, közszolgálati hevülettel, száznál több kutató és tudós bevonásával. Égető kérdések, dermesztő válságok és zavaros álhírek sűrűjében igyekszünk tartani a fáklyát immár havi bő hétszázezer olvasónknak. Cikkeink ingyen olvashatók, de nem ingyen készülnek. Segítsd a munkánkat!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: