Utoljára Nagy Jenő Európa ragadozó madarai című 1943-as kiadású kötete gyűjtötte egybe kimerítő tudományos alapossággal a Magyarország területén előforduló sasokat, baglyokat és héjákat. Bár számos kiváló monográfia és több ragadozókatalógus jelent meg azóta, hasonló enciklopédikus igényű összefoglalóra egészen mostanáig kellett várni.

A nyolc évtizednyi hiányt pótolja a Magyarország ragadozó madarai és baglyai című, idén márciusban megjelent kétkötetes gyűjtemény. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület által kiadott 1618 oldalas munka szerkesztője Haraszthy László és Bagyura János volt. A tojástan, vagyis az oológia nemzetközi szaktekintélye és a ragadozókutatásai nyomán külföldön is jól ismert ornitológus a kézirat idén januári lezárásáig hozzáférhető legnaprakészebb kutatási és megfigyelési eredményeket foglalta egységes, jól áttekinthető, ugyanakkor rendkívül információgazdag rendszerbe.

A szakértők szövegei, térképei és grafikonja mellett összesen 1024 szenzációs természetfotó mutatja be a 48 Magyarországon bizonyítottan előforduló madárfajt.

Láttál-e már kuhit?

Haraszthy és Bagyura a nemzetközi ornitológus unió, az IOU kongresszusain is használt aktuális világfajlista rendszertani felosztása alapján veszi sorra a vágómadár-, sólyom- és bagolyalakú ragadozókat. Ugyanakkor nem a legújabb filogenetikai eredményeken alapú lajstromozás az oka, hogy a „kampóscsőrűek” mellett a holló (Corvus corax) és a fekete gólya (Ciconia nigra) is szerepel a kötetben. Bár egyikük sem ragadozó, mindkét faj kulcsszerepet játszik a magyarországi ragadozóvédelemben. A hollók elhagyott fészkei tették ugyanis lehetővé, hogy az azokat elfoglaló kerecsensólymok (Falco cherrug) az 1990-es évekre sok évtizedes szünet után ismét növekvő létszámú populációt alkossanak Magyarországon. A tartósan csak a zavarásmentes ártéri erdőkben megtelepedő fekete gólyák jelenléte pedig azért fontos, mert az ornitológusok szerint velük együtt az ilyen élőhelyeken nagy valószínűséggel a rétisas (Haliaeetus albicilla) és a barna kánya (Milvus migrans) is megjelenik.

A fenti két faj kivételével a két kötet minden olyan ragadozót bemutat, amelyet Magyarország területén az utóbbi évtizedekben megfigyeltek. Az átlagosan 30-50 oldalas, irodalomjegyzékkel ellátott leírások részletezik az adott faj életkorral változó tollazatát, a fej- és lábformákat, számba veszik az elterjedés földrajzi régióit, köztük a magyarországi megfigyelések pontos koordinátáit, kitérnek az egyedfejlődésre, valamint a táplálkozási és szaporodási viselkedés sajátosságaira, felsorolják továbbá a természetes ellenségeket, a paraziták vagy más kórokozók kiváltotta betegségeket, illetve a védettségre vonatkozó különféle szabályokat.

Ezen túl minden fajnál külön alcímet kapnak a vonulási és kóborlási sajátosságok. A ragadozó madarak ugyanis gyakran akár ezer kilométereket is elkalandoznak szokásos élőhelyükről. Ezért is kapott helyet a gyűjteményben a taxonómiai jegyzékekben Elanus caeruleus néven szereplő, Afrikában honos faj, amelyet a magyar nyelvű ornitológiai szakirodalom kuhiként ismer. (Az elnevezés eredete ugyan nem ismert, de a szerkesztők azt gyanítják, hogy a faj jellegzetes kuu-jíí hívóhangja a magyarázat.) Az utóbbi évtizedben többek között Csákvár, Kunszentmiklós, Sumony és Cegléd határában is megfigyelt példányok a késő tavaszi és nyári mediterrán ciklonok hátán érkeztek a Kárpát-medencébe délnyugat-európai fészkelőhelyeikről. Akadt olyan idősebb kuhi, amely 2018-ban két héten át vadászott mezei pockokra a kunszentmiklósi Bösztörpuszta legelőin.

Dögevő vendégek

A terepmadarászok és hivatásos ornitológusok kivételével kevesen tudnak róla, hogy más egzotikusnak gondolt madarak is meg-megjelennek Magyarországon. A természetfilmekből jól ismert dögkeselyű (Neophron percnopterus) és a barátkeselyű (Aegypius monachus) ugyan ritka vendégnek számít, ám a Horvátországban, Bulgáriában és Olaszországban is fészkelő fakókeselyűk (Gyps fulvus) kóborló egyedei egyre többször repülnek idáig, és a villámlátogatások mellett gyakran huzamosabb ideig, már-már életvitelszerűen is itt tartózkodnak, bár költeni még továbbra sem itt költenek.

Tudni kell, hogy a fakókeselyű egészen a 20. század elejéig fészkelt a Kárpát-medence déli és keleti szélén. A dögevők nagy létszámú csapatai rendszeres látogatói voltak a Hortobágynak és más alföldi pusztáknak. A külterjes állattartás visszaszorulása és az urbanizáció később jóval délebbre szorította a kolóniákat, de az ezredforduló óta egyre gyakrabban fordulnak elő újra a magyarországi területeken. Ráadásul nem is akárhol. Az alábbi könyvoldalon a Budapest belterületén megfigyelt két fakókeselyű egyike látható.

Fészkek és fiókák

A két kötet a tárgyalt fajok költésbiológiáját is részletezi. A párválasztás és a kotlás egyedi jellemzői mellett a fészkek helyének kiválasztásáról, építéséről, védelméről is részletes információkat talál az olvasó, de a tojások azonosításra alkalmas jellemzőit is feltüntetik a szerkesztők.

A két kötet legszórakoztatóbb vizuális attrakciói mégis a fiókákról és fészekaljakról készült fényképek. A kötet szerkesztői nem véletlenül emelik ki a bevezetőben természetfotós kollégáik teljesítményét. A rendkívül magas cukiságfaktorú felvételeket ugyanis nem ritkán több éves előkészítő munka előzi meg, a fotográfusok ornitológiai felkészültsége pedig megkérdőjelezhetetlen.

A turulról

A szerkesztők nem elégedtek meg az ornitológia legfrissebb eredményeinek bemutatásával. A második kötet 200 oldalon ismerteti a ragadozók és baglyok evolúcióját, élettanát és anatómiáját, a védelmüket szolgáló állami és civil programokat, ráadásul az áramütéses és mérgezés következtében bekövetkező pusztulásokról szóló oldalak után gyakorlati tanácsokat is ad a mentésükhöz. A madártan múltja is terítékre kerül a tárgyalt fajokat leíró 18-19. századi természettudósok portréin keresztül.

Ornitológiai értelemben formabontó, hogy egy mitológiai ragadozó is helyet kapott a jelen madarairól szóló tudományos kiadványban. A solymászat egyik legjelentősebb hazai ismerőjének számító Bagyura János szerkesztői szerepéből kilépve terjedelmes esszét szentelt a magyarság Kézai Simon és Anonymus által lejegyzett eredetmítoszaiban turulként emlegetett madár szakszerű azonosításának. Bagyura a közismert és nehezebben elérhető források elemzése mellett utánajár annak is, hogy miért hasonlítanak keselyűre az 1800-as évek végén készült turulszobrok és festmények. A megfejtés szerint a legendás Hermann Ottó, a Magyar Madártani Intézet megalapítója javasolta a honfoglalás és az államalapítás ezeréves évfordulójának lázában élő illetékeseknek az impozáns küllemű dögevőket.

Bagyura az 1568 és 2019 között, 71 szerző által leírt 25 fajról szóló turulazonosítások számbavétele után a solymászat sok ezer éves szakirodalmát és a legújabb filogenetikai vizsgálatok eredményeit segítségül hívva arra jut, hogy a magyarság mitikus vadászmadara a kerecsensólyom (Falco cherrug).

(Haraszthy László-Bagyura János: Magyarország ragadozó madarai és baglyai; Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület, 2022 Budapest)

Kapcsolódó cikkeink a Qubiten: