Utoljára Nagy Jenő Európa ragadozó madarai című 1943-as kiadású kötete gyűjtötte egybe kimerítő tudományos alapossággal a Magyarország területén előforduló sasokat, baglyokat és héjákat. Bár számos kiváló monográfia és több ragadozókatalógus jelent meg azóta, hasonló enciklopédikus igényű összefoglalóra egészen mostanáig kellett várni.

A nyolc évtizednyi hiányt pótolja a Magyarország ragadozó madarai és baglyai című, idén márciusban megjelent kétkötetes gyűjtemény. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület által kiadott 1618 oldalas munka szerkesztője Haraszthy László és Bagyura János volt. A tojástan, vagyis az oológia nemzetközi szaktekintélye és a ragadozókutatásai nyomán külföldön is jól ismert ornitológus a kézirat idén januári lezárásáig hozzáférhető legnaprakészebb kutatási és megfigyelési eredményeket foglalta egységes, jól áttekinthető, ugyanakkor rendkívül információgazdag rendszerbe.

A szakértők szövegei, térképei és grafikonja mellett összesen 1024 szenzációs természetfotó mutatja be a 48 Magyarországon bizonyítottan előforduló madárfajt.

Láttál-e már kuhit?

Haraszthy és Bagyura a nemzetközi ornitológus unió, az IOU kongresszusain is használt aktuális világfajlista rendszertani felosztása alapján veszi sorra a vágómadár-, sólyom- és bagolyalakú ragadozókat. Ugyanakkor nem a legújabb filogenetikai eredményeken alapú lajstromozás az oka, hogy a „kampóscsőrűek” mellett a holló (Corvus corax) és a fekete gólya (Ciconia nigra) is szerepel a kötetben. Bár egyikük sem ragadozó, mindkét faj kulcsszerepet játszik a magyarországi ragadozóvédelemben. A hollók elhagyott fészkei tették ugyanis lehetővé, hogy az azokat elfoglaló kerecsensólymok (Falco cherrug) az 1990-es évekre sok évtizedes szünet után ismét növekvő létszámú populációt alkossanak Magyarországon. A tartósan csak a zavarásmentes ártéri erdőkben megtelepedő fekete gólyák jelenléte pedig azért fontos, mert az ornitológusok szerint velük együtt az ilyen élőhelyeken nagy valószínűséggel a rétisas (Haliaeetus albicilla) és a barna kánya (Milvus migrans) is megjelenik.

A fenti két faj kivételével a két kötet minden olyan ragadozót bemutat, amelyet Magyarország területén az utóbbi évtizedekben megfigyeltek. Az átlagosan 30-50 oldalas, irodalomjegyzékkel ellátott leírások részletezik az adott faj életkorral változó tollazatát, a fej- és lábformákat, számba veszik az elterjedés földrajzi régióit, köztük a magyarországi megfigyelések pontos koordinátáit, kitérnek az egyedfejlődésre, valamint a táplálkozási és szaporodási viselkedés sajátosságaira, felsorolják továbbá a természetes ellenségeket, a paraziták vagy más kórokozók kiváltotta betegségeket, illetve a védettségre vonatkozó különféle szabályokat.

Ezen túl minden fajnál külön alcímet kapnak a vonulási és kóborlási sajátosságok. A ragadozó madarak ugyanis gyakran akár ezer kilométereket is elkalandoznak szokásos élőhelyükről. Ezért is kapott helyet a gyűjteményben a taxonómiai jegyzékekben Elanus caeruleus néven szereplő, Afrikában honos faj, amelyet a magyar nyelvű ornitológiai szakirodalom kuhiként ismer. (Az elnevezés eredete ugyan nem ismert, de a szerkesztők azt gyanítják, hogy a faj jellegzetes kuu-jíí hívóhangja a magyarázat.) Az utóbbi évtizedben többek között Csákvár, Kunszentmiklós, Sumony és Cegléd határában is megfigyelt példányok a késő tavaszi és nyári mediterrán ciklonok hátán érkeztek a Kárpát-medencébe délnyugat-európai fészkelőhelyeikről. Akadt olyan idősebb kuhi, amely 2018-ban két héten át vadászott mezei pockokra a kunszentmiklósi Bösztörpuszta legelőin.

Dögevő vendégek

A terepmadarászok és hivatásos ornitológusok kivételével kevesen tudnak róla, hogy más egzotikusnak gondolt madarak is meg-megjelennek Magyarországon. A természetfilmekből jól ismert dögkeselyű (Neophron percnopterus) és a barátkeselyű (Aegypius monachus) ugyan ritka vendégnek számít, ám a Horvátországban, Bulgáriában és Olaszországban is fészkelő fakókeselyűk (Gyps fulvus) kóborló egyedei egyre többször repülnek idáig, és a villámlátogatások mellett gyakran huzamosabb ideig, már-már életvitelszerűen is itt tartózkodnak, bár költeni még továbbra sem itt költenek.

Tudni kell, hogy a fakókeselyű egészen a 20. század elejéig fészkelt a Kárpát-medence déli és keleti szélén. A dögevők nagy létszámú csapatai rendszeres látogatói voltak a Hortobágynak és más alföldi pusztáknak. A külterjes állattartás visszaszorulása és az urbanizáció később jóval délebbre szorította a kolóniákat, de az ezredforduló óta egyre gyakrabban fordulnak elő újra a magyarországi területeken. Ráadásul nem is akárhol. Az alábbi könyvoldalon a Budapest belterületén megfigyelt két fakókeselyű egyike látható.

Fészkek és fiókák

A két kötet a tárgyalt fajok költésbiológiáját is részletezi. A párválasztás és a kotlás egyedi jellemzői mellett a fészkek helyének kiválasztásáról, építéséről, védelméről is részletes információkat talál az olvasó, de a tojások azonosításra alkalmas jellemzőit is feltüntetik a szerkesztők.

A két kötet legszórakoztatóbb vizuális attrakciói mégis a fiókákról és fészekaljakról készült fényképek. A kötet szerkesztői nem véletlenül emelik ki a bevezetőben természetfotós kollégáik teljesítményét. A rendkívül magas cukiságfaktorú felvételeket ugyanis nem ritkán több éves előkészítő munka előzi meg, a fotográfusok ornitológiai felkészültsége pedig megkérdőjelezhetetlen.

A turulról

A szerkesztők nem elégedtek meg az ornitológia legfrissebb eredményeinek bemutatásával. A második kötet 200 oldalon ismerteti a ragadozók és baglyok evolúcióját, élettanát és anatómiáját, a védelmüket szolgáló állami és civil programokat, ráadásul az áramütéses és mérgezés következtében bekövetkező pusztulásokról szóló oldalak után gyakorlati tanácsokat is ad a mentésükhöz. A madártan múltja is terítékre kerül a tárgyalt fajokat leíró 18-19. századi természettudósok portréin keresztül.

Ornitológiai értelemben formabontó, hogy egy mitológiai ragadozó is helyet kapott a jelen madarairól szóló tudományos kiadványban. A solymászat egyik legjelentősebb hazai ismerőjének számító Bagyura János szerkesztői szerepéből kilépve terjedelmes esszét szentelt a magyarság Kézai Simon és Anonymus által lejegyzett eredetmítoszaiban turulként emlegetett madár szakszerű azonosításának. Bagyura a közismert és nehezebben elérhető források elemzése mellett utánajár annak is, hogy miért hasonlítanak keselyűre az 1800-as évek végén készült turulszobrok és festmények. A megfejtés szerint a legendás Hermann Ottó, a Magyar Madártani Intézet megalapítója javasolta a honfoglalás és az államalapítás ezeréves évfordulójának lázában élő illetékeseknek az impozáns küllemű dögevőket.

Bagyura az 1568 és 2019 között, 71 szerző által leírt 25 fajról szóló turulazonosítások számbavétele után a solymászat sok ezer éves szakirodalmát és a legújabb filogenetikai vizsgálatok eredményeit segítségül hívva arra jut, hogy a magyarság mitikus vadászmadara a kerecsensólyom (Falco cherrug).

(Haraszthy László-Bagyura János: Magyarország ragadozó madarai és baglyai; Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület, 2022 Budapest)

Kapcsolódó cikkeink a Qubiten:

Világviszonylatban is párját ritkítja Haraszthy László most megjelent gigantikus madárkönyve

Vajna Tamás tudomány 2019. május 2.

18 év, 750 terepen töltött nap és 300 ezer kilométernyi utazás eredménye az a 2268 fotóval illusztrált, 1782 oldalas, összesen 7 kilós, kétkötetes munka, amely az összes Magyarország területén fészkelő madárfaj költésbiológiáját leírja. Haraszthy László április végén megjelent műve nem csupán extrém volumene, hanem a teljességre való törekvése miatt is egészen kivételes vállalkozás.

Elkészült az idei sasleltár, legalább 1200 sas lakik Magyarországon

Qubit.hu tudomány 2020. február 26.

Magyarországon két szirti és négy fekete sast is megfigyeltek a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület szervezésében lezajlott országos sasleltár során.

2005 óta több mint ezer védett ragadozómadarat pusztítottak el szándékosan Magyarországon

Qubit.hu tudomány 2021. október 26.

A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület és a Természetvédelmi Őrszolgálat az elmúlt 16 év legjelentősebb tömeges mérgezései mellett parlagi sasok, rétisasok és egy barátkeselyű kilövését is felderítette, és ők nyomoztak ki több élvefogó csapdával okozott természetpusztítást is.