A boldogság nem minden, a bánatot, a gyászt és a vágyakozást is fontos megélni

A politikusokat tényekkel kell szembesíteni. A tudomány tényeket gyárt. Segíts minél többet publikálni belőlük!

Nehéz élethelyzetben az emberek 63 százaléka szomorú zenét választ, és nem vidám dalokat hallgat – derítették ki a szöuli Sungkyunkwan Egyetem kutatói 2020-ban. Ez persze attól is függ, hogy mi okozza a bánatot, de vannak olyan helyzetek, amelyekben a szomorú zene kimondottan jó hatással van a hangulatra. Sokan egyáltalán nem tudatosan döntenek a szomorkás hangulatú zeneművek mellett, és csupán azért, mert valaki ilyen aláfestést választ, nem válik depresszióssá, vagy nem jelenti azt, hogy általánosságban véve rosszabb a kedve. Sőt, a negatív érzelmek önmagukban is erőforrások lehetnek, legalábbis Susan Cain amerikai szerző, a Quiet Revolution nevű, introvertáltakat segítő cég alapítója, a Keserédes – A bánat és a vágyakozás gyógyító ereje című könyve szerint, ami magyarul idén ősszel jelent meg az Open Books kiadónál. 

Cain a májusi TED előadásában mesélte el történetét, amelyet a könyvében is említ, miszerint nagyjából két évtizeden át foglalkoztatta, hogy miért találja olyan felemelőnek a keserédes zenét. Úgy vélte, ez a furcsa, ellentmondásos érzés talán olyan, amit nem csak ő él át, hanem mások is találkozhatnak vele az életük során. Ebből született meg második sikerkönyve, amely kilenc fejezetben kilenc kérdést jár körbe arról, hogy mit remélhetünk a vágyakozástól, a szomorúságtól, és általában a negatívnak vagy ambivalensnek címkézett érzelmektől.

Korábbi, az introverzióról készült, Csend – A hallgatás ereje egy harsány világban (2016, Budapest, Háttér Kiadó) című munkája után új kötete is New York Times-bestseller lett, ez azonban nem jelenti, hogy hiányoznának belőle a tudományos kutatásokon alapuló megállapítások. A könnyű, emészthető stílus viszont segít abban, hogy a nemcsak a szakmai körökben és kutatásokban mellőzött, hanem a hétköznapi életben is elnyomott negatív, ambivalens érzelmek megértéséhez közelebb kerüljön az olvasó.

A negatív érzelmek motivációt is jelenthetnek

Cain könyve, bár a témáját tekintve elsőre hurráoptimistának tűnhet, nem azzal a céllal íródott, hogy pozitívnak keretezze az egyébként negatív érzelmeket. A gyász, a fájdalom, az elmúlás, a bánat és a szomorúság nem olyan érzések, amelyeket szerinte – vagy más, a témát kutató szakemberek szerint – el kellene temetnünk magunkban. Épp ellenkezőleg, a könyv azt próbálja megmutatni, hogy miként lehet a megélésükből hosszabb távon profitálni.

A szerzőnő szerint a bánat és a vágyakozás segíthet abban, hogy megvalósítsuk életcéljainkat, és elérjük azt, amit valódi életfeladatnak tekintünk. A témában tartott előadásában mesél arról, hogyan befolyásolta a saját karrierjét az a kisgyermekkori álma, hogy írni szeretne, és milyen kanyargós úton érkezett meg ehhez a hivatáshoz. Könyvében több hasonló példát körbejár, és a fejezetek felépítésére jellemző, hogy azokat elméletekkel, kutatásokkal magyarázza, illetve további történetekkel teszi színesebbé. Így nemcsak saját tapasztalataira, hanem irodalmi alakok példáira, ismert esetekre és történetekre is támaszkodik. 

Feltárja például azt, hogy miként válik a művészet a negatív és ambivalens érzelmek feldolgozásának módjává, és hogyan fejezhet ki fájdalmat egy-egy vers vagy zenemű. Talán a könyv ezen részei azok, amelyek egy-egy helyzetben vigasztalást is jelenthetnek az olvasónak, mivel Cain nagy figyelmet fordított arra, hogy az idézett példákban ne úgy mutassa be a történeteket, hogy a sikerek nyomasztó hatást gyakoroljanak az olvasókra.

A keserédes konstruktuma

A könyv tehát alapállításként kezeli, hogy a vágyakozás és a szomorúság segítségünkre lehet, és ezt a példák mellett nemcsak tapasztalatokra alapozza, hanem tudományos kutatások eredményeit is felhasználja hozzá.

A pszichológiában a konstruktum kifejezést a személyiség építőköveire használják. A keserédes is egy ilyen konstruktum, amit – hasonlóan a nosztalgiához és a vágyódáshoz – eddig meglehetősen kevés kutatásban vizsgáltak. Azonban 2020-ban a Dél-Kaliforniai Egyetem kutatócsoportja kimondottan az ilyen ambivalens érzelmi állapotok neurológiájára fókuszált egy vizsgálatában, és azok agyi létrejöttének módjára adott lehetséges magyarázatot. Ezek szerint a keserédesség (ahogy más ambivalens érzelmek is) a pozitív és a negatív érzelmi viselkedések közötti gyors váltások eredményeképp jöhet létre, és ehhez az agytörzsi magok precíz működésére van szükség. A kutatók egyben azt is feltételezik, hogy az ellentétes érzelmi viselkedések egyszerre nem jöhetnek létre, de a váltakozás biztosítja annak lehetőségét, hogy az idegrendszer gyorsan reagáljon a feldolgozandó, komplex érzelmi választ igénylő helyzetre.

Persze a keserédesség konstruktumáról nem csak elméleti síkon, neurológiai értelemben beszélhetünk. A könyv egy tesztet is bemutat, amely mankót adhat az olvasónak ahhoz, hogy felismerje, ők maga mennyire hajlamos ennek az ambivalens érzelemnek a megélésére. Bár Cain az előadásában is elmondja, hogy ez szerinte – és az általa feldolgozott szakirodalom alapján – főleg az érzékeny emberek sajátja, azt, hogy az emberek milyen érzelmekkel élik meg az élethelyzeteiket, egy sor tényező befolyásolja.

A keserédes mint evolúciós kapocs

Ha a negatív érzelmek gátló hatással bírhatnak, akkor mégis miért maradhattak fenn az evolúció során? Cain megfejtése erre az, hogy ezek az érzelmek egyfajta kapocsként működnek az emberek között. Hiszen olyan érzésekről van szó, amelyek megélésére gyakorlatilag mindenki képes, és mindenkinek az életében vannak olyan események, amelyek indukálják őket.

Cain kiemeli az empátia fontosságát is, ami a negatív érzelmek közvetett átélése során aktiválódik a társakban. Ráadásul az együttérzés képessége nem korlátozódik kizárólag a saját családunkra és közeli ismerőseink körére, hanem széles körben működik mint univerzális kapocs. Ahogy Cain fogalmaz, „a bánat és a könnyek jelentik az egyik legősibb kötésmechanizmust ember és ember között”.

Dacher Keltner, a Kaliforniai Egyetem (Berkeley) oktatója az érzelmek idegrendszeri alapjait vizsgálja, Cain pedig az ő munkássága alapján mutatja be az együttérzés evolúciós és idegrendszeri beágyazottságát. Keltner szerint a bolygóideg nemcsak egy sor tevékenység irányításában vesz részt, hanem azért is felelős, hogy a szenvedés látványa ne hagyja hidegen a szemlélőt. Azt is megállapítja, hogy az erősebb bolygóideggel rendelkező emberek nagyobb arányban nyitottak az együttműködésekre, és jobban keresik a kooperáció lehetőségét másokkal.

A szenvedés tehát egyfajta közös nevezőt teremt, így nemcsak az egyéni célok megvalósításában és a minőségi életfeltételek megteremtésében, hanem a személyes kapcsolatok építésében is szerepe van. Cain szerint ebben is érdemes használni a negatív érzelmek gyógyító erejét, amit azonban nem szabad összekeverni a toxikus pozitivitással, ami a pozitív pszichológia rosszul értelmezett és alkalmazott gyakorlatát jelenti. 

A különbséget a szerző remekül szemlélteti a gyász példájával. Bemutatja, mennyire elhatárolódik a többségi társadalom az olyan félelmetes élethelyzetektől, mint a halál. Így bár az ember a saját haláluktól való egzisztenciális szorongást részben kiiktatja az életéből, egy váratlan haláleset felborítja a tökéletesre mázolt képet, és leránt a valóságba. Ehelyett Cain szerint a keserédes érzelemvilágot, az élet végességének ismeretét is fel lehet használni arra, hogy tartalmasabb életet éljünk, ahogy teszik azt az idősek, akiktől érdemes lehet eltanulni a titkot.

(Susan Cain: Keserédes – A bánat és a vágyakozás gyógyító ereje. 2022 Open Books, Budapest. Fordította: Farkas Nóra)

A Qubit szerkesztősége azért dolgozik, hogy a magyar nyilvánosság hiteles, alapos és közérthető tudományos ismeretekhez jusson. Tesszük ezt politikamentesen, közszolgálati hevülettel, száznál több kutató és tudós bevonásával. Égető kérdések, dermesztő válságok és zavaros álhírek sűrűjében igyekszünk tartani a fáklyát immár havi bő hétszázezer olvasónknak. Cikkeink ingyen olvashatók, de nem ingyen készülnek. Segítsd a munkánkat!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: