Depresszió, szorongás, ivás: a COVID-19-járvány mentális egészségre gyakorolt hatásai

Nincsen túlélhető és fenntartható jövőnk tudomány nélkül, ahogy nekünk sincsen nélkületek. Támogasd a Qubit munkáját!

A mostani világjárvány várható mentálhigiénés következményit vizsgálva célszerű áttekinteni a katasztrófamenedzselés példáit és az olyan korábbi pandémiák, mint a SARS, a H1N1, vagy az Ebola pszichiátriai következményeit. A két irányt összevonva elsősorban a mentális egészséggel kapcsolatban teszek néhány megjegyzést a járvány hosszabb távú hatásait illetően, amelyek közül kiemelendő, hogy a hatékonyabb megelőző és válaszintézkedések esélyét növelné, ha már most elkezdenénk a felkészülést a következő hullámok eredményes kezelésére.

A katasztrófamenedzselés hosszú távú jellemzői és fázisai

Nézzük meg a COVID-19 járvány társadalmi hatásait a katasztrófákra adott egyéni és közösségi reakciók tekintetében! Persze, ez a modell is adaptáció – hiszen a COVID-19 pandémiáról ilyen tapasztalatokkal nem rendelkezünk. Minden modell  magában hordozza a leegyszerűsítés korlátait, de ezzel együtt is támpontokat is adhat a mentális egészségre váró kihívások rögzítésére.

A járvány fézisai: a vízszintes tengelyen az eltelt idő, a függőlegesen az egyes szakaszokban tapasztalható érzelmi szintForrás: Zunin & Myers; idézi: DeWolfe, D. J., 2000. Training manual for mental health and human service workers in major disasters (2. kiadás., HHS Publication No. ADM 90-538). Rockville, MD: U.S. Department of Health and Human Services, Substance Abuse and Mental Health Services Administration, Center for Mental Health Services.

A járványgörbe jól megfigyelhető, tipikus szakaszai az Egyesült Államok droghasználattal és mentális egészséggel foglalkozó kormányzati szerve, a SAMSHA szerint a következők: 

  1. A katasztrófa előtt: bizonytalanság. Ha váratlanul üt be a katasztrófa, akkor a szubjektíve átélt sebezhetőség, a biztonság és a jövőkép hiánya dominál. Az egyének úgy érzik, hogy nem tudják magukat és a családjukat megvédeni. Ha vannak előjelei a katasztrófának, bűntudat alakulhat ki, az emberek önmagukat hibáztatják a megbetegedés, a katasztrófa miatt. Lehet vitatkozni, hogy a COVID-19 esetén voltak-e előjelek vagy sem, de láthatóan mindkét lehetőség súlyos mentális következményekkel jár.

  2. A hatás: intenzív érzelmi reakciók. Sokk, pánik, hitetlenség. Különbség van a lassú, kisebb veszélyt jelentő és a gyors, veszélyes katasztrófák között. A kezdeti zavarodottságot és a veszély tagadását az egyes embereknél a maguk és a családjuk védelmére irányuló erőfeszítés váltja fel. Ismét, a COVID-19 esetében mindkét forgatókönyvvel számolhatunk (lassú és gyors): az eredmény így is az erőteles érzelmi reakció. 

  3. A hősies fázis: nagyon aktív, de valójában nem produktív tevékenységek ideje. Mindent áthat az altruizmus, a bajbajutottak megmentése.

  4. Mézeshetek: optimizmus, hogy hamarosan minden visszatér a megszokott mederbe. Van kellő segítség, minden rendben.

  5. Kiábrándulás: az előző éles ellentéte. Az egyének és a közösségek rájönnek, hogy a segítség nem elég. Az optimizmus csüggedésbe vált. A stresszhelyzet továbbra is fennáll, egyre nagyobb a szakadék az igények és az elérhető segítség között. Az egyének elhagyottnak érzik magukat. A társadalom igyekszik visszatérni a normál működéshez, de vannak olyan egyének és csoportok, melyek további segítséget igényelnek. Ez a fázis hónapokig, akár évekig is eltarthat. Egy-egy trigger – elsősorban a katasztrófa évfordulója – a helyzetet ismét rontja.

  6. Felépülés: érintettek az egyének és a közösségek. A fázis elsősorban az életvitel feletti kontroll visszaszerzéséről szól. Mindenki elkezd normál életet élni, miközben gyászolja veszteségeit. Egy-egy nagyobb katasztrófa után ez a fázis több évig-évtizedig is eltarthat.

Pandémiák esetében némileg más lefutást találunk: az 1-2-3. fázisban következik be a figyelmeztetés és a pandémia (esetszám-növekedés, majd a fertőzések csúcspontja), az 5. és a 6. fázis nem a helyreállításé, hanem átmenet egy következő fertőzési fázisba. Ha a helyreállítási fázis több éves hosszával számolunk, akkor a most feltételezett téli második hullám a helyreállítás elején ér el minket, lerontva az első hullám helyreállítási esélyeit. Majd ezután – ha több hullám lesz – a helyreállítási fázisok egyre kevésbé alakulnak ki, illetve kibontakozásuk egyre nehezebb, hatásuk kisebb és elhúzódóbb lesz.

A járvány hatásai a mentális egészségre

A koronavírus-járvány első fázisai után fel kell készülnünk a mentális egészséget érintő következő fázisokra. Ehhez kiindulási pontot és kapaszkodót nyújthatnak a korábbi járványok és karanténok tapasztalatai. 

Az eddigi kutatási eredményeket bemutató szakirodalom három csoportra bontotta az érintetteket. A megfertőződött és a betegséget túlélők csoportjára, a karantént (többnyire hatósági karantént) elviselőkre és azokra a kórházi dolgozókra, akik az első vonalban találkoztak a fertőző betegekkel. 

Ismét hangsúlyozzuk, hogy ezekben az esetekben nem a COVID-19-járvány hatásait vizsgálták, hanem más világjárványokét (SARS, H1N1, MERS, Ebola, lóinfluenza). 

A kutatások a karantén idején kezdődtek, majd folytatták őket a karantén után is, hosszmetszeti elrendezésben. Ez azt jelenti, hogy ugyanazokat a személyeket kérdezték meg 4-6 hónappal, majd 3-4 évvel később. A több fázisú, hosszú távú követés lehetővé tette, hogy a szakemberek a járványok hosszú távú következményeit is vizsgálják.

Az első helyen a londoni King's College pszichológus kutatója, Samantha Brooks és munkatársai a Lancet 2020. februári számában megjelent összegzését emeljük ki. A mostanában sokat hivatkozott irodalmi áttekintésben a szerzők a karanténok pszichológiai hatását tekintették át. Megállapításaik szerint a legtöbb kutatás pszichológiai distresszről, érzelmi zavarokról, depresszióról, rossz hangulatról, ingerlékenységről, alvászavarokról, poszttraumás stressz betegségről számolt be. Azoknál, akik közeli családtagjuk fertőzése miatt kerültek karanténba. félelem, idegesség, szomorúság, bűntudat jelentkezett. 

A poszttraumás stressz betegség (posttraumatic stress disorder, PTSD) nem valamilyen akaratgyengeség: nem arról van szó, hogy az adott személy „elhagyja” magát. A betegség egy kontrollálhatatlan traumára adott elhúzódó válasz. A trauma lehet a halállal szembesülés, testi fenyegetettség, extrém kiszolgáltatottság. A betegség a traumát után egy hónappal kezdődik, és sok évig, évtizedekig tarthat. Tünetei közé tartoznak a tudatba betörő kínzó – sokszor képi – emlékek, fokozott ingerlékenység, megriadások, ijedősség, dühkitörések, csökkent koncentráció, alvászavar, rémálmok. A traumára emlékeztető jelek tapasztalása esetén fokozott fájdalom és testi tünetek jelentkeznek.

Ha tetszik, amit csinálunk, ha te is fontosnak tartod, hogy magyar nyelven legyen egy okos és közérthető lap, ami nem a politikai barikádok csatazajáról tudósít, hanem a ránk váró – bátran mondjuk ki, ez az év is megmutatta, mennyire nem túlzás ez – civilizációs kihívásokkal foglalkozik, ami fel meri tenni a jövőnkkel kapcsolatos igazi kérdéseket, és meg is mutatja a modern tudomány válaszait mindezekre, nos ha ez szerinted is olyan égetően fontos, ahogy mi gondoljuk: heroikus munkát végző hat újságíróval, sok tucatnyi kutatóval és csak egy egészen kicsi kiadóval a hátunk mögött, akkor támogasd a munkánkat rendszeresen – számít a segítséged!

A SARS-ra vonatkozó vizsgálatok szerint a felépülő betegek 50 százalékánál fennmaradtak a szorongásos tünetek, és az egészségügyi dolgozók 29 százaléka érzelmi zavarokat mutatott. Mindkét csoportban gyakoriak voltak a poszttraumás tünetek és megbetegedések, valamint a depresszió. A vizsgálatok szerint a karantén esetében a szociális és fizikai távolságtartás volt a fő kockázati tényező. A karantént követően az öngyilkosságok, az önsértések, az alkohol- és drogfogyasztás, valamint a játékfüggőség, a párkapcsolati és a gyerekek ellen elkövetett bántalmazások váltak gyakoribbá. Az egyének szintjén megjelent az élet értelmetlenné válása, a gyász, a veszteség élménye, a társas kapcsolatok felbomlása. A munkanélküliség, a hajléktalanná válás felerősítette ezeket a tüneteket. A pszichiátriai betegséggel élőknél súlyosabb tünetek jelentkeztek. A kutatók szerint a társas izoláció nem egyenlő a magánnyal: hatásuk eltérő mentális problémákkal hozható kapcsolatba. 

Egy hongkongi vizsgálatban az öngyilkosságok száma a 65 évnél idősebbeknél növekedett, ami még a járvány után egy évvel is fennállt. Ezt főleg az elszigeteltséggel és a magánnyal magyarázták, de a fertőzéstől való félelem is szerepet játszott a számok alakulásában. Egy ausztrál kutatás szerint a karanténba került gyerekeknél a poszttraumás betegség négyszer súlyosabb volt, mint a karanténba nem került gyerekeké.

Egy 2007-es, szintén a SARS-ra vonatkozó tajvani kutatásban frontvonalban dolgozó nővéreket vizsgáltak. A nővérek a járvány kitörésekor rémültnek és túlterheltnek érezték magukat. Később bizonytalanság lett úrrá rajtuk; minden tekintetben kimerültté váltak. Ahogy több tapasztalatot gyűjtöttek, egyre magabiztosabbak lettek, egyre több jó élményről, a betegektől és a kollégáktól érkező pozitív visszajelzésről számoltak be. A járvány utáni szakaszban  mentális problémáik leginkább pénzügyi helyzetükkel, az egészségügyi intézmények járvány utáni krízisével függtek össze. Ugyanakkor megjelent a járványhelyzet utáni felépülés pozitív személyes tapasztalata: a poszttraumás növekedés. A nővérek egy részénél a járvány során szerzett tapasztalatok sajátos értelmet nyertek. Beszámolóik szerint mintha egy szimbolikus utazáson vettek volna részt a kétségektől, a szakmai és egyéni bizonytalanságtól az önvédelmen át a szakmai biztonság kialakulásáig, személyiségük megerősödéséig.

A SARS túlélői körében az akut állapotban 10-35 százalékban állapítottak meg pszichiátriai zavart. Egyéves utánkövetésnél 10-64 százalékban figyeltek meg pszichiátriai tüneteket (az eltérő adatok nemcsak az egyes vizsgálati csoportok, hanem az alkalmazott diagnosztikai szempontok különbségeire is utalnak). A legrosszabb helyzetben ismét a kórházi dolgozók voltak. Náluk alakultak ki a legrosszabb szociális hatások is: feladták állásukat, krónikus fáradtság szindróma alakult ki. Sokszor jelent meg elkerülő viselkedés: a betegekkel való kontaktus kerülése, munkahelyi hiányzások. A karantén egyébként is növelte az elkerülő viselkedés kialakulását, a karanténba került személyek 54 százalékánál.

Az elkerülő viselkedés néha a poszttraumás betegség tünete, néha önmagában is jelentkezik. A trauma lehetőségét hordozó helyzetek elkerülését jelenti (pl. az egészségügyi dolgozók felmondják az állásukat). Jelenti a tömeg, a társas helyzetek elkerülését is. Kialakul az elidegenedettség érzése, az érzelmek beszűkülnek (pl. képtelenség a szeretet érzésére), a jövő kilátástalan. 

A stigmatizációt  több tanulmány is kiemeli, akár túlélőkről, akár karanténban elhelyezettekről vagy egészségügyi dolgozókról van szó. Már az akut fázisban megjelenhet a stigmatizáció, ami a betegségből való felépülés során is megmaradhat. Az akut fázisban a betegség félelmetessége, a kiszámíthatatlan patológiás tünetek, a karanténnal kapcsolatos intézkedések váltják ki a betegek kedvezőtlen címkézését, még akkor is, ha végül negatívak a teszteredmények. A felépülés során jelentkező fájdalmak és fáradtság a kívülállók szemében érthetetlenek. A betegség miatti teljesítménycsökkenés, az elnyújtott gyógyulás tovább fokozza a kívülállók szkepticizmusát a túlélők betegségével kapcsolatban, és ez további elutasításokhoz vezethet. Sokáig fennáll a félelem, hogy „biztos fertőznek”, ezért kerülik a velük való kontaktust. A fertőző betegekkel kapcsolatba kerülő egészségügyi dolgozókra mindez fokozottan igaz: a hősökből megbélyegzettekké válhatnak.

Egy sokat hivatkozott kínai kutatás szerint SARS-túlélők, azaz a megfertőződöttek és a fertőzést túlélők között a járvány utáni 3. évben a pszichiátriai betegségek 42,5 százalékban fordultak elő (a járvány előtt ugyanebben a csoportban ez az arány 6 százalék volt). Leggyakrabban poszttraumás megbetegedés fordult elő, ezt követte a depresszió, a testi tünetekkel járó fájdalomszindróma, a pánik és a kényszeres-rögeszmés betegség.

A krónikus fáradtság betegség valóban betegség, nem egyszerű fáradtságról van szó. A betegek leküzdhetetlen fáradtságról számolnak be, amit a pihenés és az alvás nem szüntet meg. A fáradtság olyan mértékű, hogy akadályozza a mindennapi tevékenységek végzését.

Az eddig vizsgált csoportok – a betegség túlélői, karanténba került személyek és egészségügyi dolgozók – mellett meg kell említeni a különösen sérülékeny társadalmi csoportokat. Ilyen csoportok többek között a mentális zavarokkal élők, az alkohol- vagy kábítószerfüggők. Náluk a helyzetet rontja, hogy nem jutnak hozzá a szokásos pszichiátriai és addiktológiai kezelésükhöz. Fokozottan érintettek a rossz társadalmi körülmények és kedvezőtlen anyagi helyzetben élők, az állásukat elvesztők, a munkanélküliek és a hajléktalanok.

Külön figyelmet érdemelnek a gyerekek és fiatalkorúak, már az iskolabezárások miatt is. Hangsúlyozandó, hogy a gyermekek közül sokan éppen az iskolán keresztül  jutnak mentális segítséghez, vagy tanulási, beilleszkedési zavaraik kezeléséhez. 

A COVID-19-járvány eddigi tapasztalatai

A kínai Északnyugati Általános Egyetem kutatója, Zahir Ahmed és munkatársai idén áprilisban megjelent tanulmányukban a kínai Hupej tartomány lakosságát vizsgálták (ennek központja Vuhan). A szociális izolációban a kutatók eredményei szerint a depresszió és a szorongás növekedése volt a jellemző. A depresszió a vizsgált személyek 37,5 százalékánál jelentkezett. A kockázati ivás 29,1 százalékot ért el, az ártalmas ivás 9,5 százalékot, míg az alkoholfüggőség 1,6 százalékot. A kockázati és az ártalmas ivás tekintetében a növekedés jelentős. A kínai populációban a három típusú ivás (kockázatos, ártalmas és a függőség) 4,4 százalékban fordul elő, ez az érték nőtt 11,1 százalékra. Ebben elsősorban a szociális izolációnak van szerepe, de az emberek depressziójuk és szorongásuk miatt is isznak.

A családi, párkapcsolati bántalmazások, a gyerekeket és a nőket iránti abúzus növekedéséről is vannak adataink: a járvány idején 20-50 százalékos növekedésről számolnak be (Brazília, Párizs, Észak-Írország). Az arányok az elsődleges jelzések szerint Magyarországon is nőttek.

A járvány és a mentális problémák kezelésének szempontjai visszatérő járványok esetében

Különösen nehéz helyzet áll elő akkor, ha a pandémia felépülési szakaszában jelenik meg újra az aktív fázis. Ilyenkor az egyes fázisok összecsúsznak, nincs lehetőség a teljes felépülésre. (Amikor felépülésről beszélünk, akkor az egyénekre és a társadalom egészére egyaránt gondolunk.) Hazai és nemzetközi példákon keresztül egyaránt megtapasztalhattuk, hogy mennyire fontos az egészségügyi rendszer szerepe és aktuális állapota: a felépülés és az aktív fázis interferenciája tovább fokozza a rendszer megterhelését. Láttuk, hogy a mentális egészségre gyakorolt hatások a karantén alatt, majd azt követően évekig fennmaradnak. Egyes társadalmi csoportokban (pl. alacsonyabb társadalmi és jövedelmi státusz, alacsony iskolai végzettség, zsúfolt és rossz lakhatási körülmények stb.) a pszichiátriai problémák előfordulása még nagyobb.

Mi következik mindebből a hazai, mentális egészséggel, pszichiátriai és addiktológiai problémákkal foglalkozó intézményrendszerre nézve? 

A járványhelyzet megmutatta a hazai egészségügyi rendszer erősségeit és gyengeségeit. Utóbbiak közé tartozik, hogy a rendszer tartósan alulfinanszírozott, szakemberek hiányával és más kapacitásbeli problémákkal is küszködik. Kérdés, hogyan tud megbirkózni a fokozódó terheléssel, ha a hosszú távú következmények kezelése mellé egy újabb hullám akut feladatai is társulnak.

Nyilvánvaló továbbá, hogy az előzőekben felsorolt mentális problémák romló tendenciáit nem lehet lineárisan kezelni. Azaz nem biztos, hogy a romló helyzetek sora összeadódva egyértelműen további romláshoz fog vezetni. Lehet, de legyünk realisták. A helyzet egy ilyen szcenárió esetén is romlani fog, de nem mindegy, milyen mértékben. A súlyos állapotok ugyanis új erőforrások mozgósítását feltételezik, ezek pedig vagy rendelkezésre állnak, vagy nem. Ilyen volt a mostani járvány idején a pszichiátriai és addiktológiai ellátások egy részének online átállása. Ilyen volt a társadalmi szolidaritás és segítőkészség növekedése – legalábbis a járvány egyes szakaszaiban (lásd heroikus és mézeshetek fázis). 

A jövőben az intézményi és közösségi fellépés ma még nem ismert formáira is számítanunk kell. Ide tartozik a telemedicina, a mesterséges intelligencia alapú terápiás formák, az orvosi robotok megjelenése, de az önsegítő és kölcsönös segítséget nyújtó közösségek robbanásszerű terjedése is. A közösségi pszichiátriai és addiktológiai ellátások a kórházi rendszer leterheltsége miatt is felértékelődhetnek. A járvány során igazolódott, hogy a civil társadalom közösségei, kis léptékben működő szervezetei képesek együttműködni a nagy egészségügyi ellátókkal; képesek asszimilálni a sorozatos járványok miatt kibontakozó társadalmi változásokat, rugalmasak és működőképesek. 

De létezik egy másik forgatókönyv is. Ebben az esetben ezek a szervezetek segíthetnek túlélni a járványok okozta anómiát, amikor a társadalom értékrendszere és normái érvénytelenné válnak. Kialakul a norma nélküliség állapota, az egyes egyének életüket értelmetlennek látják. A társadalmi szolidaritás és az integráció megbomlása következtében növekszik az öngyilkosság, a bűnözés, az alkohol- és droghasználat. Ezt a helyzetet is kezelni kell.

A szerző pszichiáter, az MTA doktora. A Kék Pont Drogkonzultációs Központ és Drogambulancia Alapítvány szakmai igazgatója, az ELTE Pszichológiai Intézetének egyetemi tanára és a Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Karán működő Addiktológiai Tanszék vezetője. 

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: