A halálfélelem az egyik legtermészetesebb emberi érzés. Amint elkezdjük megérteni, mi a halandóság, és hogy szeretteink és mi magunk sem élünk örökké, rendszerint szorongással és félelemmel gondolunk a halálra. Az ókori görög filozófus, Epikurosz szerint azonban ez a hozzáállás teljesen alaptalan. Semmi okunk rá, hogy a halálban valami félelmeteset vagy ártalmasat lássunk, mivel a halál egyáltalán nem árthat nekünk: „minthogy ameddig mi létezünk, a halál nincs jelen, mikor pedig a halál megérkezik, mi nem vagyunk már többé. A halál tehát nem érinti sem az élőket, sem a holtakat, mivel az élőknél nincs jelen, a halottak már nincsenek.”

De igaza van-e Epikurosznak? Csakugyan nem kell tartanunk  a haláltól? Számos kortárs filozófus vitatja ezt a nézetet és azt állítja, a halálban igenis van valami alapvetően rossz. Ám ebből még talán nem következik, hogy félnünk is kell tőle.

Mitől fél az ember akkor, amikor a saját halálától fél?

Mitől félünk tulajdonképpen, amikor elfog minket a halálfélelem? Nyilván félhetünk a haldoklás közben fellépő fájdalmaktól és kínoktól, de ekkor az ember nem a haláltól, hanem a kínoktól fél; a halál nem szükségképpen kínos és a kínok nem szükségképpen halálosak. Az ember félhet a saját halálától azért is, mert az mások – például a gyerekei, a szülei, a barátai – számára lesz fájdalmas. De ekkor sem a saját halálától, hanem mások szenvedésétől és fájdalmától tart, azt szeretné elkerülni. Mitől fél tehát az ember akkor, amikor a saját halálától fél?

A halál – abban az értelemben, ahogy itt szó lesz  róla – az élet vége, az ember létének megszűnése. Azok, akik hisznek a túlvilág vagy a véget nem érő reinkarnáció valamilyen formájában, lényegében tagadják, hogy ilyen értelemben vett halál létezne. Ezek az emberek félhetnek a túlvilágba vagy a következő életbe való átmenettől, a jutalomtól vagy a büntetéstől, amit saját hitviláguk szerint kapnak, de a haláltól abban a formában, ahogy én beszélni szeretnék róla, nem félhetnek. A kérdés tehát, amivel foglalkozni fogok a következő: van-e valami rossz saját magad számára a saját léted megszűnésében, azaz a halálodban?

Epikurosz a halálfélelem ellen

Epikurosz – ahogy láttuk – egyértelmű „nem”-mel felel erre a kérdésre. Hisz  ahol te ott vagy, a halál még nincs jelen, és ahol a halál ott van, te már nem vagy jelen – állítja. Így számodra nincs semmi rossz a saját halálodban. A halál pontosan azt a folyamatot jelöli, amelynek során megszűnsz létezni. Ha pedig megszűntél létezni, akkor számodra semmi sem lehet rossz, hiszen többé nem létezel.

Fogalmazzuk meg ezt az érvet egy kicsit pontosabban:

(1) Ahhoz, hogy egy esemény számodra rossz legyen, az szükséges, hogy az esemény előtti t₁ időponthoz képest az esemény utáni t₂ időpontban rosszabb helyzetbe kerülj, mint amilyenben t₁-ben voltál.

(2) A halál esetében az (1)-ben megfogalmazott feltétel nem teljesül. A halál nem egy olyan esemény, amely után rosszabb helyzetben vagy, mint előtte. A halál során megszűnsz létezni; a t₂ időpontban egyáltalán semmilyen helyzetben sem vagy, sem jobban, sem rosszabban.

Az érvelést ezután így folytathatjuk:

(3) A haláltól csak akkor van okunk tartani, ha az számunkra rossz.

És mivel (2) alapján látjuk, hogy a halál számunkra nem rossz, ezért levonhatjuk a következtetést:

(4) A haláltól nincs okunk tartani.

Ha Epikurosznak igaza van, annak fontos következményei lehetnek. Ennek az érvnek az elfogadása természetesen nem szünteti meg varázsütésre a halálfélelmet, nem oldja fel  a halállal kapcsolatos szorongásunkat – deduktív érvek racionális belátása ritkán tud ilyen közvetlen módon hatást gyakorolni a régről belénk rögzült érzelmekre és meggyőződésekre. Ám ha ez az érv megállja a helyét, akkor kiindulópontként szolgálhat a saját halandóságunkkal való megbékélés felé. Epikurosz tétele lehetőséget nyújt  arra, hogy a halálra ne úgy tekintsünk, mint folyamatos és elkerülhetetlen fenyegetésre, amely árnyékot vet egész életünkre, és amelynek szorongással és keserűséggel kell eltöltenie minket.
Helytálló-e azonban ez az epikuroszi érvelés?

A megvalósulatlan lehetőségek vesztesége

Thomas Nagel 1970-ben megjelent, egyszerűen „Death” azaz „Halál” címet viselő tanulmányában vitába száll Epikurosszal. Nagel amellett érvel, hogy a halál igenis egy bizonyos típusú „rossz”, konkrétan egy veszteség, amelyet teljes joggal tekintünk  szerencsétlenségnek és ezért tartunk tőle. Ahhoz, hogy megértsük Nagel gondolatmenetét, vegyük a következő példát: képzeljünk egy élete virágjában lévő embert, akinek tervei vannak, amelyeken folyamatosan munkálkodik is; szeretne családot alapítani, tanulni, utazni és így tovább.

Egy szerencsétlen baleset következtében azonban hirtelen gyógyíthatatlan és rendkívül mély kómába kerül, még mielőtt ezeket a terveket megvalósíthatta volna. Mindezek a tervek, mind az az öröm és siker, ami várt volna még rá az életben, füstbe ment; immár csak annyi maradt neki, hogy alapvető életműködéseit fenntartsa. Alighanem mind egyetértenénk abban, hogy ezt az embert egy nagy veszteség, szerencsétlenség érte. A kómába esés – az tehát, hogy immár nem lesz képes véghez vinni terveit, nem lesz része az örömökben és sikerekben, amelyekben része lehetett volna –, rossz neki.

De mégis milyen értelemben rossz neki? Hisz a jelenlegi, kómában fekvő embernek nincsenek többé ilyen fajta vágyai és tervei. Nem egy teste börtönébe zárt emberről van szó, aki szeretne még utazni és alkotni, ám ebben külső erők megakadályozzák. Egy olyan súlyos agykárosodással élő emberről van szó, aki immár nem rendelkezik többé vágyakkal és tervekkel, csupán alapvető életműködéseit tartja fenn. A kómába esés vesztesége nyilván nem érhette őt a kómába esés előtt sem.

Akkor hát mikor és milyen értelemben érte veszteség? Nagel azt állítja, hogy a veszteséget az illető személynek magának kell tulajdonítanunk; a veszteség az ő életének egészét jellemzi, éspedig azért mert immár nem lehet része mindazokban az örömökben és sikerekben, amelyek egyébként érhették volna, ha a baleset nem, vagy csak később következik be.

Nagel szerint ugyanígy kell gondolkodnunk a halálról is. A halál annyiban rossz, amennyiben megfoszt minket attól, hogy részünk legyen mindazokban az örömökben, sikerekben, megvalósítsuk mindazt, amire lehetőségünk lett volna, ha a halál nem vagy csak később következik be. Az elhalálozott embert Nagel szerint veszteség éri, és bár a halál után ő maga nem él tovább, hogy ezt a veszteséget mintegy „megélje”, mi többiek mégis joggal gondoljuk azt, hogy e veszteség sajnálatos; és joggal tekintünk saját eljövendő halálunkra is úgy, mint amely potenciális jövőbeli boldogságtól, értékes tapasztalatoktól, és más hasonlóktól foszt meg minket.

Vegyük észre, hogy ebből az elméletből az is következik, hogy a halál annál rosszabb az ember számára, minél több jót – boldogságot, értéket stb. – remélhetett volna további életéből. Ezért van Nagel szerint az, hogy egy olyan ember halálát, aki mindeddig egy teljes és értékes életet élt, ám valamilyen gyógyíthatatlan betegség miatt már csak szenvedés vár rá, kevésbé tartjuk sajnálatosnak, mint egy fiatal emberét, aki előtt úgyszólván még ott az egész élet. Ezt a következményt sokan talán problémásnak tartják, mondván, hogy minden halál egyenlően tragikus, és ilyen módon különbséget tenni aközött, hogy kinek a számára rosszabb meghalni súlyos erkölcsi aggályokat vet fel.

Bár Nagel elméletének efféle következményeit  joggal kritizálhatjuk, a legtöbb mai filozófus egyetért vele abban, hogy Epikurosz téved: a halál igenis rossz, mégpedig annak is, aki meghal, és nem csak a hátrahagyottak számára. A halál veszteség, amely a jövőbeni örömöktől, tapasztalatoktól, sikerektől foszt meg minket. De vajon következik-e ebből, hogy jó okunk van félni a haláltól? Más szavakkal: még ha el is fogadjuk, hogy a halál veszteség, amelyet jó okunk van sajnálatosnak, sőt gyakran tragikusnak elismerni, vajon erre a helyzetre biztosan a félelem a megfelelő reakció?

Félelem helyett hála?

Shelly Kagan, a Yale egyetem filozófiaprofesszora amellett érvel 2012-es, szintén Halál címmel megjelent könyvében, hogy bár a halál kétségtelenül rossz nekünk, a félelem nem a helyes reakció a halállal szemben. (A könyv egyébként a Yale-en tartott nyilvános filozófiakurzusának anyagából készült, amely angolul megtekinthető itt). Hogy megértsük miért, először arról kell beszélnünk, mit jelent a „helyes reakció”.

Ahogy Kagan rámutat, sok olyan helyzet van, amire olyan érzelmi reakciókat adunk, amelyeknek nincs ott semmi keresnivalójuk. Egy magas épület panorámaablakán kinézve talán elfog engem a félelem, retteghetek, hogy leesek, holott valójában nincs mitől félnem, teljes biztonságban vagyok. Persze teljesen érthető, hogy így reagálok, az emberi psziché működése, esetleg a magas helyekkel kapcsolatos korábbi traumáim kielégítően megmagyarázzák, miért érzek félelmet. Ugyanakkor a félelem mégsem helyes reakció; jól teszem, ha igyekszem lenyugtatni magam és belátni, hogy nincs mitől félnem.

Ha ezzel szemben az erdőben vicsorgó farkasok támadnak rám, nagyon is helyénvaló reakció a félelem – meglehet, nem vezet sok jóra, ha pánikba esem, de semmi esetre sem lenne helyénvaló, ha megpróbálnám meggyőzni magam, hogy nincs is mitől félnem. Ez egy olyan helyzet, ahol a félelem érzése nem csak megérthető, vagy megmagyarázható, hanem egyúttal jogos, helyénvaló is.

Mi a helyzet a halállal? Kagan egyetért Nagellel abban, hogy a halál rossz, konkrétan egy sajnálatos veszteség. De nem minden rossz dolog bekövetkezésétől van okunk félni. Kagan szerint csak attól félhetünk indokoltan, aminek a bekövetkezése legalábbis valamennyire bizonytalan. Ha tudom, hogy pontosan három hét múlva kirúgnak az állásomból, ezen felháborodhatok, felszólalhat az igazságérzetem, aggodalmaskodhatok, de félni nem igazán félhetek többé a kirúgástól. Ha ezzel szemben csak annyit tudok, hogy valamikor a következő három hétben kirúgnak, úgy tűnik, sokkal inkább jogos reakció a félelem.

Kagan szerint mivel a legtöbb ember számára rendkívül alacsony a valószínűsége annak, hogy a közvetlen közeljövőben meghaljanak, ezért az számukra a halálfélelem alkalmasint megérthető ugyan, de indokolatlan, nem helyes reakció. A haláltól félni legfeljebb azoknak van okuk, akik közvetlen életveszélyben vannak – például természeti katasztrófák áldozatai, háborús övezetekben élők, menekültek –, és így jó eséllyel számíthatnak rá, hogy a halál egy váratlan pillanatban egyszer csak bekövetkezik.

Még ha létezik is helyénvaló negatív érzelmi reakció a halál által jelentett veszteségre – állítja Kagan –, az semmiképp sem a félelem. Képzeljük el a következő helyzetet: elindulok egy kirándulásra az erdőben. Ahogy haladok az ösvényeken, felfedezek egy szép tisztást, egy vízesést. Néha persze eltévedek, belelépek egy gödörbe, elfáradok egy túl meredek emelkedőn, és így tovább. Mégis, a különféle természeti szépségek felfedezése mind örömmel tölt el. Tudom azonban, hogy előbb-utóbb haza kell indulnom, és a természet szépsége felett örömömnek egy ponton vége szakad.

Kagan szerint helytelen félnem attól, hogy délután háromkor haza kell indulnom, és nem élvezhetem tovább a kirándulást. Ha bármilyen érzelmet helyénvaló ekkor éreznem, az leginkább a szomorúság; felfoghatom, hogy a veszteség, ami a hazaindulással ér sajnálatos, hogy valami értékestől esek el azzal, hogy nem élvezhetem tovább a természet szépségét. Ugyanakkor fel kell ismernem azt is, hogy mekkora szerencse ért engem azzal, hogy egyáltalán részem lehetett ezekben az örömökben. Kagan szerint a halállal kapcsolatban is hasonlóan érdemes gondolkodnunk:

„A világ egy csodálatos hely. Jobb lenne minél többet kapni a lenyűgöző dolgokból, amelyeket adni tud. Ennek megfelelően szomorú vagyok – és ez azt hiszem, helyénvaló is –, hogy nem kapok többet. […] De amint erre gondolok, egy másik gondolat is elfog. Bár sajnálatos, hogy nem kapok többet, hihetetlenül szerencsés is vagyok, hogy annyit kaptam, amennyit. […] Úgy tűnik számomra, hogy a helyénvaló reakció nem a félelem, nem a harag, hanem a hála, hogy egyáltalán élhetünk.” (fordítás tőlem – K. Zs.)

Erre azonban a következő ellenvetést tehetnénk: lehet, hogy a világ egy csodálatos hely a Yale professzora számára, aki viszonylagos jólétben és biztonságban tölti az életét. Sokan élnek azonban a Földön, akiknek az élete tele van szenvedéssel, nélkülözéssel, szegénységgel, elnyomással, és így tovább. Vajon nekik is hálával kellene gondolniuk az életükre? Vajon az ő számukra is ez a legmegfelelőbb hozzáállás a halálhoz?

Elképzelhető, hogy vannak olyan emberek, akiknek az élete olyannyira nyomorúsággal és fájdalmakkal teli, hogy abban semmi örömöt, értéket, boldogságot nem találhatnak. Elképzelhető, hogy az emberi élet lehet annyira elviselhetetlen, hogy a halál még talán üdvösebb is mint a kínokkal teli élet folytatása. Azt is gondolom azonban, hogy ezek nagyon szélsőséges esetek.

Az emberek még a legsúlyosabb viszontagságok közepette is képesek létrehozni és megtapasztalni azt, ami értékes és jó az életben: emberi kapcsolatokat teremteni, törődni egymással, küzdeni egy fontos és jó ügyért. Ez is olyasmi, amiért az életet érdemes élni – nem csak a tovatűnő örömök. És a halál ettől is megfoszt minket. Ezt joggal tartjuk rossznak, tragikusnak; de egyet kell értenem Kagannal abban, hogy a félelem nem a helyénvaló válasz erre a helyzetre.

Persze hiába gondolom ezt, azért ha néhanap elmerengek a saját halálom lehetőségén, természetesen engem is elfog a szorongás és a félelem. A haláltól félni – ez a legtermészetesebb emberi érzés, amelyet filozófiai érvek belátása nem szüntet meg egycsapásra. Nem vagyunk számítógépek, akikbe ha betáplálják a megfelelő érveket, rögtön átrendezik az érzelmi reakcióikat. Mindenki elismeri, hogy az emberi érzelmek ennél összetettebben működnek.

Mégis, igyekszem ezekről a kérdésekről odafigyelve gondolkodni, megfontolni, mi mondanivalója van a filozófusoknak Platón Phaidónjától Montaigne Esszéin keresztül az itt tárgyalt kortárs szerzőkig az emberi élet ezen alapvető kérdéséről és ennek fényében alakítani, amennyire tudom, a halálhoz, a halandóság tényéhez való viszonyomat. Ha szerencsém van, erre még sok időm lesz, és egyszer talán eljutok odáig, hogy úgy tekintsek erre a kérdésre, mint aki “tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja / s mint talált tárgyat visszaadja / bármikor - ezért őrzi meg.”

A szerző filozófus, a CEU PhD-hallgatója, kutatási területei a politikai filozófia, társadalomfilozófia és kritikai elmélet. A Filoman filozófusainak összes cikke a Qubiten itt olvasható.