Hardi Richárd szemészorvos: Itthon kezdőként epekedtünk, hogy műthessünk is, Afrikában havonta 200 műtétet végzek el
Alighogy megszerezte diplomáját, majd szakorvosi képesítését, Hardi Richárd szemészorvos, a katolikus Nyolc Boldogság Közösség világi ágának szerzetese 1995-ben a Kongói Demokratikus Köztársaságban vállalt missziós tevékenységet – egy évtizeden át Kabindában dolgozott szemész szakorvosként és zónafőorvosként. Az 1990-es évek kongói háborúi után megszervezte a saját körzetébe érkező humanitárius segélyeket, majd a Kabindánál nagyobb Mbuji-Mayiba települt át, ahol olyan modern szemészeti klinikát gründolt a semmiből, hogy mára Kinshasából, a fővárosból is ide küldik a retinaműtétre váró betegeket.
Hajdú D. András sokszoros magyar és nemzetközi díjnyertes fotográfus 2015 óta követi nyomon közvetlen közelről a szemészorvos – vagy ahogy ő hívja, Richárd doktor – kongói munkásságát. A kongói útjai során készült felvételekből számos fotókiállítás nyílt, de Hajdú a helyi esőerdőkben zajló szemvizsgálatokról, műtétekről, valamint a Mbuji-Mayiban épült klinika létrehozásáról dokumentumfilmet is forgatott. Múlóban a sötétség címmel most a szentendrei PhotoLab kiállítótermében nyílt szeptember 10-ig megnézhető kiállítás a több tízezer felvétel és a mozgóképanyag újragondolt válogatásából, aminek apropóján július 14-én a szemészorvos és a fotós együtt vezettek tárlatot.
A Cataracta-sorozat idén már 8 éves, 2019-ben dokumentumfilm is készült Hardi Richárd szemészorvos afrikai missziós munkájáról. A mostani kiállításnak mi volt az apropója?
Hajdú D. András: A szentendrei PhotoLab művészeti vezetője, Kopin Katalin keresett meg azzal, hogy nagyon szeretné kiállítani az anyagot. Örültem neki, mert egyébként is szeretnék továbbmozdulni ezzel az anyaggal egy fotókönyv irányába, de a közel 60 ezer felvételből álló képanyag teljes átválogatásához mindeddig nem igazán fogtam még hozzá. Voltak szűk válogatások, ezeket publikáltam korábban. Most viszont leválogattam nagyjából a teljes anyagot, maradt 3-4 ezer olyan kép, amivel el tudok kezdeni tovább dolgozni.
Hardi doktor munkája nemcsak művészetileg tűnik hosszú kifutásúnak: tavaly kapott például Magyar Becsület Rendet, amivel olyanokat tüntetnek ki, akik „Magyarország és a nemzet érdekében kiemelkedő szolgálatot teljesítenek”. A 2015 óta zajló fotós projekt előtt milyen láthatósága volt az afrikai missziónak Magyarországon?
Hardi Richárd: A kitüntetést 2020-ban, a dokumentumfilm bemutatóját követően ítélték nekem, de a covidlezárások miatt nem tudtam hazajönni átvenni, ez történt meg tavaly. András munkájának nagyon nagy hatása lehetett a magyarországi láthatóságra. Az első fotózást követően megjelent National Geographic-címlapsztoriban például nemcsak a kataraktáról, vagyis a látás fokozatos elvesztésével járó szürkehályogról esett sok szó, hanem a munkásságom többi részéről is. Az egy nagy mérföldkő volt. Létrehoztunk például egy ma már több mint tízéves alapítványt a gyerekkori barátaim és a nővérem kezdeményezésére. Ennek az oldalán rendszeresen küldök cikkeket, élménybeszámolókat a misszióról, ez is segítette az ismertté válást.
Eredetileg honnan jött az ötlet 2015-ben, hogy a kongói szemészeti ellátás útvesztőit kellene fotózni?
HDA: Fabók Bálint találta meg Richárdot, ő hívta fel rá a figyelmem. Bálinttal munkatársak voltunk az egykori Origóban, ő dolgozott egy sztorin Kinshasában, hívott engem is. De ő csak három napra ment, a fotózáshoz az édes kevés lett volna, és a helyszín sem lett volna fotográfiailag különösebben érdekes. Richárdot azért megkerestem, és amit ő mutatott, az felkeltette az érdeklődésemet, utána kezdtem el összekalapozni a pénzt egy hosszabb kinttartózkodásra.
HR: Gyerekkorom óta fotózok, a fényképezés a hobbim. A Mbuyi-Maji Egyetem orvosi fakultásán, ahol szemészeti órákat tartok, szintén szeretek felvételeket használni az oktatáshoz. Mutattam Andrásnak pár olyan képet, amit én lőttem, és amikor látta a színeket, a témákat, egyből izgatott lett. Többször beszéltünk, egyszer személyesen is találkoztunk a kiutazása előtt, valószínűleg az is sokat jelenthetett számára, hogy tudhatta, hogy biztonságba érkezik. Én nagyon örültem, hogy jön, amióta Afrikában élek, állandóan az motoszkált bennem, hogy olyan helyeken járok, olyan dolgokat látok, amelyekhez más fehér ember nem férhet hozzá akkor sem, ha amúgy eljut Afrikába. Az is érdekes, hogy az afrikai embereknek más a szemük. Nekik teljesen mindennapos, amit én le akarok fényképezni. Olyan hihetetlen történeteket élek át az őserdőben, amik számukra természetesek, fel sem kapják rá a fejüket.
Az őserdő mélyén például vannak olyan területek, ahová évente csak egyszer megyünk el a misszióval. Igaz, hogy ott akkor több hetet eltöltünk egyhuzamban, de ha annak vége, legközelebb csak egy év múlva tudunk újra odamenni. Egy ilyen területen egy alkalommal egy kataraktás bácsi, aki akkor már nem látott a szürkehályogtól, két hét késéssel érkezett meg a missziós területre. Azért késett ennyit, mert 600 kilométerről tolta el egy biciklin a lánya és a fia. Mire megérkeztek, mi már nem voltunk ott. Mondták, hogy nem baj, megvárják a következő rendelést. Amikor közölték velük, hogy legközelebb egy év múlva jövünk arra a területre, szereztek egy összetákolt épületet, letelepedtek a faluban és megvárták, amíg újra oda nem mentünk. Ezeket a történeteket meg kell írni, le kell fotózni, ezt nem szabad kihagyni.
Mi volt a legjellemzőbb élménye a fotósnak fotózás közben?
HDA: Olyan voltam, mint Brad Pitt a Váci utcában: egy kisebb horda követte minden lépésemet. Kuriózumként kezeltek. A gyerekek, akik talán még soha életükben nem láttak fehér embert, állandóan tapogattak, fogdosták a karom, a hajam. Ráadásul tele voltam aggatva kamerákkal. Amikor egyszer elmentem a piacra, Richárd doktor kollégái többet nem engedtek ki oda, mert azonnal megduplázódtak az árak a standokon.
HR: A fehér ember világít, és amikor András ott volt, olyan falvakban dolgoztunk, ahol még autó is jó, ha évente egyszer elmegy az utcán, a mi autónkban meg egyszerre több fehér ember is ült. Nekem az is érdekes személyes tapasztalat volt, hogy korábbról úgy emlékeztem Tshofára, mint egy kifejezetten fejlett településre, aztán amikor Andrással mentünk, rádöbbentem, hogy nem az.
Annak, hogy az eredeti sorozatból címlapsztorik lettek, majd egy dokumentumfilm is készült, az afrikai munkájára, a kongói életére lett bármilyen utólagos hatása?
HR: Közvetlen hatása ennek Kongóban nemigen volt. A munkatársaim nagyon örültek Andrásnak, a betegek elfogadták, hogy ők is részesei a munkájának, amikor ott volt, de ami ezután következett, az nekik nagyon távoli. A legtöbb helyen még internetelérése sincs az ottaniaknak, így az, hogy ebből mi jelent meg Magyarországon vagy akár nemzetközi szinten, a kongóiak életére gyakorlatilag semmilyen hatást nem gyakorol. Annak több hatása lehetett, felcsigázhatta a várakozásokat, hogy András rengeteg fotót készített az építkezésről, a ciszternákról, amikor a kórházat építettük, vagy hogy készül egy kórházi tabló, amelyen a hozzánk érkező betegek láthatják majd az összes ott dolgozó munkatársat.
A munkatársai kongóiak?
HR: Az állandó munkavállalók csapata kizárólag helyiekből áll, mindenki kongói. Olykor vannak külföldi munkatársak is, néhány hétre, esetleg pár hónapra jönnek segíteni. Magyarországról is jöttek már. Az alkalmi munkatársak között voltak, akik az építkezésben segítettek, de jönnek orvosok is. De ami igazán fontos, hogy az állandó stáb, mind a 35 alkalmazott kongói. Iszonyatos munkanélküliség van és munkahelyet teremteni nagyon jó dolog.
A kórház építéséhez elsőként Belgiumban talált szponzort. Mi keltette fel a végül az újabban elkészült kórházi szárnyak építkezéséhez segítséget nyújtó magyar állam érdeklődését?
HR: Úgy gondoltam, hogy Magyarország szegény ország, nem nagyon láttam, hogy magyar forintból mit lehetne létrehozni Kongóban. Az első tíz évben, 1995 és 2006 között egyébként is legfeljebb kétszer vagy háromszor voltam itthon. Amikor megérkeztem a Kongói Demokratikus Köztársaságba, 1995-ben, Kabindába kerültem. Elég kevés betegem volt szemészorvosként, így zónafőorvosként is dolgoztam. Volt egy területem, annak az orvosi ellátását felügyeltem. 1996-ban és 1998-ban volt két háború Kongóban, és én szerveztem a saját területemen a humanitárius segélyek érkezését. Sokat jártam Kinshasába, és a katolikus közösség révén, ahol én misszióban vagyok, francia és belga partnereket szerveztem be. Amikor a szemészeti projekt beindult, eldöntöttük, hogy egy nagyobb városban lenne érdemes a szemészeti központot létrehozni. Mbuji-Mayiban hamar világossá vált, hogy építkezni kell, mert az eleinte használt bérelt házak nem voltak alkalmasak a működésre. Ekkor azokhoz a francia és belga nonprofit szervezetekhez fordultam segítségért, amiket ismertem.
A 2008-as gazdasági válságot nagyon megéreztük, az egyik legfontosabb szponzorunkat, a belga Light for the World szervezetet ezután kerestem fel, tőlük kértem segítséget a további működésünkhöz. A kórház első épülete az ő segítségükkel épülhetett fel. A velük való munka vezetett oda, hogy kongói bejegyzésű nonprofit szervezetet alapítottunk, amely a kórház működtetését szavatolja. Mi is létrehoztunk egy alapítványt, egyre ismertebbé vált a missziós tevékenységünk, aztán egy gyerekkori barátom összehozott néhány kormányzati vezetővel, ezután jött a magyar kormánytól elsőként segély, 2015-2016 környékén, nagyjából András első afrikai útját követően. De Magyarországról már korábban is kaptunk segítséget, például Béres János nyugalmazott lelkész, valamint felekezete, a Pünkösdi Egyház nagyon komoly anyagi és erkölcsi segítséget nyújtott a kórház épüléséhez.
Közel 30 éve él már a Kongói Demokratikus Köztársaságban, mégsem ez az első időszak, amit Afrikában töltött. Algériába hogy került?
HR: Édesapám mérnök volt, és az 1970-es években orvosokat és mérnököket kerestek Algériába. A papa jól tudott franciául, mert az édesanyja francia volt, így jelentkezett. A kommunista párt nem nagyon akarta támogatni, de kevesen voltak, akik megfelelő végzettséggel rendelkeztek és még franciául is tudtak, így végül sikerült kimenni 1973 és 1978 között. Lehet, hogy azt is biztosítéknak tekintették, hogy a két legidősebb testvérem – hatan voltunk gyerekek – Magyarországon maradt, mert ők már egyetemisták voltak. Hozzájuk évente hazajöttünk, illetve a nővérem egy év után csatlakozott is hozzánk. Csodálatos időszak volt, szó szerint kinyílt a világ. Kiléphettünk egy zárt rendszerből, elképesztő volt, megismerhettük a Szaharát, a tengert. Ráadásul francia iskolába jártam, rengeteg arab barátom volt, nagyon szép emlékek ezek.
Vissza is vágyott Afrikába?
HR: Nagyon vágytam vissza. Persze tudtam, hogy minden más lesz, hiszen egyrészt eltelt húsz év, másrészt Kongó nagyon más, mint Algéria. Magyarországon végeztem az orvosit, szemészorvos lettem és olyan helyen szerettem volna használni a tudásomat, ahol lehetőségem nyílhatott igazán tenni is valamit. Itthon úgy éreztem, hogy egymás tyúkszemén taposunk, kezdő orvosként szinte epekedtünk, hogy kapjunk már mi is egy műtétet. Afrikában havonta 200-250 műtétet végzek el.
Gondolom ez azért nem volt így, amikor megérkezett Kongóba.
HR: Kabindában nem volt semmi. A missziós közösségünk által fenntartott kórházban nyitottunk egy szemészeti osztályt, de ezt nagyon idézőjelbe kell tenni. Mármint a szemészeti osztályt. Az itthon működő modell ott egyáltalán nem volt életképes. Csak járóbetegeim voltak, nem volt mivel operálni, nem volt mikroszkópom, szinte semmi nem volt, amivel dolgozhattam volna. Ez mára nagyon megváltozott. A Mbuji-Mayiban felépült klinikán nagyon jól felszerelt egységünk van, ahol nemcsak műtétekben, hanem diagnosztikában is nagyon jók tudunk lenni.
Az őserdőben is a lehető legjobb technikával igyekszem dolgozni, a szürkehályogműtéteket a legeldugottabb településen is ultrahangos lencsemagzúzással, nagyon minimális metszés mellett végezzük el. A lencsemagot ezen keresztül szívjuk ki, és be tudjuk injektálni a műlencsét. Az alig 3 milliméteres seb önzáró, varrni sem kell. Teljesen nyugodtan jövök el a legeldugodtabb kongói településről is, annyira steril körülményeket tudunk biztosítani.
Mára az egész Kongói Demokratikus Köztársaságban mi vagyunk az elsők műtéti technikában, retinaműtéteket például máshol nem is végeznek, Lubumbashiból, Kinshasából is hozzánk küldik a betegeket. Ez elképesztő előrelépés, amitől én személyesen is nagyon boldog vagyok, mert annak ellenére, hogy a kataraktasebészetben már tíz évvel ezelőtt is elsők voltunk, én kissé fásult voltam akkoriban. Ha jött a rendelésre egy beteg, akinek levált a retinája, csak legyinteni tudtam, nem tudtam vele csinálni semmit. De azóta sikerült nagyon nagyot fejlődni műszeres technikában, és az is egyértelművé vált, hogy nagy hangsúlyt kell fektetni a helyi orvosok képzésére.
A Cataracta fotósorozat képein gyerekek, fiatal nők láthatók, miközben Európában nemigen lehet hallani szürekhályogtól megvakult fiatal nők és gyerekek tömegeiről. Mivel magyarázható a különbség?
HR: A műtétre jelentkezők közel kétharmada férfi, mert ők előnyt élveznek a társadalomban.
HDA: Valószínűleg az történhetett, hogy a női karakterek jobban megfogtak, kifejezőbbnek találtam őket annak a történetnek a szempontjából, amit a képeken keresztül el szerettem volna mesélni. Ahogy Richárd doktor mesélte nekem, a kataraktaműtét nem tartana tovább 10-15 percnél, ám a legtöbben nem jutnak hozzá a műtéthez, és az érintett nők teljesen magukra maradnak. Elhagyják őket a férfiak, olyan, mintha semmire nem lennének jók, sőt még annál is rosszabb: gondoskodni kell róluk.
Most, hogy alaposabban átválogattam a képeimet, kiderült, hogy sokkal több férfiportrét készítettem, mégis a képeken sok a nő és a gyerek. Erősebbek a színek, a történetek és a mögöttes tartalom. A nézőnek is egyszerűbb átlátni, átérezni egy olyan sorsot, amit nem egy már leélt élet vége felé lát, hanem egy olyan pillanatban, ahol elindulni sem volt még esélye.
HR: Ami a gyerekeket illeti, valóban van különbség az afrikai és az európai populáció között. Egyfelől az erős UV-sugárzás hozzájárul a katarakta kialakulásához, így Afrikában eleve gyakoribb. Másrészt a kataraktás gyerekek többnyire genetikai okokból hordozzák a betegséget, és az arányuk lényegesen nagyobb, mint Európában. Vannak, akik eleve úgy születnek, hogy nem alakul ki a látásuk, az valamivel szerencsésebb eset, hogy az újszülött látása kialakul, de 3-5 éves korában elkezd homályosodni a lencséje, és kialakul a szürkehályog. Ez azért szerencsésebb eset, mert a látás az első három évben alakul ki tökéletesen, akinél ez megtörténik, ám a szürkehályog miatt mégis korán elveszíti újra a látását, a műtéttel ez könnyedén visszaállítható. Azokon is lehetne segíteni, akik eleve kataraktás vaksággal születnek, de a műtétet néhány héten belül el kellene végezni, amihez Afrikában nem áll rendelkezésre megfelelő altatási módszer és felszerelés.
Mi történik azokkal a gyerekekkel, akiket nem műtenek meg?
HR: Éppen ez a szörnyű, hogy miközben az egész probléma elhárítható lenne egy 10-15 perces műtéttel, sokan esélyt sem kapnak. Kongó egy 100 milliós ország, ahol 105 szemészorvos van. Egymillió emberre jut egy szakorvos átlagban, de az eloszlás területenként nagyon változó. Mi három megyét látunk el, az őserdőbe is kijárunk. A saját területemen 8 millió emberre én vagyok az egyetlen szemész szakorvos. A statisztika szerint a vakok száma egy százalék körül mozog, a vakok fele pedig a szürkehályog miatt nem lát. Az én területemen tehát nagyjából 40 ezer kataraktás lehet. Mi havonta nagyjából 200 kataraktaműtétet tudunk elvégezni. A vakok számát összesítő adatok WHO-statisztikák, elképzelhető, hogy túlzóak, de nagyságrendileg megfelelhetnek a valóságnak. Az elmúlt közel 30 év tapasztalata alapján úgy gondolom, hogy számszerűleg a gyerekek körében arányaiban gyakoribb a betegség, mint a felnőtt populációban. Erre csak egy magyarázat lehet: bár nincs rá bizonyítékom, soha nem láttam ilyesmit, de azt gondolom, hogy idő előtt meghalnak. Akit nem sikerül megműteni, mert nem hozzák el őket hozzánk, vagy el sem jutunk azokra a területekre, ahol vannak, kiesnek a társadalomból. Azt hiszem előfordulhat, hogy nem táplálják őket megfelelően, legyengülnek, és aztán már akár egy malária is elviszi őket.
A képeken látható gyerekek és felnőttek közül mindenkit egy 15 perces műtét választ el a látástól?
HR: Ha csak kataraktától szenvednek, akkor igen. Ugyanakkor a kongói emberek vakságának a fő oka régiónként nagyon eltérő lehet. Lusambo környékén például gyakori a folyami vakság. Ez egy parazita által okozott betegség, és a folyók mentén inkább ez vezet az emberek megvakulásához. A parazitát egy feketelégyfajta terjeszti, amely a folyók mentén szaporodik, és nagyon agresszívan csípi az ott élő vagy arra tévedő embereket. Túl azon, hogy a légy csípése fájdalmas és rendkívüli viszketést okoz, a csípéssel a szembe kerülő parazita a szem minden részében gyulladást, idővel pedig látásromlást, majd vakságot okoz. A folyók mentén, többnyire elzárt falvakban élő embereknek az 50-60 százaléka erősen parazitált. A folyami vakság rengeteg embert érint, és a szürkehályoggal ellentétben a parazita miatt kialakuló vakság nem visszafordítható. Ezekre a területekre nagyon lelombozó misszióba menni.
Gyógyszer sem létezik a fertőzés ellen?
HR: De, létezik, ki is lehet ölni a gyógyszerrel a parazitákat, de a gyógyszer a paraziták miatt eluralkodott vakságon már nem segít. Ráadásul a gyógyszer, amellett, hogy tíz évig kell évente 1-2 alkalommal bevenni, nem is teljesen veszélytelen. Komoly allergiás reakciót válthat ki, ami miatt összeomolhat a vérkeringés, ezért az egyszerű és babonás vidéki népek sokszor félnek bevenni. Pedig a gyógyszergyártó cég ingyen biztosítja a gyógyszert. Sokan egyébként épp emiatt félnek tőle.
HDA: Én rögtön kértem belőle, miután az egyik vidéki utunk során egy kisfiú bottal összekapaszkodott embereket vezetett el előttem. Mindannyian vakok voltak, és nem egy-két emberről volt szó, hanem sokról.
A kameráidat mennyire fogadták jól egy ennyire elzárt őserdei faluban?
HDA: Én inkább a nagyvárosokban éreztem kevésbé komfortosan magam. A vidék inkább tűnt romlatlannak. Az emberek kapcsolatot keresnek, meghallgatnak. Amikor nagyvárosiakat fotóztam le, akadtak kellemetlen élményeim.
HR: Ők inkább feltételezik, hogy a nyomorukat, a koszos dolgaikat fotózod.
Csakhogy a vidéki fotókon sokan gyönyörű színes ruhákban vannak. Csak a rendelésre érkeznek így, vagy máshol is ilyen viseletben vannak?
HR: Nagyon meglepő, hogy az emberek – főleg a gyerekek – milyen rongyokban vannak az utcán, de ha ünnepnap van, gyönyörű ruhákban jönnek ki a házaikból, olyanokban amikről el sem lehet képzelni, hogy addig hol lehettek. A kongói afféle vidám nyomor. Az időjárás olyan, hogy nem kell attól tartani, hogy megfagynak, a liánból, szalmából, sártéglából álló házakat meg egy baráti társaság jóformán néhány nap alatt összeeszkábálja. Egyedül az ajtó és az ablak kerül pénzbe. Mások az igényeik, nem törekszenek arra, hogy nagyobb vagy szebb házuk legyen.
HDA: Esténként mindenhol felcsendül a zene, táncolnak, kacagnak, énekelnek. Elképesztő problémákkal küzdenek, és mégis, itthon nem hallani ilyen felszabadult kacagást.
Mostanra már Magyarországon is sok szó esik orvoshiányról, ellátási nehézségekről. Nem jutott eszébe, hogy szervezési képességeit itthon is kamatoztathatná?
HR: Ilyen párhuzamokat nagyon nehéz lenne vonni a két ország között. Amit mi ott létre tudtunk hozni, az azért nem olyan szintű, mint ami Magyarországon van. A retinasebészet gyerekcipőben jár, a belső vidékekre évente egyszer jutunk el, ami csepp a tengerben. Itthon azért nem ez van, ráadásul itt a magánellátásban minden elérhető, ami az államiban esetleg akadozik.
Egyébként is azt gondolom, hogy nem tudnék itthon dolgozni. Ott nekem tényleg fontos feladatom van. Sikerült egy jó struktúrát, egy klassz klinikát felállítani és a legfontosabb, hogy átadjam a tudást, hogy azt megtöltsem szakemberekkel. Ez sokkal fontosabb, mint az, hogy hazajöjjek.
Kapcsolódó tartalmak a Qubiten: