„Nem létezik olyan, hogy aberrált művészet, ilyen szólamokat Hitler fasiszta Németországában mondtak”
– Választóvonalhoz érkezett a közélet – mondta L. Simon László azon a keddi beszélgetésen, amelyet Ungár Péter LMP-s politikus vendégeként folytatott Szombathelyen. A Nemzeti Múzeum múlt héten menesztett főigazgatója szerint az a kérdés, hogy „mi az, amit egy demokráciában egy múzeum bemutathat”, illetve, „hol teszünk különbséget cenzúra és korhatár között”.
Valójában az a kérdés, hogy egyáltalán demokráciáról van-e szó: sokak szerint ugyanis Magyarország már nem nevezhető teljes értékű demokráciának – ezt tavaly az Európai Parlament is kimondta –, bár nem meglepő, hogy L. Simon még a vele történtek ellenére is annak gondolja. Az általa emlegetett választóvonal dilemmájára ugyanakkor két országos kiállítási intézmény is egyértelmű választ adott, és ez a válasz leginkább az öncenzúra fogalmával írható le. Pont azzal, amit L. Simon nem említ, de ami az úgynevezett gyermekvédelmi jogszabály egyik legkártékonyabb következménye.
Mint ismeretes, L. Simon menesztése után nem sokkal a Néprajzi Múzeum kordonnal választotta el egyik időszaki kiállításának, Claudia Andujar fotóanyagának egy részét – azt, ahol homoszexuális emberekről látható fotó. A Műcsarnok pedig a Reigl Judit festményeit bemutató kiállítása miatt adott ki közleményt, amelyben arról biztosítja a közvéleményt, hogy az intézmény „maradéktalanul betartja a jogszabályokat”, kiállításai nem sértik „a családok védelméről szóló törvényt sem”, a Reigl-kiállítás pedig „tisztelgés a művész életműve előtt”.
Claudia Andujar Néprajzi Múzeumban kiállított fotói az antropológia, az etnográfia és a dokumentarista fotográfia területéhez tartoznak, és rendkívül érdekesek – kár, hogy a múzeum úgy gondolta, hogy lépnie kell, és a szóban forgó szekcióhoz ki kell írnia, hogy csak 18 éven felüliek látogathatják. Persze aki megáll a kordon előtt, az tulajdonképpen már látogatja is ezt a részt, hiszen nyilvánvalóan a kordon mögé nézhet, így az egésznek nem sok értelme van.
Csütörtökre demonstrációt, egész pontosan „múzeumlátogatást” hirdetett az Egységes Diákfront „Le a kordonnal!” címmel, egyben felszólította Kemecsi Lajos főigazgatót, hogy vagy távolítsa el a kordont, vagy mondjon le. A Diákfront kommünikéje így fogalmaz: „Amennyiben ennek nem tesz eleget, Ön és intézménye aktívan korlátozza a diákságot és a fiatalságot a szabad művelődésében. Azt gondoljuk, hogy ennél a diákság többet érdemel.” A diákok csütörtökön egy videót is közzétettek, amelyben Perlaki-Borsos Noel, a szervezet elnökségi tagja pontosan arra hívja föl a figyelmet, ami ebben az egész ügyben az egyik legabszurdabb mozzanat: „Semmilyen törvény nem szabályozza, hogy milyen képeket lehet kiállítani egy adott kiállításon és milyeneket nem.” A művészet szabadságáról azt mondja, hogy „utoljára a rendszerváltás előtt találkoztunk a tiltott fogalmával...”, és hogy „nem létezik olyan, hogy aberrált művészet, ilyen szólamokat Hitler fasiszta Németországában mondtak”.
A diákok tegnap késő délután szabályosan, belépőt vásárolva mentek be az Indiánok. Lelkek. Túlélők. című kiállításra, a kordonnal elzárt résznél pedig mintegy kéttucatnyian tüntetőtáblákkal, „A kultúra mindenkié!” feliratú molinóval demonstráltak. A főigazgatónak szánt nyílt levelüket átadták a biztonsági szolgálat vezetőjének. A történtek miatt szabálysértési eljárás indult Perlaki-Borsos Noel ellen, ami legalábbis furcsa annak fényében, hogy a diákok belépőjeggyel érkeztek, és nem tettek kárt semmiben.
A Műcsarnok közleménye, amelyet Szegő György művészeti vezető és Medgyes Piroska gazdasági vezető (!) jegyez, ha lehet, még a Néprajzi kordonjánál is elképesztőbb. Kifejezetten szokatlan ugyanis, hogy kulturális intézmények mintegy előre, külön értesítésben biztosítsák a látogatóikat arról, hogy nem sértenek törvényt. A kiállításon látható képek között szerepelnek testek, torzók, de hogy miként kerül ide a homofób törvény, az első olvasásra rejtély. A 2021/LXXIX jogszabály címében egyébként éppenséggel nem a családok védelméről van szó, mint az a közleményből tűnhet, hanem „a pedofil bűnelkövetőkkel szembeni szigorúbb fellépésről, valamint a gyermekek védelméről”, bár a jogszabály a családok védelméről szóló törvényben is eszközöl módosításokat. Efelől olvasva viszont a közlemény kifejezetten gyomorforgatóvá válik, hiszen a 2020-ban Franciaországban elhunyt Reigl Judit homoszexuális kapcsolatban élt, és ezt – ha nem is igen beszélt róla nyilvánosan – nem kezelte titokként. A vele készült és már halála után megjelent, forrásértékű interjúkötetben (Csillapíthatatlanul szomjazzák a végtelent – Beszélgetések Reigl Judittal. Egy festő (ön)életrajza, 2020) egyértelműen és nyíltan beszél a Betty Anderson brit képzőművészhez fűződő, sok évtizedes kapcsolatáról.
Reigl és Anderson pedig éppenséggel abban a könyvben is előkerül, amelyet a Műcsarnokbeli kiállítást kurátorként jegyző Makláry Kálmán kereskedelmi galériája, a Makláry Kálmán Fine Arts adott ki. Ez a kiadvány, amelynek szerzője Fodor Marcsi, illusztrátora Szepessy Zsófia, címe Reigl Judit – Egy szabad művész valóra vált álmai (2023) láthatóan azzal a céllal készült, hogy gyerekek számára foglalja össze Reigl kétségkívül kalandos életét, rajzos, játékos feldolgozásban. Meghökkentő a műfaj – nehezen kapcsolható a Reigl-életműben megjelenő művészi gondolkodáshoz és esztétikához –, és nem tudni, hogy maga Reigl Judit mit gondolt volna róla. Mindenesetre a könyvben szerepel Betty Anderson, rajzban és szövegszerűen is, és kikövetkeztethető kettejük kapcsolata.
L.Simon László egyébként az említett keddi beszélgetésben védelmébe vette az általa is megszavazott törvényt. Azt mondta, nem a törvénynek, hanem a törvény értelmezésének lett az áldozata – mintha ez a két dolog nem függne össze. Szerinte a jogalkotói szándék egyértelmű volt, bár lehet, hogy a normaszöveg „nem tökéletes”.
A Néprajzi Múzeum és a Műcsarnok lépései akár félelemből, akár önvédelemből, akár szervilizmusból fakadnak, szégyenletesek. Ugyanakkor tökéletesen példázzák az L.Simon által vázolt választóvonal problémáját, és megmutatták, mi a törvény legfőbb hozadéka: az a vonal sajnos mozog, a jogszabály következménye pedig egyértelműen a jogbizonytalanság és az abból fakadó öncenzúra. Ilyen értelemben tökéletesen betölti azt a szerepet, amire megalkották.
A Néprajzi Múzeumtól megkérdeztük, mi okból érezték szükségét a kordon fölállításának, következik-e ez szerintük a 2021/LXXIX számú törvényből, és ha igen, akkor miként. Kaptak-e esetleg a kordonozásra vonatkozó utasítást a fenntartótól, és mindez összefüggésben van-e a Nemzeti Múzeumban történtekkel? Négy napja küldtük el kérdéseinket, eddig nem reagált sem a sajtóosztály, sem Kemecsi Lajos főigazgató.
Kapcsolódó cikk a Qubiten: