Öt fiatal építész 1981 nyarán úgy döntött, hogy meghekkeli a rendszert

A létező szocializmus évtizedeinek magyar építészetében nagyon kevés olyan esetet ismerünk, amikor az építészek kimondottan a pártállam konfrontálására vállalkoztak. Olyan előfordult, hogy egy építész fricskának szánt egy megoldást, mint a szocreál idején a dunaújvárosi SZTK előcsarnokát egyiptomi motívumokkal díszítő Ivánka András, ahogy az is megtörtént, hogy egy tervező önszántán kívül vált kényelmetlenné a rendszer számára, mint a szalagház-terve miatt ellehetetlenített Zalotay Elemér. De hogy valaki megfontolt szándékból, nyíltan és élesben, a tervezői praxisban bírálja az állam bevett gyakorlatait, arra alig akadt példa. Makovecz Imre mellett – aki ugyan a hivatalos nyilvánosságban, főként a nyolcvanas években, jelentős publicitásnak örvendett, de a falusi projektjeivel deklaráltan az állami területfejlesztési politikával ment szembe – a legfigyelemreméltóbb ilyen kezdeményezés mögött öt fiatal építész állt, akik 1981 nyarán úgy döntöttek, hogy meghekkelnek egy országos tervpályázatot. A Keszthely-pályázat név alatt elhíresült projektről az ősszel Őry Júlia rendezett kiállítást a Paulay Ede utcai Art Departmentben, ahol hosszú idő után újból láthatók voltak a vizuálisan is izgalmas tervek.

A Rajk László egykori műtermében működő kiállítótér egyik szobájában nagy táblakép lógott, amelyen egy mágikus fénnyel izzó, fura alakzat volt látható: sakktáblamintás padlóra hajazó alapon egy város madártávlati képe, körülötte hatalmas festőállványokra állított gyilokjárószerű lelátó, ahonnan egy tucat reflektor fénycsóvákat vet a városra. A lelátóról százhúsz emberalak nézi a várost, beszélget, cigizik, vagy épp írógépen gépel, kezükön-lábukon ilyen feliratok olvashatók: Konrád Gy., Demszky G., Makovecz I., Haraszti M., Erdély M. Ők azok, akik a nem építészek számára is ismerősek lehetnek, és a neveik láttán világos, hogy nem egy szokványos építészeti tervről van szó. A projekt sok más egyéb mellett az építész társadalom és a Kádár-rendszer demokratikus ellenzékének metszete volt, ahogy az ötletgazdák közül is többen e kettő közös halmazában mozogtak.

A képen látható alkotócsoport egy pályázati felhívás nyomán jött létre, amelyet 1981 szeptemberében Ekler Dezső, Gyarmathy Katalin, Nagy Bálint, Pikler Katalin és Rajk László fogalmazott meg és küldött ki több tucat építésznek. Ők öten két hónappal korábban álltak össze, hogy induljanak a Keszthely belvárosának rehabilitációjára kiírt országos nyílt tervpályázaton, amelyet májusban két minisztérium, valamint a megyei és helyi tanácsok közösen hirdettek meg. Rajk ötlete volt, hogy egy belső pályázat keretében száz építész bevonásával, a montázs elv jegyében készítsék el a beadványt, hogy ezáltal egy közös célért aktivizálják a magyarországi építész szakmát és egyúttal alternatívát kínáljanak a modernista várostervezési gyakorlattal szemben. A belső pályázatot előkészítendő az ötfős csapat először helyszíni és szakirodalmi kutatást végzett, majd a helyi építésügyi hatóság szerepébe bújva kidolgozott egy építési szabályzatot, amelyhez az 1894-es budapesti építési szabályzat szolgált kiindulópontként. A kezdeményezés karakterét jól tükrözi a szabályzat első pontja, amely felfüggesztette az akkor hatályos Országos Építési Szabályzat érvényességét, és a belső pályázat résztvevői számára az új, fiktív szabályzat betartását írta elő, amely elsősorban az épületek alapvető paramétereit szabályozta.

A megszólított építészek névsora végül valamivel rövidebb lett, 75 fő vállalta a részvételt (csak Finta József és Reimholz Péter mondtak nemet), akik között a szakma nagy öregjei, a középgeneráció neves tagjai, pályakezdők és építészhallgatók egyaránt szerepeltek, így a legfiatalabb és a legidősebb résztvevő között 57 év volt a korkülönbség. Sokan a szakma alternatív közösségeihez tartoztak, mint a Miskolci Kollektív Ház és a BME építész kollégiumának lapja, a Bercsényi 28-30 szerkesztősége, míg az idősebbek közül többen nagy állami tervezőirodák vezető tervezői voltak. A szervezők szabták meg, hogy ki melyik telekre tervezzen, és a lakóházakon túl a feladat néhány esetben középületek, így például posta, vegyesáruház és vásárcsarnok tervezésére is szólt. Ezenkívül Ekler Dezső ötlete nyomán a belső pályázat kiemelt részeként meghirdettek egy „belpályázatot” a Festetics-kastély főhomlokzata előtti félkör alakú tér külső vonala mentén a játék részeként kijelölt telkekre, az úgynevezett kastélykör házainak megtervezésére, amely a felhívás szerint a kastély ellenreformációs gőgjével szemben a civil kurázsival felruházott várost volt hivatott megjeleníteni.

A külön pályázat meghirdetése elég világosan azt kommunikálta, hogy a hivatalos kiírás az adott célra alkalmatlan, mivel egy történelmi várost nem lehet egyszerre egyetlen koncepció alapján megújítani. A fő kihívás tehát abban állt, hogy egy évszázadokon át sok-sok építtető, építőmester és építész elgondolása és munkája nyomán kialakult városszövetet miként lehet e szervességet megőrizve és tovább folytatva rehabilitálni, és a belső pályázat mint erre adott válasz pont azt volt hivatott biztosítani, hogy egyszerre sokféle koncepció tudjon érvényesülni. Ezzel szemben a második világháború után elterjedt modernista városmegújítások általában egységes és átfogó terveken alapultak, és forgatókönyvük kis túlzással úgy nézett ki, hogy először rendezték a területet, vagyis a régi tömböket (az akár több tucat házból álló összefüggő térbeli együtteseket) részlegesen vagy teljesen elbontották, és a helyükbe laza beépítésű alakzatokban helyezték el az új épületeket, amelyek formájukban és léptékükben gyakran erősen elütöttek a meglévő városszövettől. (Ezzel együtt ugyanezekben az évtizedekben számtalan olyan épület született, amely valamilyen módon illeszkedett az adott helyszínhez, a tájhoz vagy a település, régió építési hagyományaihoz. Arról, hogy ez a szemlélet pont a Balaton északi partján fokozottan érvényesült, Wettstein Domonkos két éve futó remek cikksorozatát érdemes olvasni.)

A történet iróniája, hogy a hivatalos pályázati felhívás a hatvanas-hetvenes évek városmegújítási projektjeinél már egy érzékenyebb megközelítést tükrözött, mivel a kiírók a bontás helyett a város történeti értékeit és a meglévő beépítési formákat megőrző, elsősorban kiegészítésekben gondolkodó javaslatokat vártak. A hivatalos kiírás voltaképp egy ötletpályázat volt, amely fontos középületek (bevásárlóközpont, párt- és tanácsház) és közel ezer lakásnyi lakóház tervezésére és elhelyezésére, valamint a belváros forgalmi rendjének átalakítására vonatkozó ötletek begyűjtését célozta, hogy azokat egy későbbi városrendezési koncepcióba építsék be. A városrehabilitáció igényének ugyanis fontos előzménye volt, hogy 1980-ra erősen érezhetővé váltak a Városépítési Tudományos Tervező Intézetben, azaz a VÁTI-ban 1972-ben kidolgozott keszthelyi városrendezési terv hiányosságai, mint például a főtér forgalmi csomópontként és a tömbök belsejének parkolóként való használata. (Szerencsére mivel nem volt ipari központ, Keszthelyen nagyobb bontásokra nem került sor). Időközben azonban a VÁTI-ban lezajlott egy szemléletváltás, a rendezési terv revízióját célzó pályázati kiírás részleteit is az intézetben dolgozták ki.

Az Art Departmentben kiállított tervek azonban a történeti kontextus iránti érzékenységnél egy jóval komplexebb szemléletmódról tanúskodtak. Alkotóik nem maradtak meg a meglévő tömbök kiegészítésénél, hanem helyenként jelentősen átszabták volna a városszövetet, ezenkívül a belső pályázat a városmegújítás lebonyolításának módját is újragondolta, ami jócskán túlmutatott a hivatalos pályázat céljain. A belpályázat felhívása szerint a kastélykört a szervezők egy olyan kísérletnek tekintették, amely megoldást kínált volna a korabeli városfejlesztési programok jellegzetes problémájára, a családi házas és a lakótelepes beépítés közti átmenet hiányára, a városképek kettészakadására. Bár Keszthely lakótelepei többnyire viszonylag alacsony, négy-ötemeletes sáv- és pontházakból álltak, az a fajta beépítési forma, amelyet a kastélykör három-négyemeletes házakból álló zártsorú, heterogén együttese képviselt, a vidéki városok háború utáni építészetéből szinte teljesen hiányzott. Emellett a belső pályázat szervezői városrendezési tervükben a kastélykörtől keletre eső falusias városrész utcaszerkezetét négyzethálóssá alakították volna át, ami szükségszerűen bontásokat igényelt, és a belváros városias részeinek tömbjeit is sok helyen átépítették volna, új utcákat nyitva és különböző középületeket helyezve el a nagyobb tömbökön belül.

Mindezek a beavatkozások a hetvenes években jelentkező posztmodern urbanisztika egy sajátos vonulatába illeszkednek, amelyet jól megragad a terv kísérőszövegében említett „montage tervezés” fogalma, és ami különösen a szigorú négyzetrácsnak a történeti szövetbe való beékelésében érhető tetten. Ez a gesztus az 1978-ban megrendezett Roma Interrotta kiállítás koncepciójára emlékeztet, ahol tizenkét neves kortárs építész, köztük a nemzetközi posztmodern kulcsfigurái szerkesztették át Giambattista Nolli 1748-ban kiadott Róma-térképének egy-egy szelvényét, sok esetben négyzetrácsokat és más szabályos téralakzatokat projektálva a régi városrészek helyére. 1980 körül ezenkívül is több olyan nemzetközi kezdeményezés született, amelyek nagyobb számú alkotó bevonásával a megközelítések módjának sokféleségére alapoztak, mint az 1979-ben induló nagy berlini városmegújítási program, a Nemzetközi Építészeti Kiállítás (IBA) vagy az 1980-as első Velencei Építészeti Biennálé keretében megrendezett La Strada Novissima kiállítás, amelyekkel a keszthelyi belpályázat szintén párhuzamba állítható.

Magyarországon e külföldi projekteket sokan ismerték. Így például a VÁTI belső lapja, a VÁTI Figyelő, amelyben a pályázat évében Ekler Dezső és Nagy Bálint egy-egy írását is lehozták, 1980-ban közölte a Roma Interrotta egyik térképszelvény-átiratát bemutató angol cikk fordítását, Ekler Dezsőre pedig ekkoriban saját elmondása szerint nagy hatást gyakoroltak az említett berlini és római projektekben is közreműködő olasz építész, Aldo Rossi munkái és írásai. A belső pályázat eredményeként létrejött, különböző karakterű elemeket kombináló városterv erősen rezonál Rossi egyik fontos állítására, amely szerint a városok megkülönböztető jellegét az eltérő történeti folyamatok által alakított városrészek sokfélesége és kapcsolatuk dinamikája adja. Ha megvalósul, a kastélykör olyasvalami lett volna, mint Nîmes, Arles és Lucca Rossi által előszeretettel emlegetett római amfiteátrumai, amelyeket a középkor folyamán lakóházakkal építettek be, és így a 19. századig csak a körvonalaik éltek tovább az adott város szerkezetében – a keszthelyi terv a kastélykert neobarokk félköríves térfelének külső szegélyét adaptálta ugyanerre a célra, csak éppen a több évszázados folyamatot pár év alatt bonyolította volna le.

A hetvenes évek másik nagy városépítészeti teoretikusát, Oswald Mathias Ungerst szintén lenyűgözte az arles-i római amfiteátrum, amelyet az általa szép német szóval Grossformnak, azaz „nagy formának” nevezett jelenség kiemelkedő példájának tekintett. A Grossform az épület és a város közötti léptéket képviseli, amely egyrészt egy olyan keretet biztosít, amelyen belül spontán változások mehetnek végbe, másrészt egy markáns gesztussal kapcsolatot teremt a város heterogén elemei között. Bár a kastélykör nagyvárosias házsora első látásra idegenül hat a keszthelyi belváros északi peremén, mint egy igazi Grossform – anélkül, hogy Ungers koncepcióját a magyar közegben ekkor bárki ismerte volna – kapocs módjára adekvát megoldást kínált egy olyan pontban, ahol a falusias és a kisvárosi beépítés, valamint a barokk kastélykert területei metszik egymást. Ezenfelül az együttes azt modellezte, hogy miként lehet a várostervezés helyett a szabályozás eszközével szabadabb mozgásteret adni a magánerős lakásépítésnek, a belpályázat fiktív kerettörténete szerint ugyanis a felkért építészek megbízója nem a helyi tanács, hanem társasházépítő-közösségek voltak.

Ám a kastélykör, amely kétségkívül a terv központi eleme, nemcsak urbanisztikai, hanem építészeti szempontból is a korszak egyik legérdekesebb hazai projektje. Kivételes eset, hogy a kor legjobb építészei szabad kezet kaptak az itt álló huszonöt ház megtervezéséhez, méghozzá pont egy olyan pillanatban, amikor az építészet kifejezési eszköztára újból nagyon széles, az 1900 körüli évekhez hasonlóan színes skálán mozgott. Azért a házak többségének stílusa így is leginkább a nemzetközileg ekkor elterjedt posztmodern irányzatok medrében mozgott, a racionalista, eklektikus-historizáló, neomodern, szürrealista homlokzatokon jól kivehető a korszak nagyágyúinak, így például Rossi, Robert Venturi, Rob Krier vagy Hans Hollein hatása – persze a dologhoz az is hozzátartozik, hogy a felkért építészeknek egy hetük volt a tervek elkészítésére.

Viszont született néhány igazán eredeti terv, amelyek közül az ekkor még műegyetemi hallgató Vincze László háza a legizgalmasabb: a homlokzatán ablakok helyett csak néhány vékony ferde vágás látható, ezzel erősen emlékeztet a berlini Zsidó Múzeum épületére, amivel csak az a gond, hogy ez utóbbit Daniel Libeskind 1988-ban, vagyis a Keszthely-pályázat után hét évvel tervezte. Teljes rejtély, hogy mi inspirálhatta Vinczét – a ház távolról legfeljebb John Hejduk néhány hetvenes évekbeli rajzára és egy-két korabeli japán projektre emlékeztet, de szinte biztos, hogy ezeknek nincs köze a tervhez. (Egyébként Vincze, aki a nyolcvanas évek alternatív építészeti színterének nagy tanúja, a Tilos Rádió Építési terület c. műsorának legközelebbi adásában a Keszthely-pályázat másik fontos résztvevőjével, Dévényi Tamással fog beszélgetni.) Szintén teljesen kilóg a mezőnyből az építészként végzett, a hazai konceptuális művészet központi alakjaként ismert Erdély Miklós terve, amely a kastély homlokzatának egy tengely hossznyi idézete egy semleges dobozban, a szomszédos egykori tiszttartói ház elé húzott neobarokk álhomlokzattal, amivel Erdély egy csapásra semlegesítette, vagy legalábbis ironikus idézőjelbe tette a belpályázati felhívás ama passzusát, amely a kastélykört a kastély ellenreformációs gőgjével állította szembe. És persze a tervezett épületsor legfeltűnőbb darabja az ekkor már több éve filmgyári díszlettervezőként dolgozó Bachman Gábor háza, amelynek homlokzatát rohadó lebernyegek díszítik, belső terébe pedig egy vénákkal átszőtt hatalmas tüdő ékelődik.

A kiállításon külön szobában voltak láthatók az 1981 körüli évek fontos szamizdat kiadványai, mint a kétkötetes Bibó-emlékkönyv vagy a Beszélő első száma, a belső pályázat szervezői közül ugyanis Rajk, Nagy Bálint és Gyarmathy Katalin a magyarországi szamizdat mozgalomban is jelentős szerepet játszott. A Keszthely-pályázat története szorosan összefonódik olyan ellenzéki kezdeményezésekkel, mint a Szegényeket Támogató Alap (SZETA), amelyben a Beszélőt is szerkesztő Nagy Bálint aktív szerepet vállalt, vagy az AB Független Kiadó, amelynek Demszky Gábor és mások mellett Rajk volt az egyik motorja. Tevékenységük nem maradt következmények nélkül, Nagy Bálint már 1979-ben távozni kényszerült a VÁTI-ból, és a nyolcvanas évek nagy részében ácsként dolgozott, Rajkot pedig pont a pályázat évében, édesanyja, Rajk Júlia halála után kezdte el szisztematikusan vegzálni a belső elhárítás, többek között azzal, hogy munkahelyén, a Középülettervező Vállalatnál fegyelmi okokra hivatkozva csökkentették a fizetését és elvették a komolyabb tervezői munkáit.

Ahogy azt az olvasók bizonyára sejtik, nem a hivatalos kiírással szembemenő terv nyerte meg a pályázatot, sőt semmilyen helyezést nem ért el, a zsűri ugyanis értékelhetetlennek nyilvánította a benyújtott anyagot. A bírálók többek között kifogásolták, hogy az a párt- és tanácsházhoz nem tartalmazott konkrét tervmegoldást, emellett a kastélykör és a négyzetháló beékelését is helytelenítették. Első díjat egyáltalán nem osztottak, a díjazott és megvételben részesített tíz pályamű néhány megoldását az ismét csak a VÁTI-ban 1982-ben kidolgozott új rendezési tervbe integrálták, amely a városközpont vonatkozásában a nyolcvanas években népszerű sétáló belváros koncepcióra támaszkodott.

A hazai építész közösség színe-javát megmozgató terv azonban már születése pillanatában legendává vált. Bár a hivatalos szakmai lapok nem publikálták, a műegyetemi hallgatók által szerkesztett Bercsényi 28-30 és az Artpool Letter szamizdat a kapcsolódó szövegekkel együtt közölte, ezenkívül előbb az Óbuda Galériában, majd az észak-franciaországi Lille-ben megrendezett Magyar Napok építészeti kiállítása keretében is sikerült bemutatni (az utóbbi megnyitóján megjelent egy civilruhás férfi, feltehetően a párizsi magyar nagykövetség belügyes munkatársa, aki Rajk nevét minden helyen áthúzta). A lille-i kiállításra készült a cikk elején említett nagy tabló és más látványtervek, amelyek összerajzolásában a szervezők baráti körébe tartozó nem-építészek is besegítettek, így a tervhez kapcsolódó alkotók végleges névsora 120 fősre nőtt. A Keszthely-pályázat legérdekesebb járulékos hozadéka az a több száz gépelt oldalas anyag, amelyet Őry Júlia néhány hónapja talált meg Nagy Bálint hagyatékában, és amely Konrád Györgynek a pályázat résztvevőivel a magyarországi építész szakma korabeli helyzetéről folytatott beszélgetéseit rögzíti.

Persze felmerül a kérdés, hogy milyen lett volna, ha a kollektív tervnek legalább egy része megvalósul: jól működne-e ma a kastélykör, a régi utcaszerkezetet felváltó négyzetháló vagy a tömbbelsőkben elhelyezett középületek? Ezt nyilvánvalóan lehetetlen megmondani, de ha a hasonló elgondolás szerint épült későbbi hazai együttesekből indulunk ki, akkor inkább az lehet a válasz, hogy az eredmény élőben valószínűleg nem lett volna annyira izgalmas, mint a rajzokon. Ilyen együttes volt az egri Zöldfa utca házsora, ahol 1984-ben tizenöt fiatal építész egy, a szakma érdekeit védő figyelemfelkeltő akcióban díjmentesen készített egy-egy háztervet, és a keszthelyihez sok szempontból hasonló elveket követtek a belső Ferencváros és Kaposvár belvárosának a nyolcvanas évek közepén induló rehabilitációi, amelyeket a tömbbelsők jelentős átalakítása és a változatosságra építő zárt homlokzatsorok jellemeztek. És szokatlan módon egy falubővítési terv is idevág: 1983-ban Makovecz Imre kilenc pályatársát vonta be a Balatonszabadi északi részén épülő Dózsa-major központjának (Hunyadi János utca) tervezésébe, amelyben a keszthelyi kastélykör építészei közül Ekler Dezső, Nagy Tamás és Pintér Béla is részt vett. Itt az épülettervek csekély része valósult csak meg, az eredeti koncepcióra ma leginkább a házak zártsorú elrendezése emlékeztet, amely teljesen eltér a falu hagyományos fésűs beépítésétől.

De ha megvalósulása esetén, az utcaszintről nézve a keszthelyi terv nem is lett volna olyan nagy szám, a tervezési módszertan, az építészek és nem-építészek kreatív erőinek kollektív mozgósítása és a várostervezés korabeli válságára adott, a magyar kontextuson belül újszerűnek számító válaszkísérlet jellege folytán a hazai építészettörténetben mindenképp magas polcon van a helye. Ezenkívül az építészeten túlmutató jelentősége sem elhanyagolható, ami a kései Kádár-korban még inkább nyilvánvaló volt. Ezt a körülményt jól kifejezi, hogy amikor Rajk László 1985-ben, a két évvel korábban hozott új választójogi törvényt komolyan véve függetlenként megpróbált indulni a parlamenti választásokon, a jelölőgyűlésen mellette felszólaló Kőszeg Ferenc a Keszthely-pályázat koordinálását „a szabad társadalmi cselekvés modelljének” nevezte.

A szerző a BME Urbanisztika Tanszékének tudományos segédmunkatársa.