„Most megverem a Mersét” – fogadkoztam magamban, amikor megtudtam, hogy magával a szerzővel fogjuk kipróbálni a Pixelino nevű társasjátékot, méghozzá alig néhány órával azután, hogy írtam neki egy e-mailt, hogy tesztelhetjük-e. Ez annak ellenére ambiciózus cél volt, hogy a játék félig-meddig gyerekeknek készült, de tudtam, kivel állok ki: Gáspár Merse Előd amellett, hogy fizikus, kognitív kutató és bűvész, mint a mellékelt ábra mutatja, még társasjáték-fejlesztő, sőt a Társasjáték-fejlesztők klubjának alapítója is. Mindemellett az Ész Ventura című feladványrovatunk feje, a Qubit társasjáték-ajánlóinak szerzője, valamint házi társasjátékversenyünk zsűritagja is.

Na, innen szép nyerni.

A Pixelino alapötlete 2020-ban pattant ki a fejéből, méghozzá a gyerekei hatására; a játéknak ezután több verziója is született, 2021-ben éppen Állati firkáló munkacímen futott a projekt, ami már nagyon hasonlított a végleges változathoz. Azért firkáló, mert a játéklapokon nem jelölőket használunk, hanem letörölhető filcet, amiből 6 darabot mellékeltek a játékhoz. Ez elég egyedi megoldásnak tűnik, én még nem is találkoztam hasonlóval, de megvan az a kétségtelen előnye, hogy nem kell egy csomó, kartonból vagy fából készült jelölővel szórakozni játék közben, és persze valahol mókás is, hogy nyugodtan összefirkálhatjuk a laminált kártyákat. Sőt, össze is kell őket firkálni: így lehet megtölteni a pixelszurikátát tartalommal. Ez elég aggasztóan hangzik, de van rá magyarázat.

Kezdő és haladó játékmód

A játékhoz 38 állatkártya tartozik, ezeken különböző, illetve különböző helyről származó jószágok képei szerepelnek, Szert-Szabó Dorottya grafikusnak hála rendes (mit rendes, szép!) rajzokon és a keresztrejtvényhez hasonló négyzetek formájában. Ezeket kell a lemosható filccel kitölteni annak megfelelően, hogy milyen firkakártya kerül játékba: a kártyákon a Tetrishez hasonló alakzatok találhatóak, amiket tükrözve vagy forgatva, de mindenképp csonkítatlanul kell elhelyezni a mezőkön belül.

Ha ez bonyolultan hangzik, mindenkit megnyugtathatok, hogy nem az, mindenesetre a 7 oldalból álló szabálykönyv mellett videón is meg lehet nézni, hogyan kell játszani. A játéknak két verziója van, a kezdő és a haladó, de plusz kihívásokkal nehezíthető, a szabály által megengedett előnyökkel pedig könnyíthető a játékmenet. Ami alapjában véve meglepően egyszerű: a cél az, hogy minél több állaton töltsük ki az összes mezőt. A játék gyerekbarátságát erősíti, hogy pontlevonás semmiért sem jár – legfeljebb elesel a bónuszpontoktól, ami végső soron nagyjából ugyanazt jelenti, de nem hangzik olyan szomorúan. A játékot 1–5 fő játszhatja, és a szóló játékban szintén nagyon gyerekbarát módon a legrosszabb eredmény értékelése is így szól: „Mindenkinek lehet rossz napja.” A haladó verzióban az alapjáték ugyanaz, csak valamivel több dologra kell figyelni.

Itt nem kell lebutítani a szabályokat, hogy mindenki élvezze a játékot

A legfontosabb persze játékmódtól függetlenül az, hogy az ember egy lépéssel előre gondolkozzon. Ez nem tűnik lehetetlennek: a firkakártyákból nem csak azt lehet látni, amelyen a berajzolható alakzatok szerepelnek (a kártyák két felén két különböző alakzat szerepel, ezek közül lehet választani), hanem azt is, ami a következő körben következik. Mindenki három kitöltendő állatfigurával kezd, ezek között is lehet variálni: ami nem jó a krokodilba, jó lehet még a vombatba, és így tovább. További kombinációs lehetőség a trófeák gyűjtése, ehhez a megfelelő lapokon megadott célt kell elérni, például minél több madarat vagy növényevőt kell összeszedni. Ezek a célok három játékosig nyilvánosak, 4-5 főnél már titkosak.

Papírforma szerint egy játék 30 percig tart, amit nagyjából reálisan tartani lehet, még a tanulókör sem tartott lényegesen tovább – ez a már említett gyerekbarát jelleg miatt is előnyös, de tapasztalataim szerint a felnőttek sem bánják, ha nem kell mindig egy fél napot a társas mellett tölteniük. Amiből persze általában egy egész nap lesz, ha először játszanak, mert előbb meg kell fejteni, hogy mi az a csillagjelölő, hova kell tenni azt a piros karton tolókát, és milyen színű fakockával kell jelölni, ha lejárt az átokjelző a C tábla 22/b lapján.

Ilyesmiről itt szó sincs: Kun Zsuzsi tesztelőkollégám is úgy érezte, hogy itt „nem kell lebutítani a szabályokat vagy újakat kitalálni ahhoz, hogy kezdőkkel vagy gyerekekkel is élmény legyen játszani. Akkor is van benne sikerélménye az embernek, ha egyébként most ült le először egy partira, és tényleg, egy pillanatig sem kell azt érezni, hogy együgyű lenne a játék. A grafikája gyönyörű, a nagy lapok kényelmesek és jó minőségűek, az állatrajzok egyszerre kedvesek és kimondottan szépek. A pixeles figurák nem izzadtságszagú, erőltetett formák; látszik, hogy a készítők nagy figyelmet fordítottak arra, hogy hiteles legyen minden egyes lap.” Ő is kiemelte, hogy egy játék nem húzódik az örökkévalóságig; hiába, úgy tűnik, hogy a Rizikó és társai egy egész generáció lelkén gyógyíthatatlan sebet ejtettek.

Házibulira optimalizálva

A játék végén az nyer, aki a legtöbb pontot gyűjti: ezek java része a sikeresen és hiánytalanul kitöltött figurákért jár, de különböző bónuszokat is lehet gyűjteni. Az összeadásnál már majdnem nyertem, aztán kiderült, hogy elszámoltam valamit, de a pontozás Zsuzsi számára is kissé bonyolultnak tűnt – igaz, ebben sokat segít a szintén összefirkálható pontozólap, amire nem csak a játék végén, hanem közben is szükség van, ugyanis innen lehet bónuszpontok feladásáért extra kockákat vásárolni. Ez különösen jól jön, ha a szurikátának már csak az orra hiányzik. Ezeket a levonásokat és az esetleges kedvezményeket szintén a lapon, a letörölhető filccel kell jelezni.

A már említett egyszerűség és pláne a laminált lapok miatt a játék tökéletes házibulikra is: gyorsan meg lehet érteni a szabályokat, és bár nem próbáltuk ki, hogy kibírja-e a játék, ha rácsöppen valami vagy zsíros kézzel összemancsolják, azért valószínűleg jobban tűri, mint azok a veterán kártyapaklik, amiknek a történetéről nem is könyveket, hanem egész itallapokat lehetne írni.

És hogy végül sikerült-e megverni a játék fejlesztőjét? Nem, de majdnem: ha csak egy struccal, párduccal vagy emuval többet sikerült volna kitöltenem, simán meglett volna a meccs. Persze csak akkor, ha eközben ő nem tölt ki egy elefántot vagy egy orrszarvút.