„Ki védi meg a gyerekeket?” – ezzel a címmel szervezett a CEU Bibó István Szabadegyetem március 27-én, szerda estére beszélgetést, ahol aktivisták és gyermekjogi, valamint az ellátórendszert jól ismerő szakemberek vettek részt. Bár a Békés Gáspár koordinátor által vezetett kerekasztal olyan kérdésekre ígért választ, mint hogy szűrhető-e a pedofília, vagy hogy mik a legégetőbb lépések az oktatás, a gyermekvédelem és a szociálpolitika terén, leginkább az derült ki, hogy sokszor még azok között sincs teljes egyetértés a témában, akik egyébként a jelek szerint tökéletesen egy oldalon állnak – már ami a gyermekek védelmét illeti.

A beszélgetést a helyszínen csupán egy maréknyi ember követte, a technikai személyzeten és az újságírókon kívül főleg a meghívott szakértők és aktivisták ismerősei, ez viszont nem az ügy fontosságát minősíti. Ugyanakkor jól szemlélteti, hogyan folyt ki a közérdeklődésből a gyerekek ügye, ami pár hete még a legfontosabbnak tűnt a sajtóban és a közbeszédben is. Gyurkó Szilvia, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány gyermekvédelmi jogásza meghatottan emlékezett vissza arra, hogy a február 17-én tartott tüntetés után még napokkal is mindenhol erről hallotta beszélgetni az embereket.

Azóta mintha a média és a közvélemény is túllépett volna a bántalmazott gyerekek ügyé, pedig bőven lenne miről beszélni. Szilvási Léna, az SOS Gyermekfalvak szakmai vezetője szerint évek munkájára van szükség, mire akár egy, egyébként teljes mértékben a gyermekekről való gondoskodásért létrehozott szervezet megtanulja és alkalmazni kezdi a gyermekvédelmi szabályokat. A kidolgozásuk csupán az első lépés, de az egyik legfontosabb – ezt mutatja Lengyelország példája is, ahol idén februárban lépett életbe az a jogszabály, ami minden gyermekeket ellátó intézményben kötelezővé teszi a gyermekvédelmi szabályzat megfogalmazását és közzétételét.

Magyarországon viszont még nagyon messze járunk ettől.

Egy gyereknek fogalma sincs róla, hová fordulhat, ha bántják

Kenderes Lilla, az Egységes Diákfront aktivistája csalódottan mosolyodott el, amikor az iskolákban tapasztalható állapotok, a fásult tanárok és a gyerekeket akár ezekben az intézményekben érő bántalmazás került szóba. Szerinte ugyanis mindegy, hogy egy gyereket a családjában vagy az iskolában bántanak, és jószerével az sem számít, hogy felnőtt vagy gyerek teszi: az áldozat mindenképpen kiszolgáltatott, és nem tudja, hová fordulhatna a traumájával. Ő úgy látja, az iskoláknak óriási felelősségük van abban, hogy a fiatalok nem ismerik saját jogaikat, de még azt sem tudják, hogy mit kell tenni az ilyen szituációkban. „Magyarországon nincs olyan jelzőrendszer, amit a gyerekek ismernek. Az oktatásban fontos lenne teret adni ennek, és elsajátítani a lépéseket” – mondta Kenderes, aki szerint sok felnőtt, valószínűleg a generációs szakadék miatt, úgy gondolja, „ha ők kibírták, nekünk is ki kell bírni. De ha valamit ki kell bírni, az már rég rossz, és változtatni kell rajta”.

Pető Attila gyermekvédelmi aktivista, akit saját egyházán belül ért abúzus, példaképp a Magyar Katolikus Egyházban tapasztalható szembenézést emlegette. Pető szerint ugyanis az, ami az egyházi intézményekben mára történt, nemcsak előremutató, hanem biztató is arra nézve, hogy a gyerekek számára biztonságosabb lesz majd az intézményrendszer a jövőben. „Nyugaton akár 70 évre visszamenőleg is kivizsgálják a felmerülő eseteket, Magyarországon viszont sokszor, mire az áldozat előáll, elévül a bűncselekmény” – mondta. De nem is a büntethetőség lenne a legfontosabb, hanem maga a szembenézés a rendszerszintű hiányosságokkal és hibákkal, ami az egyik első és fontos lépés lehetne ahhoz, hogy megelőzzék a jövőbeli abúzust.

Miért nincs erről szó a közmédiában?

Hogy miért nem foglalkozik többet a média vagy konkrétan a közmédia a gyermekbántalmazás ügyével és a gyerekvédelem társadalmi beágyazottságával, az óriási talány, amire a beszélgetésen sem kaptunk választ. Kenderes szerint viszont a magyar társadalom ingerküszöbét nem érik el a gyerekek ügyei, és ha egy-egy bántalmazásról szóló eset be is kerül a híradókba vagy az újságokba, hamar elmúlik a figyelem – ugyanúgy, ahogy K. Endre kegyelmi botrányának helyét mostanra átvették a címlapokon más, egyébként az ország szempontjából ugyancsak fontos ügyek.

Azt nem lehet kimondani, hogy a kegyelmi ügynek nem volt következménye, a soha nem látott társadalmi összefogás nyomai viszont mostanra eltűntek, és inkább szigetszerűen maradtak fenn az indulatok; sem a gyermekvédelmi szakemberek, sem a társadalom többi tagja nem követeli elég hangosan, hogy legyen változás.

Mégpedig olyan változás, amit nem a törvények és jogszabályok módosítgatásában mérnek. Gyurkó elmondta, hogy „korábban úgy gondoltam, megvannak a megfelelő jogszabályok, csak a végrehajtás nem működik jól. Ma már az a véleményem, hogy végrehajtás nélkül a jogszabályoknak sincs értelme”. A rengeteg következmény nélkül maradó bántalmazás mellett fontos megemlíteni, hogy ez igaz akkor is, amikor a családból kiemelt gyerekek elhelyezéséről van szó. A rendszernek ugyanis például biztosítania kellene, hogy minden 12 év alatti gyermeket nevelőszülőnél lehessen elhelyezni, ehelyett viszont még a jegyzőkönyvekben sem szerepel, hogy ez lenne az ajánlott, helyette marad a gyermekotthon, hiszen nincs elég nevelőszülő az országban.

A túlterhelt rendszer Pető szerint csak akkor kaphatna újra levegőt, ha a finanszírozás megoldott lenne, ehhez pedig nem elég az egyéni és az intézményi felelősségi körökben gondolkodni, hanem rendszerszinten kell változtatni. A pénzkérdést pedig az oldhatja meg, ha a döntéshozó elit elég fontosnak tartja a problémát ahhoz, hogy költségvetési forrásokat áldozzon a gyerekvédelemre.

Talán épp a cinizmus vezet odáig, hogy a jelzőrendszerről még azokban az intézményekben sincs szó, ahol egyébként életbevágóan fontos lenne, hogy a gyerekeknek legyen kihez fordulniuk. Lengyelországban ugyanakkor társadalmi célú hirdetés fut a köztévében, ami felhívja a figyelmet az egyén és a mikrokörnyezet szerepére is a bántalmazási esetek leleplezésében. Kenderes erre azt mondta, hogy amit mindennap bárki megtehet, az az, hogy nyitott szemmel jár, Szilvási szerint pedig az érzékeny és nyitott emberek igenis találkozni fognak azokkal, akiknek szükségük van a megértésre, a figyelemre és a támogatásra.

Mindenkinek ugyanolyan fontosak a gyerekek, mégsem születik egységes álláspont

Szilvási szerint egy autokrata, magát kereszténynek beállító kormány, ami nem tesz semmi érdemit a gyerekekért, valójában egyáltalán nem keresztény, és fontos lenne, hogy széles társadalmi egyetértésben, politikai oldaltól függetlenül közösen döntsünk úgy, hogy a gyermekvédelem elsőbbséget élvez. Ehelyett ma Magyarországon a gyermekvédelem szavazatgyűjtésre szolgál, legalábbis a pártpolitikában.

Pető ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a jobboldali értelmiség nem egyenlő a Fidesszel, és a keresztények mindegyike sem ért egyet azokkal a gondolatokkal, amiket akár az egyházi, akár a politikai vezetők fogalmaznak meg a témában. Szilvási szerint szükség lenne egy egységes definícióra, ami mindenki számára egyértelmű. Ennek nem a hatalmi érdekekből, hanem a valódi gyermekvédelemből kellene kiindulnia. Pető szerint az áldozatok fellépése sokat nyom a latba, mert a döntéshozók őket – az ellenzékkel ellentétben – nem tudják megkerülni. Így lehetőség van olyan irányba terelni a jogszabályalkotást, a törvényalkotást és a finanszírozást, hogy javuljon a gyermekvédelmi rendszer helyzete.

Szilvási szerint viszont kár a demokráciából kiindulni. Úgy látja, hogy most, ebben a politikai berendezkedésben az erőpolitika vezeti a döntéseket. Pető szerint viszont rengeteg olyan fideszes van, aki a gyerekvédelemről ugyanúgy gondolkodik, mint ennek a beszélgetésnek a résztvevői, vagyis kompromisszummentesen a gyerekek érdekeit tartják szem előtt. Szilvási a beszélgetésnek ezen a pontján konstatálta, hogy még akkor is szinte lehetetlennek tűnik az egyetértés, ha egyébként hasonlóan gondolkodó és értékrendű emberek ülnek le beszélgetni. Így a megosztott magyar társadalomban még nehezebb feloldani az ezzel kapcsolatos ellentéteket.

Gyurkó itt szólt közbe és emelte ki, hogy a gyermekvédelem nem pártpolitikai kérdés, és a kerekasztal-beszélgetésen sem így kellene tárgyalni. Szerinte fontos lenne, hogy amikor gyerekvédelemről van szó, akkor rögtön a gyerekjogok is szóba kerüljenek, és azokat ugyanúgy elismerje az egész társadalom – oldaltól és gondolkodástól függetlenül. Ugyanígy károsnak tartja, hogy a pedofília szót a politikusok „elinflálják” , mert bár a szakemberek szerint nincs lehetőség tesztekkel és vizsgálatokkal szűrni a gyermekek iránt érzett nemi vágy meglétét, az igenis szükséges lenne, hogy az emberek felfigyeljenek azokra, akik visszaélnek a gyerekek bizalmával. Utóbbiból lényegesen több akad Magyarországon is.

„Ma egy gyerek legfontosabb adata az irányítószáma”

Míg egy átlagos gyerek 3 kilogramm körüli tömeggel és kb. 55 centiméterrel születik ma az országban, és szellemileg, mentálisan és fizikailag nagyjából ugyanarra van szüksége a felcseperedése során, attól függően, hogy hol jön világra, nagyon eltér az, hogy mihez jut hozzá. Szilvási szerint az ordító különbségeket talán a beszélgetést hallgatók sem fogják fel, hiszen lehet, hogy még ők sem jártak olyan kistelepüléseken, ahol már a 3 éves gyermekek fogai is rosszak. Ott nem a gyerekvédelem és a gyerekjogok megismertetése tűnik az elsődleges problémának, pedig ugyanolyan fontosak ezek is, mint Bel-Budán.

Amikor a rendszer felelősségét keressük, nem hallgathatjuk el, hogy lezüllött az oktatás, hogy romokban vannak a kórházak, és az interneten keresztül a gyerekek kiszolgáltatottabbak, mint valaha. „Egy gyereknek ma már nem a neve a legfontosabb születéskori adata, hanem az irányítószáma” – mondta Gyurkó. Ez fogja ugyanis eldönteni, hogy milyen iskolába járhat majd, milyen ellátáshoz fér hozzá, és ez dönthet arról is, hogy a jövőben milyen lehetőségei lesznek.