Tömegével nyeljük le és lélegezzük be a mikroműanyagot, és minden jel arra mutat, hogy ebből baj lesz

Az egész mikroműanyag-történet elején egy darabig úgy tűnt, hogy csak az óceánok vannak tele az apró szennyezőkkel. Aztán megtalálták őket folyókban, tavakban, a szárazföldek legeldugottabb szegleteiben, barlangokban, a legkülönbözőbb élőlényekben és az emberi szervezetben is. Környezetkutatók és biológusok közel két évtizede vizsgálják az 5 milliméternél kisebb műanyagdarabkák vízi élőlényekre gyakorolt hatásait, de azt csak most kezdjük megérteni, hogy az emberi testben való megjelenésük milyen következményekkel jár.

Ahhoz, hogy a szakemberek elkezdhessék ezeket feltárni, először arra kellett választ adniuk, hogy mennyire elterjedtek a mikroműanyagok a környezetben, milyen útvonalakon és mennyi kerülhet belőlük a szervezetünkbe. Mint kiderült, rengeteg: egy 2019-es kutatás azt becsülte, hogy egy átlag amerikai testébe minden évben 74-121 ezer darabka juthat be.

Ez rögtön kevésbé meghökkentő annak fényében, hogy 2015-ig közel 6,3 milliárd tonna műanyaghulladék keletkezett, aminek túlnyomó többsége hulladéklerakókba vagy a környezetbe került. A műanyagszemetünk tömegéhez képest maguknak a darabkáknak a száma nagyságrendekkel nagyobb, csak a 17 magyarországnyi területű nagy csendes-óceáni szemétszigeten 1,7 billió (vagyis 1700 milliárd) mikroműanyag lebeghet.

A szintetikus textilek és a gumiabroncsok a legnagyobb szennyezők

Ezek a darabkák eleve mikroműanyagként (elsődleges mikroműanyag-szennyezés) vagy nagyobb műanyagok szétaprózódásával (másodlagos mikroműanyag-szennyezés) kerülnek a környezetbe. A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) jelenleg elérhető legfrissebb, 2017-es jelentése hét forrását jelöli meg az óceánokba jutó elsődleges szennyezésnek:

• a szintetikus textileket,
• a járművek gumiabroncsait,
• a városi port,
• a közúti jelzéseket,
• a tengeri hajózásban alkalmazott bevonatokat,
• a kozmetikumokat és más személyes higiéniai termékeket,
• valamint műanyag pelleteket.

De milyen úton kerülnek ezek a környezetbe, majd aztán a szervezetünkbe? A fejlett vagy a szegényebb országok felelősek inkább a problémáért? Mit mutatnak a méhlepényben, a humán sejtvonalakon és az állatokon végzett vizsgálatok? És legfőképp: mi a megoldás?