„Budapestbe nem lehet csak úgy belehelyezni egy darabka Koppenhágát”

Csoportos kiállítás a Teleki térről mint társadalmi metaforáról – ígéri a Hotel Tangó projekt június 5. és 22. között megtekinthető záróeseménye egy, a téren található egykori bokszklub helyiségében. A kiállítás egyebek mellett a környék arcait kívánja bemutatni, de mégis, hogyan lesz az egykor iszonyúan lepukkant, ma már közepesen szakadt térből társadalmi metafora, ahogy beteszi az ember a lábát a kiállítótérbe?

A Teleki tér felé haladva elmentünk egy roma, egy vietnámi, két török és két magyar fodrászat mellett, nem is beszélve a valószínűleg arab kisboltról, a dohányboltról és a török csemegeüzletről. A lépcsőházban szembe jött a negyedik emeleten lakó kínai srác és a harmadikon élő indiai. A Lujza utcában az egyik ház homlokzatán még mindig golyónyomok éktelenkednek, a fene tudja, hogy még a világháború idejéből, vagy már ‘56-ból – ha nem arra mentünk volna, hanem a remíz mögött, még elsétálhattunk volna a bezárt kocsma és (talán) festékbolt előtt, mire elértünk volna a sarkon lévő mecsetig, mielőtt megérkezünk a tíz éve átépített Teleki téri piachoz. A tér túlsó oldalán valahol ott egy lakászsinagóga is, a tér közepén a felújított piac épülete és egy méretes Lidl, a sarkon a közösségi szerelde, Józsefváros újabb keletű próbálkozása arra, hogy összehozza a civileket. A Lujza utcában és a téren botlatókövek: innen hurcolták el X. Y.-t, itt lőtték agyon a nyilasok.

„A TANGÓ projekt célja a főváros egyik leggazdagabb helytörténettel rendelkező, ám kihasználatlan terén, Budapest kulturális identitását megérteni segítő kutatás és párbeszéd elindítása volt, az ittlakók és az ide látogatók segítségével” – áll a kiállítás meghívójában. A Teleki, ahogy a projekt ismertetése szól, „be-nem-lakott” tér, nem sikerült bekötni a város szövetébe, de a kiállítás, illetve az azzal létrejövő tér ezt a hiányt akarja pótolni: a vizualitás nyelvén megszólaltatni azt, ami itt van, hangot adni annak, aki itt van.

Záróesemény ez, a szándék szerint az egykori bokszteremben, ahol a mai napig fenn vannak a zsákok rögzítésére szolgáló anyacsavarok, a kopott linóleumból szivárog a középiskolás öltözőszag, és ahol Oltai Kata kurátor egy állandó kulturális központot akart nyitni – ebből végül egy hónap lett. Ami egy történet kezdete lehetett volna, az a vége lett: fényképek, egy szétfaragott iskolapad, dokumentumfilm, az egykori edzőterem szűkös keretein belül, egészen a vécékig. Történeti fotóanyagok és az utóbbi két és fél évben készült új munkák láthatók a Hotel Tangóban. Az egyik szobában a piac életképei fogadnak, a mellékhelyiségben a Vörös Október Ruhagyár egyik első transzvesztita dolgozójának életéről szóló újságcikk másolata 1993-ból. Emlékek a közelből, sőt a közelmúltból: a fényképek többsége itt, a téren készült, 2023-ban vagy 2024-ben. De minek kiállításon megnézni a Teleki teret a Teleki tér 16. szám alatt? Lesz-e metafora a térből, méghozzá a téren belül?

A Hotel Tangó így fogalmaz: „A tér és környékének a története lehetőséget ad, hogy megszólaltassuk a városszélit, a vándorlót, a melóst, az underdogot, a másodkézit, az informálist, a kitaszítottat, a kiutáltat, a rafináltat, a nem-magyart, nem fehéret, a nem-férfit, az opponálót, a pitiánert, az abszurdot, a hétköznapit. Nemzetközileg az elitkulturális figyelem és felelősség egyértelműen elmozdult ebbe az irányba, új eszközöket és megközelítéseket használva.” Talán itt a kulcs, amely a bokszklubot nyitja: a művészet és a művész elhagyja a galériateret és kimegy a konfliktusos köztérbe, arra reflektál, abban merítkezik meg, összefut a fent említett szereplőkkel, a nem-magyartól az underdogon át a kitaszítottig, a nem-férfiig. A munkákat aztán persze megint csak a galéria mutatja be, de ez már nem galéria, a kifejezés depolitizált, „fehér kocka” értelmében. A térből hely lesz, ahová a köztér mindenestül beszivárgott, ki sem lehet seprűzni onnan. A helyből pedig helyzet.

A környék egyszerre periférikus és centrális, sűrű történeti és kulturális jelentésekkel telített. Elbeszélői kizárólag férfiak, mítoszai sokszor macsó mítoszok, stigmái és sztereotípiái gyakran az erőszakhoz, a prostitúcióhoz, a szegénységhez, a szélsőséges érzelmekhez kapcsolódnak. Még ha poétikusak is. Mándy Iván, környékbeli lakos, Dömölky János róla készült 1988-as portréfilmjében mondja: „Itt minden egyszerre teremtődött meg, a valóság és a legenda. A Teleki téri ember, az egészen más volt, mint általában, még a pesti emberek között is valami külön színfolt. Úgyhogy, ha egy étterembe vagy mostanában a presszóba betéved egy Teleki téri, én azonnal tudom, a hangsúlyáról megismerem.”

„Legjobban az olasz filmek figuráihoz hasonlítanak. Váratlan dührohamok, és egy pillanat alatt a pincér nyakába borulnak. (…) De ami úgy alapvetően érdekes, hogy a három tér egymásra csúszott, Tisza Kálmán tér, Mátyás tér és a Teleki. Hát ez a Teleki tér, ez volt az árusok tere. És ez tulajdonképpen három külön, illetve három teljesen különféle világ. Alapvetően ez a gyerekkorom, a Hotel Adria, a Kenyérmező utca, a Tisza Kálmán térnek az egyik mellékutcája. (…) Tulajdonképpen ami jó és ami rossz történt velem, az mind itt történt negyven év alatt. (…) És most már akárhová vet is, ahogy én nem, de egy énnálam emelkedettebb szellem, író mondaná, hogy bárhová is vet a sors, szóval bárhová kerülök, azt hiszem, alapvetően Teleki téri figura maradtam, az vagyok, és énnekem úgy tűnik, hogy az is leszek.”

A tagadhatatlan nosztalgia mellett ma a Teleki és környéke egy olyan város képét mutatja, amelytől a hivatalos kormányzati politika igyekszik bennünket megóvni. Lázár János bécsi videója, Bécs nélkül. Ez ugyanis multikulti környék, ha úgy tetszik, valóban a szó berlini vagy bécsi értelmében, és valamiképp organikusan vált azzá, ide különféle népek érkeztek, itt különféle bőrszínek, kisebbségek, kultúrák, vallások élnek együtt. 2014-ben, az Újirány csoport közreműködésével, lakossági tervezési projekt keretében újult meg a tér, egész pontosan a közepe egyetlen, 14 ezer négyzetméteres parkká vált. És ez nyilvánvalóan jót is tett a térnek és a környék lakóinak, csak hát Budapestbe nem lehet csak úgy belehelyezni egy darabka Koppenhágát. A Teleki Teleki maradt, ha fizikailag nem is mindenütt, a fejekben mindenképp. És a hivatalos válaszokból a dzsentrifikáción kívül nemigen olvasható ki más.

Oltai Katát, a kiállítás kurátorát kérdeztük a Hotel Tangóról és az elmúlt pár évről, az alábbiakban az ő válaszai olvashatók.

„Szóval, az egész ott kezdődik valahol, hogy vezettem egy galériát, ez a FERi feminista projektgaléria, ugyanúgy a VIII. kerületben, és már ott is szándékos volt a helyválasztás. Hogy a Rákóczi tér mellett legyen, hogy valahogy mozgásba hozzam azt, ami ennek a kerületnek a stigmája, ami erősen kihatott a női társadalmi szerepekre. Ez a prostitúciós stigmától kezdve egy sor olyan társadalmi vonatkozás, ami szerintem fontos. Részben használtam is azt, hogy van egy ilyen városrész, ahol bőven lenne feladat, hogy bizonyos társadalmi kérdéseket és – direkt használom így – társadalmi traumákat kulturális gyakorlatokkal oldjunk fel. Ehhez nagyon nagy szükség lett volna az akkor frissen felállt, kvázi baloldali, de mindenképp ellenzéki önkormányzatra. Meglepő módon azt a választ kaptam, hogy ez inkább olyasmi, amit felejtsünk el.”

„Egy hely, a fizikai tér, az tőke. Innen beszélhetsz, ezzel gazdálkodhatsz, ide hívhatsz be másokat, konzekvens gondolkodást mutathat, ha tetszik, kiállítási politikát is jelenthet. Nagyon fontos dolog, hogy valamilyen szellemi ernyő alatt gondolkodó helyek számon kérhető elvek mentén működjenek. Ez régebben természetes volt a nagy intézményi közegben is, ahonnan én jövök. Amikor már tudtam, hogy be fogom zárni a FERi galériát, pont azért, mert nem egy művészeti teret akarok vinni tovább, akkor már intenzíven kerestem. És amikor 2021 decemberében megtaláltam ezt a volt bokszklubot a Teleki téren, akkor tudtam, hogy a Teleki és környéke lesz az a fizikai tér, aminek megvan az a története, ami nekem sok szempontból nagyon is szimbolikus. Köthető az öníró vagy önjáró piaci kereskedéshez, az utazáshoz, két pályaudvar közötti mozgáshoz, fizikailag meghatározza a város széle, mint nagyon erős kulturális metafora, ahogy a multietnikussága is. Páratlan helyszíne Budapesten annak, hogy a zsidó-nem zsidó magyar együttélés, közeledés, asszimiláció, vagy éppen a gyűlölet hogy jelenik meg, ugyanúgy annak is, ahogy a cigány-magyar, vagy roma és nem roma együttélés hogyan valósul meg. Nincs még egy ilyen helyszín Budapesten, ahol ezt ennyire izgalmasan lehetne együtt nézni.”

„Megtaláltam ezt a volt bokszklubot, ami egy sűrű, maszkulin huzatú hely, amilyen egyébként az egész kultúrtörténetünk, meg amilyen mítoszok vannak a térről a kulturális kánonban, gondoljunk akár Bereményi Gézára, vagy a Pressburger Györgyre, vagy Kamjén István kevésbé ismert, kubikosból lett kommunista szerzőre. Kertész Lipótné kávémérése is úgy ismert, hogy ő André Kertész anyja, tehát egy férfi viszonylatában jelenik meg. Szóval, egy csomó minden, ami engem érdekel kulturálisan, társadalmilag, az itt kulminált. 2021 decemberében adtam be először pályázatot erre a helyiségre, és az ideál az volt, hogy az utcára nyíljon. Az attitűdömből fakadóan, a kíváncsiságból fakadóan, harmadrészt meg a környék jellegzetessége az, hogy ha ott vagy, akkor különböző szintű diskurzusokba tudsz lépni. Ha harmadszor találkozol valakivel, akkor már köszöntök egymásnak.”

„Nonprofit közművelődési projektként indítottam be. Ez egy szupervékony sáv, hogy valaki, mint egyszemélyes női intézmény arra vállalkozik, hogy rentábilisan működtet egy nonprofit helyet, és ami pénzt szerez, azt beleforgatja. Ez azért Magyarországon nagyon rögös út. Az, hogy ez egy közművelődési projekt, nagyon fontos. És szomorúan látom, hogy semmi nyitottság nem volt a VIII. kerületi önkormányzatban, egyáltalán kulturális kérdésekre, egy olyan témában sem, ami effektíve a kerület történetéről és a kerület jelenéről szól. Viszont azt is gondolom, hogy a közművelődés feladata nem feltétlenül állami feladat kell, hogy legyen.”

„Különböző inspirációk és stratégiák mentén egy olyan helyet vizionáltam, ami jobban hasonlít egy nappalira, vagy ha tetszik, egy szállodai lobbira, alapvetően a hotel metaforával akartam működtetni ezt a helyet. Nem csak azért, mert a két pályaudvar közöttiség nagyon meghatározza, hogy meddig maradnak errefelé az emberek, hogyan jönnek-mennek, hogyan veszik el tőlük az otthonukat, hol találnak ideiglenesen otthonra. Hanem azért is, mert meg lehet osztani, horizontálissá lehet tenni, én működtetem, de adott esetben beköltözik oda valaki egy hétre, három hónapra, és elkezd gondolkodni a környékről vagy a térről. Kulturális hely, ami nem csak művészeti eszközökkel operál, de alapvetően kulturális gyakorlatokkal, experimentális módon működik.”

„Utoljára tavaly augusztusban nyertem meg ezt a helyet. Elvileg, jogilag megnyertem, de elindult egyfajta, hogyan is nevezzem, nem-kommunikáció, és nem tudom megmondani, hogy miért nem vehettem át. Volt itt statikai problémától kezdve minden, hogy most ez a gond házzal, aztán meg az a gond a házzal… satöbbi. Igazából választ nem kaptam. Nyolc hónap után felmerült bennem, hogy végül is mire várok, tényleg, hogyha egyáltalán nem vagyok partner az állam számára. Úgy áll, hogy fel kell adni ezt a három éves munkát."

HOTEL TANGÓ. Bánkuti András, Barakonyi Szabolcs, Ficsór Zsolt, Gáldi Vinkó Andi, Gerber Pál, Juhász Villő, Kőszegi Edit - Szuhay Péter, Nemmivoltunk Crew, Pressburger György - Nagy Zsolt, Velledits Éva, YMY. Kurátor: OLTAI Kata. Teleki tér 16., június 22-ig.