1861. május 7-én vetett véget életének a család Szervita téri palotájában Teleki László, az 1861-es országgyűlés vezére. Az eseményről a lapok megrendült hangvételű tudósításokban számoltak be, de akadt egy érdekes csavar a történetben: az öngyilkosság helyszínét és a holttestet a fotós, Mayer György sztereofotón örökítette meg.

A felvétel a kriminalisztika és a magyar történelem szempontjából is jelentős, de a Capa Központban megtartott kedd esti rendezvényen az is kiderült, hogy Mayer nemcsak vagánykodni akart, hanem a korszellemnek megfelelően cselekedett, amikor 3D fényképet készített a helyszínről. De hogy lehet ez, amikor egy normális VR-szemüvegért ma egy vagyont kell kifizetni, ha egyáltalán lehet kapni Magyarországon?

Egy doboz tojás ára

Hát úgy, hogy ez a technika nem is új, és nem is annyira drága – csak épp olyannyira feledésbe merült, hogy az első előadást tartó Kicsiny Marthának egészen egy berlini szeméttelepig kellett utaznia, hogy felkeltse az érdeklődését. Sztereofotók, mint kiderült, már elég régóta léteznek, sőt, a 19. században még népszerűbbek is voltak, mint a hagyományosak – talán éppen azért, mert akkor a térlátás egy képben még nagyobb varázslatnak hatott, mint ma, az ilyen fényképekhez és a megnézésükhöz való eszközökhöz pedig viszonylag olcsón hozzá is lehetett jutni. Kicsiny kutatásai szerint Amerikában a századfordulón egy egyszerűbb modell annyiba került, mint egy doboz tojás. Összevetésképpen: egy 256 GB-os Apple Vision Pro Magyarországon majdnem kétmillió forint. Az sok doboz tojás.

Az új technika eleve sikerre volt ítélve: az információra és szórakozásra kiéhezett emberek olcsón elutazhattak a világon bárhova, és ehhez még a kanapéról (rekamiéról) sem kellett felkelniük. Több nagy ügynökség is repülő fotóriportereket küldött a világ minden tájára, így az 1900-as években havas hegycsúcsokról, repülőgép-pilótákról, rézbányákról vagy az 1903-ban hivatalba lépett X. Pius pápáról készült felvételekben is gyönyörködhettek a népek – ő akkora híve volt az új eljárásnak, hogy egyenesen azt állította róla, hogy majdnem olyan, mint személyesen meglátogatni ezeket a helyeket és embereket.

Régi történet

A sztereoszkópia története Kicsiny előadása szerint nem sokkal az első sikeresen fixált fénykép (1826) után indult: Charles Wheatstone már 1838-ban már elkezdte kutatni a kérdést, két évvel később pedig már megjelentek az első ilyen fényképek is. Ezek meglepően sokáig divatban is maradtak: a kartontárcsás megoldásokban, amelyekbe a szentpétervári Ermitázsról vagy más turisztikai célpontokról lehetett korongokat venni, ugyanaz az elv működött, mint a századfordulós masinákban.

Ezt Teleki fényképén kívül jól mutatja az is, hogy Budapestről is számos ilyen fénykép készült, ezekből Felvinczi Sándor, a magyar sztereográfia kutatója és gyűjtője közölt egy nagyjából 7 perces válogatást a Capában összegyűlt körülbelül 50-60 laikus és kevésbé laikus érdeklődőnek – ezzel a létszámmal nagyjából meg is telt az intézet rendezvényterme, ami egyfajta Faraday-kalitkaként is működhet, térerő ugyanis nem volt benne. A felvételeket a közönség olyasfajta 3D szemüvegeken keresztül élvezhette, mint amilyeneket egy időben a képregényekhez csomagoltak, ehhez persze a fotókat át is kellett alakítania úgy, hogy a színeik megfeleljenek a színezett piros és kék lencséknek.

Itt még nem ért véget a buli: Felvinczi amellett, hogy gyűjti és kutatja az ehhez hasonló felvételeket, készít is ilyeneket. Mivel ezeknél a felvételeknél fontos, hogy meglegyen bennük a kellő perspektivikus mélység, nem véletlen, hogy általában tüntetésekre jár fotózni – ezzel új csavart is visz a műfajba, a századforduló környékén kedvelt képek ugyanis nem annyira tüntetésekről, mint inkább érdekességekről készültek.

Bálint István masinája

Az előadások hallgatóságáról is készült hasonló kép, igaz, ezt nem Felvinczi, hanem G. Szabó István, a BME oktatója készítette – de ő nemcsak azért jött, hanem azért is, hogy beszámoljon arról, hogyan sikerült feltámasztani egy 1935-ben készült 3D vetítőgépet, és hogyan sikerült hozzá korabeli anyagot is találni. A hab a tortán: a néhány percnyi, de lassan 90 éve rejtőző felvételeket az előadás látogatói meg is nézhették. Nem csoda, hogy ennyit kellett várni az alkalomra, hiszen ahhoz, hogy a technikát kifejlesztő Bálint István filmjét láthatóvá lehessen tenni, először életre kellett kelteni a saját maga által épített forgótárcsás vetítőrendszerét, és restaurálni kellett a hozzá tartozó filmeket is.

G. Szabó szerint ez nem volt egyszerű ügy: a világháború idején a feltaláló elásta a gépet a kertjében, nehogy ellopják. Nem is lopták el, de azóta nem is sikerült életre kelteni: mire a Műszaki Egyetem birtokába került, már több alkatrész is hiányzott belőle, többről meg azt sem lehetett tudni, hogy pontosan hogyan működhetett egyáltalán. A mérnök elkérte a gépet az egyetemtől, és több egyetemista segítségével (akik ezzel szakdolgozati témát is találtak maguknak) megpróbálta működésre bírni.

link Forrás

Sikerült, de utána jött egy újabb kihívás, az eredeti filmek helyrehozatala, amiből újabb szakdolgozat született. G. Szabó szerint az egyik legnagyobb kihívást a szalagok digitalizálása, összevágása és tisztázása jelentette, mindenesetre mostanra már több perc anyag is megtekinthető – vagyis hát megtekinthető volt a premieren, ezelőtt ugyanis csak a projekten dolgozó kutatók láthatták a felvételeket, amelyen korcsolyázó és csónakázó emberek láthatók Budapesten, természetesen 3D-ben, de az is, ahogy a HÉV elhalad a mai Árpád fejedelem útján, vagy ahogy felkanyarodik egy autó a Rózsadombra vezető útra a Margit híd budai hídfőjénél.

A felvételeknél a 3D mellett a háttér is érdekes (pláne azért, mert Bálint szándékosan úgy válogatta meg a helyszíneket, hogy legyen mélysége a képnek), ezért G. Szabó kilátásba helyezte azt is, hogy ha egyszer a filmek nagyközönség elé kerülnek, újra is játsszák őket, természetesen szintén 3D-ben.

Jobb, mint az új

Bálint találmánya a hagyományos film elterjedése miatt feledésbe merült, de lehetett volna igazi nagy durranás is: több szempontból is jobban működött, mint a most elterjedt szemüvegek, viszont az előállításuk és működtetésük is bonyolultabb volt, ezért a rekonstruktőrök modern LCD-szemüvegekkel helyettesítették őket, a gép első sikeres indításakor, 2022-ben pedig a mozigépésznek szánt kukucskálón át figyelték, hogy mi jelenik meg előttük.

És hogy mi történt a Capa Központban? Nagyjából az, amit Felvinczi előadásának beharangozásában ígértek, fejesugrás Magyarország 3D-történelmébe, amiről én azt hittem, hogy egyenes út a nyaktöréshez, és amiről végül kiderült, hogy nem az – elég mély hozzá a víz.

Kicsiny Martha előadásán szóba került az is, hogy ebben lehet némi szerepe a fotográfiával szemben támasztott, idővel változó elvárásoknak is: míg a fotótól az ember leginkább az idő megörökítését várja, a századforduló fogyasztóit és fotográfusait nem kötötték ilyen elvárások, és térre is vágytak.

Meg is kapták, még akkor is, ha a fotók egy része végül a szemétdombon kötött is ki. Az még kiderül, hogy mi történik majd a mostani 3D szemüvegekkel és az Avatar sikere után gyorsan lecsengeni tűnő 3D őrülettel, de az is valami, hogy legalább a jövő szemétdombján is lesz min tűnődni: a közönségről készült 3D felvételen mindenki úgy néz át a piros-cián papírlornyonon, mintha a megváltót várná, pedig csak 1935-be próbáltunk visszanézni.