Július 17-én szerdán, életének 69. évében elhunyt Jankovics István virológus, az Országos Epidemiológiai Központ (ma Nemzeti Népegészségügyi Központ) légúti vírus osztályának és Nemzeti Biztonsági Laboratóriumának egykori vezetője. Azon kivételes hazai szakemberek közé tartozott, akik legalább olyan fontosnak tartották a lakosság hiteles és részletes tájékoztatását, mint a járványügyi védekezés egyéb formáit. Nevével sokáig csak a szűkebben vett szakterületét érintő influenzajárványok, a szezonális járványok mellett azok egzotikusabb testvérei, például a 2005-ös madárinfluenza vagy a 2009-es, sertésinfluenzának is nevezett H1N1-járvány felbukkanása idején lehetett találkozni. Ez akkor változott meg, amikor a covidjárvány első hullámát a magyar kormány elsősorban hírzárlattal, az információk elhallgatásával vagy kozmetikázásával igyekezett kezelni.

„Ha az ember elbújik, bezárja az ajtót és az ablakokat, nem fogad látogatót, akkor persze a vírus sem tud eljutni hozzá. Ehhez nem kell elzarándokolni a nagyvárosokból, elég lenne bezárkózni a lakásba 8–12 hétre. A vírus ugyanis a betegek szervezetén kívül – például köhögés vagy tüsszentés útján – legfeljebb néhány méteres távolságba tud a levegőben eljutni”

– vetett fel az akkori általános közérzethez képest szokatlanul szigorúnak tűnő védekezési receptet a HVG-nek adott interjújában, 2009 májusában. Abban az évben a H1N1 influenzatörzs világkörüli útja keltett riadalmat, amit magyarázott, hogy ez a vírustörzs felelt a legszerényebb becslések szerint is 40-50 millió ember halálát okozó spanyolnáthajárvány pusztításáért is. Bár a vírustörzs az 1970-es években újra pánikot keltett az Egyesült Államokban, a kórokozó akkor nem bizonyult elég fertőzőképesnek ahhoz, hogy az egész világon (vagy akár csak az összes amerikai államban) megbetegedéseket okozzon. Más volt azonban a helyzet 2009-ben, amikor a H1N1 influenzatörzs világméretű járványt okozott, és tömegével vették fel a szezonális influenza elleni oltást olyanok is, akik egyébként nem szokták.

A HVG Szellem rovatát akkoriban vezető szerkesztő kollégámmal a Jankovics-interjú után kétnaponta megvitattuk, hogy nem kellene-e a H1N1-járvány okozta szorongásunkat, vagy ahogy becézgettük, a hiniparát egy gyors oltással legyűrni, de arra nem emlékszem, hogy végül mi lett egymás nyomasztásának az eredménye. Tisztán emlékszem viszont a Jankovics doktorral a H1N1-járványról folytatott beszélgetésre, ami 15 év, több száz interjú és háttérbeszélgetés távlatában egyáltalán nem magától értetődő.

Az Országos Epidemiológiai Központ (OEK, a mai Nemzeti Népegészségügyi Központ jogelődje), amelynek a légúti vírus osztályát és a Nemzeti Biztonsági Laboratóriumát vezette, afféle félkatonai szervezetként működött, már a NER előtt is minden beszélgetést engedélyeztetni kellett, és csak a kijelölt szakértő – sokszor csak a tiszti főorvos – nyilatkozhatott. Jankovics doktor azonban nem ismert lehetetlent, ha virológiáról és vírusok okozta fertőzésekről volt szó: a H1N1-járvány idején, majd később is, minden alkalommal, amikor kerestem, nemcsak a tudását, hanem a diplomáciai készségét is latba vetette, hogy személyesen tájékoztathassa a lakosságot a lehető legszélesebb körben.

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) európai szakértői által 2009-ben képviselt hivatalos állásponttal szemben például akkor azt mondta, felesleges kockázatvállalásnak tartja, hogy a pánik elkerülése érdekében a Mexikóból induló H1N1-járvány esetében késlekedtek a legmagasabb, 6-os fokozatú járványügyi készültség kihirdetésével. Ezt akkor azzal indokolta, hogy „az akciótervben a legfontosabb vízválasztó egyébként is a 3-as és a 4-es fokozat között van. Ez az ugrás jelzi, hogy megjelent egy emberek közt terjedő új kórokozó, ami a potenciális világjárvány legfontosabb feltétele. A vírus egyelőre nem agresszív, ám a mai ismeretek szerint a legtöbb világjárványt – a múlt század eleji spanyolnáthát is – megelőzte egy enyhébb lefolyású fertőzési hullám. Lehetetlen előre megjósolni, hogy egy új vírus a fertőzőképessége csúcsán mennyire lesz végzetes.”

Miután a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen megszerezte az általános orvosi diplomáját, Jankovics doktor 1979-ben az OEK-ben (akkor még Országos Közegészségügyi Intézet) helyezkedett el, és néhány évvel később már ő irányította az influenza elleni védőoltások gyártását. Bécsben virológiai, Párizsban és az Egyesült Államokban pedig biotechnológiai tanulmányokat folytatott, az ő irányításával hozták létre az első olyan magyarországi influenzatörzsbankot, amely a gyógyszerkönyvi előírásoknak is megfelelt, majd 2005-ben Jankovics doktor vezetésével dolgozták ki a világ első, humán megbetegedések ellen is hatékonyan védő madárinfluenza elleni vakcináját is. Nyugdíjazása után Hidvégi Máté biokémikussal fejlesztett tumorellenes rákterápiás módszert.

Amikor a covidjárvány első hulláma 2020 kora tavaszán végigsöpört a világon, a magyar kormány a járványkezelés egyik legfontosabb pillérének a szinte teljes kommunikációs zárlatot és a napvilágra került járványügyi adatok kozmetikázását tekintette. Jankovics doktor pár hónappal korábban ment nyugdíjba, így ezúttal a diplomáciai képességeit sem kellett latba vetnie, hogy a számára oly fontos tájékoztatást megadhassa.

Először 2020 februárjában, több mint egy hónappal az első járványügyi veszélyhelyzet márciusi kihirdetése előtt magyarázta el részletesen a Qubit olvasóinak, hogy az akkoriban rendelkezésre álló adatok alapján mire lehet számítani az influenzánál akkor alig valamivel fertőzőképesebbnek mutatkozó SARS-CoV-2 vírus további terjedése esetén. A H1N1-járvány esetén az összehangolt járványügyi fellépést hiányoló szakember több ponton is elhamarkodottnak vagy egyenesen elhibázottnak találta a covidjárvány kezelését, és – legalábbis a nyilvánosságban – mindenkinél hamarabb kezdte el pedzegetni, hogy a covidjárvány esetében inkább érdemes egy szezonálisan vissza-visszatérő kórokozóra felkészülni, mint egy egyszeri járvány megoldásában bízni.

Utoljára a Debrecenben épülő új nemzeti oltóanyaggyár miatt beszéltünk, néhány hónapja. Azt ígérte, pár hónap múlva visszatérhetünk a kérdéseimre. A szokásos módon búcsúztunk el: „A többit majd legközelebb beszéljük meg”. Az ő esetében ez nem zavart, mert biztos voltam benne, ha megígérte, a megbeszélés ideje el fog jönni. Ezúttal azonban nem így történt. De ez nem rajta múlt. Ég Önnel, István.