Hiába terjed Donald Trump amerikai exelnök megszólalásai nyomán, természetesen semmi alapja sincs annak, hogy bevándorlók, vagy mások macskákat, kutyákat, egyéb háziállatokat ettek volna az Ohio állambeli Springfieldben. A város közelmúltbeli története ellenben megmutatja, milyen konfliktusok támadhatnak egyes közösségek (jobbára helyiek és betelepülők) között, és ezt miként használhatják ki szélsőjobboldali csoportok. Miközben a betelepülők érkezését maga a városvezetés támogatta, annak érdekében, hogy felpörgessék a korábban haldokló lokális gazdaságot.

Springfield az állam fővárosától, Columbustól negyvenöt percre, Cincinattitől egy jó órányira található, kedvező helyen, a két nagyváros között. A legprosperálóbb időszakban, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján nyolcvanezer lakosú volt, a belváros elegánsabb polgári házai miatt mini-Chicagónak is nevezték. A hanyatlás azonban, akárcsak más városokat az amerikai Közép-Nyugaton, Springfieldet is elérte, azzal párhuzamosan, ahogy a terület meghatározó termelő vállalatai áttelepítették üzemeiket a tengerentúlra. Egyre többen költöztek el Springfieldből, a belváros kezdett kiürülni és lerobbanni.

A város történetét és a Trump által felerősített álhírek mögötteseit a New York Times dolgozta fel a napokban egy podcastban. Springfield vezetői a kétezertízes években az előre menekülés stratégiáját választották, hogy bevonzzák a cégeket és befektetőket. A város néhány kedvező adottságára alapoztak: a jó elhelyezkedésére, a kedvező közlekedési feltételekre, a megmaradt, színvonalasan működő oktatási intézményekre. A terv be is vált. 2017-ben egy jelentős japán autóalkatrész-gyártó cég jelent meg a városban, zöldmezős beruházásban létesítve új üzemet. A nyomukban aztán újabb és újabb cégek telepedtek meg itt, jelenleg például Springfieldben készítenek dobozokat a McDonald's Happy Meal menüihez, de az élelmiszeripar és a ruhaipar is megjelent itt. A konjunktúrához most már csak munkaerőre volt szükség, csakhogy ebből volt a legkevesebb.

Itt lépnek be a város jelenkori történetébe a Haitiből érkező bevándorlók. Szájhagyomány útján terjedt el közöttük, hogy Springfieldben sok a munkalehetőség és relatíve olcsó a megélhetés, letelepedésüket pedig az is megkönnyítette, hogy többségükben TPS-sel (Temporary Protected Status) rendelkeztek. Ezt olyanok kaphatják meg, akik háborúk vagy veszélyes konfliktusok miatt menekülnek el az országukból, és a státusz legális munkavállalási lehetőséget is biztosít számukra. A TPS-re egyébként csak 16 ország, köztük például Afganisztán és Mianmar állampolgárai jogosultak, és nem jelent utat az amerikai állampolgársághoz: 18 hónapig érvényes, amely után szövetségi szinten kell megújítani ahhoz, hogy valaki legálisan az Államokban maradhasson.

Az elmúlt három-négy évben Springfieldbe érkező haitiak számát 12-20 ezer közé teszik – ez egy alig hatvanezres városban nagyon jelentős beáramlás, ami ráadásul visszaemelte a lakosságszámot a régi csúcsok közelébe. A haitiaknak örült a helyi ipar, a cégvezetők beszámolói szerint pontos, megbízható munkaerőt jelentenek. A belváros ingatlanjai újra megteltek, és ennek nyomán az élet is felélénkült: boltok, szolgáltatások indultak be, a bezárással fenyegetett iskolákban újra lettek tanulók. Eközben a haiti közösség a maga kultúráját is ápolhatta: rádiócsatornájuk indult, ünnepeiket, közösségi eseményeiket a közterületeken rendezték.

Azonban az új lakosok meg is terhelték a városi infrastruktúrát; az adatok szerint a 7500 iskolás diák közül most 1500-an vannak azok, akiknek meg kellene tanulniuk angolul, ehhez pedig nyelvtanárok és tolmácsok is kellenek. A rendelőkben hirtelen sorok keletkeztek, merthogy egy egyszerű konzultáció háromszor annyi ideig tartott, mint az angol anyanyelvűek esetében, a kórházi várólisták pedig megnőttek, mert hirtelen több lett a lakos. De ezek csak az egyszerűbben kezelhető mellékhatások közé tartoztak.

A lakásárak, bérleti díjak is megugrottak, ráadásul a haitiak többen összeállva béreltek házakat, lakásokat, így pedig már többet ki tudtak fizetni értük, mint jó néhány szerényebb jövedelmű helyi család. A folyamatok rövid úton lakhatási válsághoz közelítő helyzetet eredményeztek, amire a városvezetés nemigen tudott reagálni. Több se kellett a „nagy lakosságcseréről” szóló elméletek híveinek, ők máris az eredeti lakosok kirekesztéséről beszéltek, és arról, hogy a bevándorlók veszik át a várost.

A kezdődő feszültségeket aztán egy tragikus szerencsétlenség szította tovább: a tavalyi tanévkezdés első napján egy iskolabuszba, amelyen ötvenkét gyerek utazott, belerohant egy szabálytalanul közlekedő mikrobusz. Az iskolabusz felborult, a baleset nyomán húsz gyerek került kórházba, egy 11 éves fiú, Aiden Clark pedig életét vesztette. A mikrobuszt egy haiti származású férfi vezette, akinek nem volt Ohióra érvényes vezetői engedélye. A 36 éves férfit gondatlanságból elkövetett emberölésért ítélték el tizenhárom évre.

Az eset sokakból váltott ki dühödt reakciókat, felerősödtek a rasszista megnyilvánulások a városban, a nyilvános lakossági fórumokon és a helyi médiában. A helyi városvezetés ezután megint csak képtelennek bizonyult megnyugtatóan kezelni a helyzetet, a szélsőjobb azonban reagált: ahogy azt a Guardian is megírta a Trump–Harris vitát követő cikkében, augusztusban megjelent Springfieldben, és felvonulást tartott a neonáci Blood Tribe. Előkerültek a náci jelképek, és a beszámolók szerint a szélsőségesek fegyverrel fenyegették az utcán a haitiakat.

Az elhíresült vádak a házikedvencek megkínzásáról, lefejezéséről és elfogyasztásáról a New York Times szerint egy városi bizottsági ülésen hangzottak el először, majd a közösségi médiában is feltűntek, hitelt érdemlő beszámoló, pláne bizonyíték azonban – amint ezt a városi rendőrség is leszögezte – nem volt rájuk. Trump viszont országos és nemzetközi nyilvánosságot is teremtett a képtelen vádaknak, amelyeket az NBC News szerint a Blood Tribe terjesztett el szélesebb körben. A csoport vezetője, Christopher Pohlhaus mindenesetre már a vita másnapján azzal kérkedett a közösségi médiában, hogy Springfieldet a Blood Tribe „emelte be a köztudatba”, és most lám, „az elnök” beszél róla. Szeptember 12-én több springfieldi közintézményt, köztük iskolát és kórházat is ki kellett üríteni, mert bombafenyegetéseket kaptak.

A New York Times és a Washington Post is beszámol arról, hogy az elnökjelölti vita napján, a buszbalesetben elhunyt fiú, Aiden Clark apja, Nathan Clark felszólalt a város egyik bizottsági ülésén. Többek között azt mondta, hogy ha a fia egy 60 éves, fehér férfi miatt vesztette volna életét, most nem kellene szélsőséges gyűlölethullámmal szembenézni. Szerinte akárcsak a gyűlöletcsoportok, úgy Trump és J. D. Vance is a fia nevét és halálát használja politikai eszközként a céljaihoz, azt az érzetet keltve, mintha nézeteiket Aiden szülei, sőt a város egész közössége is osztaná. Nathan Clark bocsánatkérésre is felszólította az említetteket, valamint arra, hogy ne szítsák tovább a gyűlöletet. Megszólalását így zárta: „Az egyik legrosszabb érzés, ha nem tudod megvédeni a gyerekedet. Ennél már csak az rosszabb, ha nem tudod megvédeni az emlékét sem.”